Volt egyszer egy király, s annak három fia. Szép szál legény volt mind a három, már meg is házasodhattak volna, de az apjuk hiába beszélt nekik, hogy így s úgy, asszony kell a házhoz: nem volt kedvük a házasságra, mert nem találtak az országban szívük szerint való feleséget.
Azt mondta a király: már bizony ha nem találtok, menjetek idegen országba, s keressetek magatokhoz valót.
Elindultak a királyfiak, s addig mentek, mendegéltek, míg idegen országba nem értek. Egyszer, ahogy rájuk esteledett, betértek egy kicsi házba, hogy ott megháljanak. Egy öregasszony szundikált a kuckóban, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte. Köszöntik illendőképpen:
– Adjon isten jó estét, öreganyó!
– Adjon isten – fogadja az öregasszony -, hát ti mi jóban jártok, fiaim?
Mondják a fiúk, hogy miben járnak.
– Hm, hm – hümgetett az öregasszony -, csak vacsoráljatok, s feküdjetek le, reggelig majd gondolok valamit.
Nagy hirtelen tüzet rakott, s olyan vacsorát csinált a fiúknak, hogy nem győzték törülgetni a szájukat. Aztán lefeküdtek, s aludtak, mint a bunda.
Reggel, mikor indulóban voltak, s megköszönték szépen a vacsorát s szállást, mondja az öregasszony:
– No, édes fiaim, nesztek, adok három piros páris* almát, még hasznát vehetitek. De jól megjegyezzétek, hogy csak olyan helyen vágjátok fel, ahol víz van, máskülönben erősen megbánjátok!
Megköszönték a fiúk a vénasszony szívességét, szépen elbúcsúztak, s mentek tovább Isten hírével.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mentek, de egyik sem nyúlt az almájához, pedig hej de jó lett volna! Hanem mikor a hetedik éjjel letelepedtek egy fa alá, a legidősebb elévette az almáját, nézte, nézegette, forgatta a tenyerében, s addig nézte, forgatta, hogy erősen megkívánta. Gondolta magában, ő bizony kettévágja, akármi következzék utána. Elévette a fehérvári bicskáját, s nyissz! kettéhasította az almát.
Hát, uramteremtőm! – egy olyan gyönyörűséges szép leány pattant ki az alma beléből, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. De ahogy kipattant a lány, az volt az első szava:
– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
No hiszen szaladt a legény esze nélkül víz után. De szaladhatott, egy cseppedős csepp vizet sem talált, s mire nagy lelkendezve visszaszaladt a fa alá: a szépséges szép leány meg volt halva.
Búsult a királyfi, majd fölvetette a nagy erős búbánat, de már búsulhatott, sírhatott: a szép leány föl nem ébredett.
Eltemették a leányt a fa alá, s mentek tovább nagy búsan. Este megint egy nagy fa alá heveredtek, s most a középső fiú vette elő az almáját. Úgy tetszett neki, hogy a fától nem messze egy tó van, gondolta magában: na, felvághatja az almáját bátran, nem jár úgy, mint a bátyja.
Föl is vágta egyszerre, s hát ebből is egy szépséges leány pattant ki, szebb az elsőnél is.
– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok! – kiáltott ez is.
Szaladt a királyfi a tó felé, de mintha az is szaladt volna előtte, mind messzebb, messzebb látszott, s hát – Uram, Jézus, ne hagyj el! – nem is tó volt az, hanem délibáb!
Mire visszaszaladt a fa alá, az a leány is meg volt halva!
Eltemették keserves sírással a leányt, s a két idősebb fiú nagy búsan megfordult. Azt mondták az öccsüknek: te csak menj, mi visszafordulunk a hazánkba, s meg sem házasodunk.
Elváltak a fiúk, a két idősebb ment hazafelé, a legifjabb pedig tovább, toronyiránt.
Addig ment, mendegélt, míg egy városnak a határába nem ért. Ott egy nagy fának a tövében kutat talált, s leült a kút mellé. Gondolta: itt már fölvághatja az almáját, ha ebből is leány pattan ki, megitathatja.
Vette a bicskáját, s kettéhasította az almát a kellős közepén. Bezzeg hogy kipattant ebből is egy szép leány – de milyen szép! -, mint égen a ragyogó csillag, még annál is szebb, s ennek is az volt az első szava:
– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
Kétszer sem mondatta a királyfi, pörge kalapjának a karimáját telemerítette, s megitatta a leányt. Hát most még szebb volt, ezerszerte szebb!
Azt mondá most a királyfi:
– Hallod-e, te szép leány, én most bemegyek a városba, s hozok onnét drága aranyos ruhát tenéked, várj reám addig.
– Jól van – mondá a leány -, de ültess fel elébb a fára, nehogy valaki meglásson, míg odajársz.
A királyfi szép gyöngén megfogta a leányt, fölültette a fára, sűrű leveles ágak közé: no itt ugyan senki meg nem látja!
Aztán bement a városba.
Egyszerre csak egy cigányasszony jő a kúthoz, fölébe hajlik, hogy igyék belőle, s hát mit lát a kútban! Egy gyönyörűséges szép leányarcot.
– Ne, te, ne – mondja a cigányasszony -, de megszépültem!
Az ám, de nem sokáig tartott az öröme, mert ahogy fölkelt a kút mellől, megpillantotta a szép leányt a fán.
– Hát te mit csinálsz azon a fán, te leány? – kérdezte a cigányasszony.
A szép leány elmondott mindent, úgy, ahogy történt.
– Jaj de szép vagy – hízelkedett a cigányasszony -, gyere le a fáról, hadd lássam közelről a gyönyörűséges arcodat!
A szép leány azt mondta, hogy ő nem jöhet le, mert megharagudnék rá a királyfi, ha közelről akarja látni, másszék fel a fára.
– Megyek, megyek, te gyöngyvirág – mondá a cigányasszony, s mint egy macska, olyan hirtelen fölmászott a fára.
Ott ölelgette, csókolgatta a leányt, s egyszerre – puff! – beletaszította a kútba.
Jön vissza a királyfi a drága aranyos ruhával, de csakhogy sóbálvánnyá nem változék, mikor meglátta a cigányasszonyt.
– Csudálkozol, úgy-e – mondá a királyfinak -, hogy úgy megfeketedtem! Ne búsulj emiatt, megszépülök ismét, csak vígy haza.
Elszontyolodott a királyfi, de mit csináljon? Hátha csakugyan ismét megszépül? Levette a fáról a cigányasszonyt, felöltöztette az aranyos ruhába. Aközben látja a cigányasszony, hogy a kútban egy aranyhal úszkál. Mindjárt gondolta, hogy ez nem lehet más, mint a szép leány, kapkodott is utána, hogy kifogja, de az aranyhal mindig kisiklott a keze közül.
Na, hazamentek, papot hívtak, összeesküdtek, s a királyfinak lassanként mintha meg is jött volna a kedve, mert a cigányasszony sem volt olyan rettenetes csúnya a szép drága köntösökben. De a cigányasszony csak nem tudott nyugodni a miatt az aranyhalacska miatt. Attól félt, hogy egyszer mégis csak visszaváltozik leánnyá, s vége az ő életének, ha kitudódik a hitványsága. Betegnek tettette magát, s azt kívánta az urától, hogy fogassa ki azt az aranyhalacskát, mert meghal, ha annak a májából nem eszik.
A király még aznap hívatta az udvari halászát, megmagyarázta, hogy hol, merre van az a kút, melyikben a királyné aranyhalat látott, s megparancsolta, hogy fogja ki, mert különben “a hal s a feje”.
Egy nap, két nap hogy elmúlt, jött a halász az aranyhallal, kivették a máját, megsütötték, s a királyné megette. De amint a halat tisztították, egy halpénz ottmaradt az udvarban, s másnap reggelre egy szép fa nevekedett a helyén.
Csudálkozott a királyné, de még a nép is, hogy ilyen hirtelen fa nőtt az udvaron.
“Bizonyosan az a szép leány lesz” – gondolta magában, s megint nem volt nyugta, míg a király a fát is ki nem vágatta.
Elégették a fának minden ága-bogát, de egy szép darab forgácsot mégis hazavitt az egyik favágó ember, s otthon a felesége fazékfödőnek használta.
Egyszer az asszony elmegy hazulról, jókor reggel, hogy még a szobát sem seperhette ki. Megy haza este, s hát a szoba szépen ki van seperve!
Nem tudta elgondolni, hogy ugyan miféle csuda lélek járhatott itt. Elmegy másnap reggel, hazamegy este, s hát a szoba megint ki van seperve, az asztal megterítve, a vacsora elkészítve!
Majd felvetette a csudálkozás az asszonyt is, az urát is.
Harmadnap reggel az asszony úgy tett, mintha elmenne, de megállott az ajtó előtt, s bekukucskált a kulcs lyukán.
Hej, mit látnak szemei! A fazékról csak legurult a fedő, gurul, gurul a földön, s egyszerre csak leánnyá változik! Aztán csak fogja a leány a seprőt, kisepri a szobát, s mikor mindent szépen rendbe rakott; főzéshez látott.
Bemegy a szegény asszony, megfogja hirtelen a leányt, s kérdi:
– Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?
Elmondja a leány, hogy mi történt vele. Nosza, szaladt a szegény asszony a királyhoz, s jelenti, hogy mit látott, hallott.
De futott a király is nagy lelkendezéssel a szegény asszony házához. Hát csakugyan ott volt az a szépséges szép leány, ki a piros páris almából pattant ki. Hozatott neki egyszeriben szép aranyos ruhát, hatlovas hintót. Felöltöztette, a hintóba beleültette, s úgy vitte a palotába. Már messziről kiabálta a cigányasszonynak:
– Bújj ki, boszorkány, a házamból!
Hiszen nem kellett annak mondani: futott esze nélkül, mikor meglátta a szép leányt, meg sem állott a világ végéig.
A királyfi még aznap összeesküdött a szép leánnyal. Lakodalom után dióhéjba kerekedtek, a Dunán leereszkedtek.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!