Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt két gazdag ember. Az egyiknek fia, a másiknak leánya volt, s még a keresztelőnél megegyeztek, hogy ha a gyermekeik fölnevelkednek, összeházasítják őket.
A fiút is, a lányt is nagy kényesen nevelték, mert volt miből. Mikor aztán összeházasították, sem az egyik, sem a másik nem értett a gazdasághoz. A cselédek, a zsellérek azt csináltak, ami nekik tetszett. Az asszonynak még volt egy kicsi esze, de az ura félkegyelmű, kolontos ember volt, akinek minden szaván, dolgán nevettek a népek.
Hiszen volt, ahogy volt, amíg az öregek éltek, de ahogy ezek behunyták szemüket, elkezdett züllődni a nagy gazdaság. Még csuda, hogy a szemét ki nem lopták a félkegyelmű embernek.
Na, telik-múlik az idő. Egyszer eszibe jut a félkegyelműnek, hogy elmegy a vásárba, mert hát az apjától látta többször, hogy az is el-elment a vásárba. Volt még két szép ökre, s elindult azzal. Amint ment, mendegélt, lakodalmas nép jött vele szembe, s köszöntötte nagy hangosan:
– Az Isten őrizze meg az ilyen szomorú változástól, s a megszomorodottaknak adjon vigasztalást!
Az ám, szegény kolontos feje így hallotta egyszer az apjától egy halottas háznál, azt hitte, mindenütt ezt kell mondani, ahol több ember van együtt.
Hej, megmérgelődnek a lakodalmasok, megállítják a lovakat, leugrálnak a szekérről, supp-supp! ütik a félkegyelműt. Még biztatták is egymást: üsd a fejét, ott nem sántul meg! Mikor aztán jól helybenhagyták, azt mondták a félkegyelműnek:
– Hallod-e, te boldogtalan, ha máskor ilyent látsz, tartsd fel a kalapodat a botod végére, s rikoltozz, ahogy a torkodból kitelik: ijuju-ujuju!
Továbbvánszorgott a félkegyelmű, s amint ment, mendegélt, találkozott egy mészárossal, aki egy csorda disznót hajtott a vásárról. Eszibe jutott, hogy mire tanították a lakodalmas népek, feltűzi a kalapját a botja végire, meglóbálja, lobogtatja, s nagy hangosan kiabálja: ijuju-ujuju!
Bezzeg hogy a disznók megijedtek, s ahány annyifelé szaladott. De a mészáros sem a disznók után futott mindjárt, hanem megrakta magyarosan a félkegyelműt, s azt mondta neki:
– Máskor, ha ilyent látsz, inkább azt mondjad, hogy az Isten áldja meg egy helyett kettővel.
Jól van, a félkegyelmű továbbmegy, s hát amint megy, mendegél, látja, hogy egy szegény szántó-vető ember a búzavetés közül szedegeti, tépegeti a mindenféle szúrós töviset, burjánt,* bojtorjánt. Köszönti a félkegyelmű, de hogy köszönti! Úgy köszönti, hogy:
– Az Isten áldja meg, földi, egy helyett kettővel!
Hej, megmérgelődött a szegény ember! Nem elég, hogy csurog róla a véres verejték a keserves munkában, még azt is kívánják neki, hogy egy tövis helyett kettő legyen. Kiszaladt az útra, jól eldöngette a félkegyelműt, s azt mondta neki:
– Máskor, ha ilyet látsz, inkább te is segíts neki!
Hiszen éppen jót tanácsolt a félkegyelműnek, mert alig ment egy hajításnyira, látja, hogy két ember verekedik, s tépi egymás haját. Odaáll ő is, hol az egyik, hol a másik ember haját tépi. De ‘iszen ezeknek sem kellett egyéb, egyszeriben nekiestek, eldöngették kétfelől, mint a kétfenekű dobot, s úgy kitépték a haját, hogy egy szál nem sok, annyi sem maradott.
No, csakhogy kiszabadulhatott e két ember keze közül. Isten csudája, hogy beért a városba. Amint megy a piacon, látja, hogy egy ember egy régi fakó* szekeret árul. Eszébe jut, hogy az ő apja ilyen fakó szekérrel járt az erdőbe. Kérdi a szegény embert:
– Atyafi, ideadná-e ezt a szekeret ezért a két ökörért?
A szegény ember nem is akart szólni, azt hitte, hogy bolondoznak vele, de a félkegyelmű addig beszélt, amíg a szegény ember észrevette, hogy ennek a fejében hiányzik a negyedik kerék, odaadta hát a szekeret a két ökörért. No, már most volt szekér, de nem volt ökör. Húzta, húzogatta elébb a szekeret rúdjánál fogva, de egyszer csak mégis megsokallotta, s eladta a szekeret egy kovácsnak egy fejszéért. De még a városból ki sem ért, már a fejsze sem tetszett neki. Találkozott egy kaszás emberrel, annál látott egy fénkövet,* s a fejszét elcserélte azzal.
Most már ment hazafelé nagy vígan. Amint egy tó mellett haladott el, látja, hogy rengeteg sok vadréce úszkál a tóban. Fogja magát, s a fénkövet a récék közé dobja. Azám, a récék mind elrepültek, a fénkő pedig leesett a tó fenekére.
Búnak eredt szegény feje, hát ő hogy menjen haza fénkő nélkül. Hirtelen levetkőzött, belement a tóba, de amíg a fénkőt kereste a boldogtalan, valaki a ruháját ellopta a tó partjáról. Sem ökör, sem fénkő, sem ruha, sem semmi. No hiszen, lesz otthon nemulass! Áldott szerencséjére a felesége nem volt otthon. Erősen éhes volt, szelt magának egy karéj kenyeret, aztán lement a pincébe, hogy ott bort eresszen a hordóból. A kenyeret leteszi a pinceküszöbre, hogy könnyebben ereszthesse a bort, de amint csurogni kezd a bor, visszanéz, s látja, hogy egy kutya fölkapja a kenyerét, s szalad vele. Megmérgelődik a félkegyelmű, a kutya után dobja a csapot, s bezzeg hogy egy cseppedős cseppig elfolyt a bor. Hát most mit csináljon, hogy a felesége ezt észre ne vegye? Volt a pincében egy zsák liszt, s azzal behintette a pince földjét. Csak akkor veszi észre, hogy van a pincében egy lúd is, s az, amint a lisztet hintette, elkezd erősen sziszegni. Megijed a félkegyelmű, azt hitte, a lúd azt sziszegi, hogy majd beárulja az asszonynak.
– Úgy-e, beárulsz? – kérdezte a ludat.
A lúd még erősebben sziszegett. Megkérdezte másodszor is, harmadszor is.
– Te lúd, mondd meg nekem, beárulsz-e, vagy nem!
Felelt a lúd:
– Gá-gá, gá-be, be-be!
– No, ha be, akkor vége is az életednek. – Egyszeriben kitekerte a lúd nyakát, megkopasztotta, azután lefeküdt a pince földjére, meghengergőzött a lisztes borban meg a tollban. Aztán leült arra a helyre, ahol a lúd kotolt.
Eközben megjön az asszony, látja, hogy nyitva a pinceajtó. Leszalad, összecsapja a két tenyerét.
– Jézus Mária, Szentlélek, el ne hagyj, miféle kísértet ül amott!
A félkegyelmű csak sziszegett, gágogott, mint a lúd, de az asszony összeszedte magát, nagyot kiált:
– Szóljon, ki van itt, mert Isten istenem ne legyen, ha agyon nem ütöm!
De már erre megszólalt a félkegyelmű ember.
– Ne bánts, lelkem, feleségem, én vagyok!
– Kend-e, hát mi az isten haragját kotol itt kend? Hogy volt a vásár, mit csinált a vásáron?
Elmondott mindent a félkegyelmű, úgy, ahogy volt.
– No bizony, ha úgy volt, ahogy volt – mondta az asszony -, eltakarodjék kend a szemem elől, s addig ne is lássam, míg azt a két szép ökröt vissza nem keríti.
Feltarisznyált az urának.
– Menjen isten hírével, jó utat, hol sár nincs!
Ment nagy búsan a félkegyelmű ember, s amint ment, mendegélt, találkozik Krisztus urunkkal. Megszólítja Krisztus a félkegyelmű embert:
– Adj nekem egy falás kenyeret, egész nap nem ettem.
Mondja a félkegyelmű:
– Nem adok, mert te sem segítettél rajtam, engedted, hogy elkoldusodjam.
Krisztus nem szólt semmit, továbbment az útján. Ment a félkegyelmű ember is, s útközben találkozott a Halállal. Azzal mindjárt összebarátkozott, megosztotta vele kenyerét, s volt egy porció pálinkája, annak a felét kihajtotta, s másik felét a Halálnak adta. Olyan erős barátságot kötöttek, hogy még meg is komásodtak. A Halálnak jókedve kerekedett, s mondja a félkegyelműnek:
– No, koma, most láss csudát! – s azzal hopp, beleugrott a porciós üvegbe.
De mintha a félkegyelműnek is nyiladozni kezdett volna az esze. Hirtelen bedugta a porciós üveget, s azt mondta a Halálnak:
– No, koma, innét addig ki nem jössz, míg meg nem ígéred, hogy gazdag embert csinálsz belőlem.
Mit volt mit tenni, a Halál megígérte, s megegyeztek, hogy a félkegyelmű adja ki magát csudadoktornak, s amely betegnek a Halál a lábához áll, arra bizonyosan mondhatja, hogy meggyógyul; de amelyiknek a fejéhez áll, annak hiába ne is ígérjen semmit.
Azzal elváltak egymástól. A Halál ment jobbra, a félkegyelmű ember balra. Addig ment, mendegélt, míg a király városába nem ért. Hallja ottan, hogy a király lánya erős beteg, hogy összecsődült a világ összes híres doktora mind, s mégsem tudják meggyógyítani. Megy a király színe elé, s jelenti, hogy ő csudadoktor, hogy ő csak megnézi a királykisasszonyt, s mindjárt megmondja, hogy meg lehet-e gyógyítani vagy nem. Vitték mindjárt a királykisasszony szobájába, s hát a Halál ott áll a királykisasszony lábánál. Nézte, nézte a királykisasszonyt, mintha vizsgálná, azt mondta a királynak:
– Egyet se búsuljon, felséges királyom, még ma meggyógyítom a királykisasszonyt.
Kiment az udvarba, ott egy kazal szénát meggyújtatott, annak a hamujából fürdőt csináltatott, s a királykisasszony, ahogy megfürdették benne, olyan volt, mint az eleven élet. Meg is ajándékozta a király a félkegyelműt, de úgy, hogy azt sem tudta, mije van. Elhozatták a feleségit az udvarba, s éltek mind a ketten nagy gazdagságban, nagy fényes pompában.
Hanem egyszer ő is erős beteg lett, s hát jön a komája, de bizony nem a lábához, hanem a fejéhez áll. Könyörgött a Halálnak:
– Édes komám, lelkem, komám, állj a lábamhoz!
– De már azt nem teszem – mondá a Halál. – Gyere csak velem, lelkem, komám, édes komám!
S elvitte a félkegyelmű embert.