Tisza-Duna köze a magyaré volt. Vissza nem jött Zalán újabb hadra kelni Árpád ellenében; megadta magát a föld népe remegve, ingyen kegyelemre, mert ujjat ki vonna fejdelmi Árpáddal, fejdelmi Árpádnak hadrontó népével?…
Túl a Dunán pedig, azon a szép halmos-lankás földön, hol sok nagy idővel annakelőtte a büszke római nép pásztorai éltek s uralták a császárt, adóját fizették, s mord katonáinak fegyverétől féltek: élt vala akkortájt morvák fejedelme, nagyfejű Szvatoplug.
Jobbnak és nagyobbnak tartotta ő magát a bolgár herczegnél, fitymálva fogadta hirét a magyarnak, s nagy bizton tekintett a Duna vizére, melynek derék ágya volt Szvatoplug védő fala kelet ellen.
Mondogatta váltig:
– Hallom, mozgolódik holmi jött-ment népség túl a Dunán, hallom. Jámbor pásztor-nép lesz, többre nem becsülöm vagy annál is, ha kell, kevesebbre tartom.
Szóval felelt neki egy udvari ember:
– Nagy a te hatalmad, morvák fejedelme, nem is megvetendő a te vitézséged, de zokon ne vedd azt, amit mondok, s hallgasd jóakaró szívvel. Csekélyke erőnek a magyart ne tartsad, s vele békességben férj meg, azt tanácslom. Való igaz, hogy a hír szája nagyot mond, s oktalan az ember, ha árnyéktól ijed, de ennek a népnek félős a szándéka, nagy az akaratja, s van ereje hozzá.
Kaczagott Szvatoplug, s a kardjára csapott:
– Mese volt, hogy egyszer napkeletről eljött világot ijesztve egy iszonyú nemzet. Mese volt Etele csodás ő nagysága, gyermek-rémíteni maradt fenn a neve, hol van a hatalma? Kié az országa? Ha e pásztor-népség olyan számos volna, mint a húnok népe, arra sem rebbenne meg bennem a lélek. Szolgám, magad hízzál az ilyen beszédtől, Szvatoplug mesédet kaczagja…
S kaczagott a nagyfejű herczeg.
Idő telik, múlik; holdtöltét felváltja holdfogyta az égen, mikor egy szép napon Szvatoplug házába betoppan Árpádtól váratlan követség.
Barna ábrázatú, busa szemöldökű Kusid a szószóló, őt követi még vagy százötven jó vitéz, négy szolga-kalauz.
– Morvák fejedelmét keressük – így kezdi – túl a Duna másik partján lakó Árpád küldött, hol vagyon Szvatoplug, ha ugyan így hívják.
– Furcsa egy követség, gondolák magukban alattvaló morvák, no lám a kucsmáját le nem veszi egy sem, s térdet-fejet nem hajt herczeg színe előtt.
Hírül viszik menten a fejedelemnek, hogy pitvarajtóban várja egy követség, melyet Árpád küldött Duna más partjáról.
– Járuljanak elém, mi kéréssel jöttek; ha kéréssel jöttek, jobbágyszót hallani szottyant mostan kedvem.
– Előállott Kusid, elmondta, amivel Árpád Szvatoplughoz meneszté, ekképen:
– Magyar fejedelem, Álmos fia, Árpád, köszöntet illendően morvák nagy herczege. Földed nem ismeri, téged sem ismer, hanem hirét vette neked s országodnak; azt beszéli a hir, hogy te hatalmas vagy, földed gazdag, füved simább a bársonynál, Duna vize pedig táplálja az embert, hizlalja a marhát.
– Eddig jól hallotta, – veti közbe büszkén Szvatoplug – tovább is szeretném hallani. Végezd be, mit kezdtél.
Kusid nyájasabbra fogta eztán szavát, s hamis alázattal tovább így folytatta:
– Földed, füved, vized ismerni szeretné Árpád fejedelem, s merthogy becsül téged, elkülde hozzád, hogy megtiszteljen téged. Küldött ajándékul egy töretlen hátú, hófehér paripát, melynél szemrevalóbb ménesében nem volt a magyar vezérnek. Hozzátok csak elé, hadd lássa a herczeg! Hozzátok a hófehér lovat, hadd szemlélje a morvák herczege, s gyönyörködjék benne.
Aranyos fék csillant szájában a lónak, s vetve a hátára aranyos nyereg volt, kiben kedve tellék a főembereknek.
– Nézd meg, herczeg, jól nézd Árpád ajándékát, fékestül-nyergestül ezt ő neked szánta s nem kiván egyebet érte, csak ezt a három csekély holmit: engedd meg, hogy tömlőnk Dunavízzel nálad megtöltsük, ezért az aranyos nyeregért; füvedből egy marék füvet, hogy letépjünk, s adunk érte neked pompás aranyféket; földedből hadd vigyünk egy kapára valót, bizony-bizony megér ennyit egy fehér ló.
Ezért küldött Árpád.
Kaczagásra vonul herczeg szája széle, bólogat fejével nagyúri kegyével s beszél ezen módon:
– Árpád kivánságát megértettem, s néki betöltöm a kedvét. Ajándékát veszem abban a reményben, hogy évi adóval megtetézi majdan. Földet, füvet, vizet vigyél akármennyit, kárát annak bizony nem vallja országom, s annak úgy is Árpád megadta az árát.
Ezzel eresztette útnak Kusidot a morvák fejedelme.
– Lám, no lám, – dicsekvék udvarbeli népnek – kitől futott Zalán, az önkényt küld hozzám ajándékot-hozó követet, s ajánlja jobbágy szolgálatát. Népem számát Árpád csak megszaporítja, földet szánt, adóját évenkint meghozza, s parancsom szavára hallgat, amint illő.
Szvatoplug dicsekvék, örült a szép lónak, arany-féket, nyerget gondosan eltette kincseskamrájába, s nyugodtan aluvék, rosszat nem is sejtve.
Ezalatt pediglen vitte Duna vizét, Pannónia földjét, s bársonypuha füvét Kusid egy tömlőben, s állatbőrből készült zsákban, hogy átadja fejedelmi Árpádnak.
Magyarok izlelték Duna vizét sorban, megtapogatták a televény földet, és hosszú szálait bársonypuha fűnek. Azt mondták, hogy ezért kár volna nem menni, kár volna ott hagyni a morva kezében.
– Eredj, fiam, Kusid – szólott esmég Árpád – az utat megtetted oda-vissza, most már nem tévedsz el benne. Morva Szvatoplugnak vidd meg a magyarok nagy erős parancsát. Mondd ezt neki Kusid: Árpád minapában földjét, vizét, füvét megvevé morvától fehér lovon, féken és aranyos nyergen. Eladta országát, most már gondja ne is legyen egyébre se másra, csak hogy takarodjék az eladott földről, magyarok földjéről. Mert ha ezt nem tenné, jaj keserves napok virradnak fel rája s egész nemzetére. Ezt mondod meg, Kusid, se hozzá ne toldjál, el se végy belőle.
Kusid megértette, szemöldöke összébb rándult e szavakra, s búcsúzóul ennyit mondott a vezérnek:
– Ugy lészen a mondás, amint tőled hallám, s hahogy szükség hozza, magam is megtoldom, úgy toldom meg, Árpád, hogy a morva tőle mérget harap, tudom.
Egyszer csak azt hallja a morvák herczege, nagyfejű Szvatoplug, hogy a magyaroktól visszajött ismételten a régi követség. Nyilván utat vesztett, s most kalauzért jött esedezni hozzá, mert ugyancsak jámbor nép lehet a magyar.
– Bocsássátok elém új jobbágyaimat! – rikkant fel kegyesen a morvák herczege úri jóvoltából.
Mikor ottan állott Kusid csalafinta ábrázattal, kérdé morva fejedelem:
– Új kéréssel jöttél, szolgám, nosza halljuk?
– Kéréssel nem jöttem, te dicső fejedelem, de jöttem parancscsal, nagy erős parancscsal.
Szvatoplug nem érti, nem akarja hinni, másodszor tehátlan megkérdezi:
– Kérést akartál mondani, s a szájad reá járt más oktalan szóra. Kérni jöttél úgy-e?
Megcsóválta fejét busa szemöldökü, széles vállú Kusid, s értelmesen szólott:
– Parancsot mondottam, mert parancsol néked magyarok vezére, Álmos fia, Árpád. Szóról-szóra tőlem hallod e parancsot: Árpád minapában földjét, füvét, vizét megvevé morvától fehér lovon, féken és aranyos nyergen. Eladta országát, most már gondja ne is legyen egyébre se másra, csakhogy takarodjék az eladott földről, magyarok földjéről. Mert ha ezt nem tenné, jaj, keserves napok virradnak fel rája s egész nemzetére. Ezt izente neked Árpád, morva herczeg, kérésnek a szavát te ingyen se vegyed, hanem vedd parancsnak, s akként cselekedjél.
Aranyos székéről felugrik Szvatoplug, nagy fejébe gyűl mind harag-kevert vére, s nem beszél, de ordít öblös torkán által:
– No hát a fehér ló, Árpád ajándéka, még a mai szent nap bot miatt megdöglik, az aranyos féket rekkentsék el fűbe, az aranyos nyerget dobják a Dunába! Árpádnak pediglen vidd meg Szvatoplugtól, morvák herczegétől, fejedelmi parancsot: lábát én földemre ha be tenni merné, bizony-bizonyomra, megtöröm hatalmát, szétszórom a népét, írmagja sem marad.
Kusid csak hallgatta az utolsó szóig, haragja sem lobbant fel, az arcza szine sem változék, sőt mikor átvette a szót Szvatoplugtól, jóakarattal szólott:
– Jól meggondold, herczeg, mitévő lész, mondom. Magad vallod kárát hebehurgya szónak. Ha a fehér lovat bottal agyonvered, döghúsát felfalják nyájőrző kutyái Árpád nemzetének, s attól jól meghíznak. Ha aranyos féket a fűbe rekkented, magyarok kaszálván majd azon a réten, egyik megpillantja, fölveszi, megörvend, s áldja azt, ki néki ingyen féket adott, szép aranyos féket; az aranyos nyerget – mondád – beléveted a Duna vizébe. Morva herczeg, ne tedd, mi hasznod lesz abból?… Magyar halásznak a hálójába kerül, felhúzza, megnézi, s bizony örvend ilyen aranyos jószágnak. Haza viszi szépen, s megtartja magának. Neked pedig, herczeg, mi hasznod lesz ebből? Hogyha megfogadnád együgyű tanácsom, okosabbat tennél. Nyergeld meg az Árpád küldte fehér lovat, szájába tedd szépen az aranyos féket, hátára pedétig az aranyos nyerget, ülj osztég reá és vágtass el, de gyorsan édes te hazádba, nagy Morvaországba. Mert ha itten maradsz, Árpád itten talál, ettől óvjon meg a morváknak istene.
– Üssétek agyon a lovat! – ordítozá Szvatoplug, – s fegyverre fel morvák!
Kusid lóra kapott fegyveres népével, s mint a rohanó szél sietett Árpádhoz, Duna vize mellé mikoron elére, hát a Duna partján találta vezérét, akkor úsztatták át a széles nagy folyót, s harczi nagy kedvökben sorakoztak éppen.
– Mit izent a morva, avagy mért is kérdjem. Itt vagyunk egy szálig, ő maga szájából hallgatjuk a csatán.
Kusid elmondotta elejétől végig, aztán visszafordult s szolgált kalauznak, merthogy Pannoniát kétszeri útjából igen jól ismerte.
– Kerüljük meg – mondá – Szvatoplug városát, onnan csapjunk rája, honnan nem is sejti. A Dunába dobta aranyos nyergedet, fejedelmi Árpád, no hát szorítsuk őt belé a Dunába, hátha őt üti meg a ritka szerencse, s Dunából a nyerget talán kihalászsza.
Tetszett ez a beszéd a magyar vezérnek, s intett, hogy Kusidnak nyomán haladjanak, hátba fogják titkon a morva herczeget, onnan csapjanak rá, a honnan nem várja, szorítsák neki a mély Duna vizének.
Összetanakodtak, egyességre jöttek, hogy mikép intézzék a csatának sorját, s úgy tettek, amikép parancsolta Árpád.
Jaj keserves sorsa lőn morva herczegnek. Pedig ember volt ő magáért, helyt állott, s félelmetes kardját sok magyar vitéznek szivébe mártotta. Hanem nyilak mérge zápor módra omlott, úgy körülkeríték jobbról-balról, szemtől, hogy istenitélet számba ment e csata, s párját ennek soha nem látta a morva, maga Szvatoplug sem.
Összébb-összébb zárult körüle a magyar, hullottak hivei, kik testét védték, miglen egyet gondolt, s utat törve futott egyenesen neki a zúgó Dunának.
– Haj! Haj!… riadozott utána a magyar, nyil süvölt fejének felette, mellette; néz jobbra, néz balra szerencsétlen herczeg, sehol útja nincsen… amott a széles víz háta csillog-villog, a mint tánczolgatnak rajta sugarai a lenyugvó napnak.
Magát meg nem adja, életét menteni nem tudja sehogysem, beleugrat vakon a Duna vizébe; felbukkan – elmerül, lefordul lováról… s feje fölött újra összecsap a folyó, tükörsima hátán piros sugár játszik… és csak a ki látta, az tudja, más senki, hogy a Duna vize sírja Szvatoplugnak, morvák herczegének…
Pannonia földjét Árpád így vevé meg…