Kiment egyszer a parasztember szántani a földjére. A felesége délben ebédet akart küldeni neki. Volt egy hétéves fiacskájuk. Így szólt a fiú az anyjához:
– Anyám, elviszem én apámnak az ebédet.
– Fiam, kicsi vagy, nem találod meg apádat – felelte az anyja.
A fia csak kérlelte:
– Attól ne félj, édesanyám, szépen kérlek. Tudom én az utat, hadd vigyem az ebédet.
Az anyja végül is beleegyezett, kenyeret kötött egy kis batyuba, s a fiú hátára erősítette, levest öntött egy csuporba, fia kezébe adta, s a gyermek útnak indult.
Nem tévedt el a kisfiú, egyenesen apjához vitte az ebédet.
– Hogy találtál rám, fiam? – kérdi az apja. – Ha már itt vagy, vidd az ebédet a forráshoz, én is jövök mindjárt, és megesszük.
– Jobb lesz, apám – szólt a fiú -, ha várunk egy keveset, mert két vendég jön hozzánk. Amint ideérnek, velük együtt megebédelünk.
– Honnan veszed azt, hogy hozzánk vendégek jönnek? Hát nem tudod, hogy mi szegény emberek vagyunk?… Ezerszer megmondtam már, hogy ne jártasd a szádat feleslegesen! Eredj, terítsd szét a szakajtóruhát, én egy cseppet pihenek, s jövök mindjárt – mondta az apa.
Ekkor a távolban feltűnt két lovas. Mikor közel értek, megszólalt a fiú:
– Tessék, tartsanak velünk!
A lovasok elcsodálkoztak, s egymásra kacsintottak, mintha azt mondanák: Ugyan mi jó lehet ilyen földhözragadt szegényeknél, hogy őket is meg akarják vendégelni…
A fiú nem sokáig tétovázott, hanem kirakta az ételt, s megkínálta a lovasokat.
A két lovas leszállt a lóról, megebédelt, s köszönetet mondott a szántóvetőnek meg a fiának.
– Agák, honnan jöttök, és merre visz utatok? – kérdi ebéd után a földműves fia a vendégektől.
– Királyunk fia nehéz nyavalyába esett, s mi Aleppóba megyünk Lohman doktorért. Azt beszélik, egyedül ő gyógyíthatja meg – felelték a lovasok.
– Lohman most nem Aleppóban van, hanem Sam városában – szólt a fiú.
– Honnan vetted, hogy Samban van? Mi úgy tudjuk, hogy Aleppóban lakik.
– Az már az én dolgom. Hallgassatok rám, ne menjetek hiába Aleppóba, hanem egyenesen Samba, ő ott él a város szélén, ott megtaláljátok, s magatokkal vihetitek.
A lovasok úgy tettek, ahogy a gyermek tanácsolta, megtalálták Lohman doktort, s magukkal vitték a királyfihoz.
– Honnan tudtátok, hogy Samban vagyok? Hiszen erről nem tudott az égvilágon senki! – kérdezte Lohman útközben a lovasoktól.
Azok pedig mindent elmeséltek a földműves fiáról. Mikor Lohman ezt meghallotta, egész testében megremegett. “Ha már most zsenge korban ilyen okos ez a gyermek, mi lesz akkor belőle, ha felnő! Elveszi tőlem a kenyerem s megszégyenít! El kell hogy emésszem, bármibe kerüljön is!” – gondolta magában Lohman.
Amikor a királyhoz érkeztek, aki Bagdadban székelt, kérdi Lohmantól:
– Mit kell tennünk, hogy fiam meggyógyuljon?
Lohman szándékosan sokáig kérdezgette, tapogatta a beteget, mintha meg akarná állapítani a betegségét, noha az első szempillantásra tudta, mivel lehetne meggyógyítani, s végül így szólt a királyhoz:
– Anatólia földjén él egy hétesztendős parasztfiú. Lovasaid ismerik őt. Azt a fiút hozasd ide, ölesd meg, vétesd ki veséit meg a szívét, s etesd meg a királyfival, akkor meggyógyul, mint aki újjáéledt! Más orvosság nincsen!
A király azon nyomban küldöncöket készített fel az útra, és meghagyta, hogy ravaszsággal vagy pénzzel csalják el és hozzák ide a földműves fiát.
– De jól ügyeljetek – figyelmeztette a király a küldöncöket -, ki ne bökjétek, hogy itt halál vár rá! Mondjátok, hogy egy kis ideig szüksége van rá a királynak, s dolga végeztével hazatérhet.
Meddig mentek, meddig se a lovasok, végre-valahára mégiscsak megérkeztek Anatólia földjére, meglelték a földművest, s közölték vele a király parancsát.
Amikor a földműves meghallotta a király üzenetét, elszontyolodott, és így szólt:
– Isten tartsa a királyt, de vajon honnan tud rólam meg a fiamról?… Szegény ember vagyok én, minek neki az én gyermekem?…
Az okos kisfiú mindjárt kitalálta, honnan fúj a szél, s titokban azt súgta apjának:
– Ne félj, apám! Kérj annyi pénzt értem a királyi küldöncöktől, amennyit csak bírsz, s én elmegyek. Jó az isten, nem hagy elvesznem…
A fiú szavai felvidították az apát; igen sok aranyat kért érte a király küldönceitől, s elengedte fiát.
A küldöncök vitték a fiút, örvendezve tértek vissza, és bemutatták a királynak meg Lohmannak. Azon a napon igen sok fontos dolga akadt a királynak, meghagyta vizírjének, hogy a fiút másnap reggelig tartsa magánál.
A vizír a fiúval együtt hazatért, s elhelyezte egy külön szobába; maga pedig az ajtó elé állt strázsálni, s nagyokat sóhajtozott, fohászkodott.
Az okos fiú észrevette, s kérdi a vizírt, mi az oka bújának-bajának? A vizír mélyet sóhajtva így válaszolt:
– Bánatot nem ismertem én a mai napig, de most bánkódom, mert téged holnap reggel Lohman parancsára megölnek; kiveszik a vesédet, szívedet, és megetetik a királyfival.
– Ha csakugyan sajnálsz engem, hát könyörülj rajtam. Keress a városban egy velem egykorú halottat, vedd ki a veséjét meg a szívét, add át a királynak meg Lohmannak, rólam meg mondd azt, hogy szökést kíséreltem, de te utolértél és megöltél, s kivetted a vesémet és a szívemet. Így megmentesz engem is, és magadon is segítesz!
A vizír hallgatott az okos gyermekre, talált egy még ki nem hűlt holttestet, kivágta veséit és szívét, s átadta a királynak meg Lohmannak.
Amikor megkérdezték, miért ölte meg előbb a fiút, elmesélte, hogy a fiú szökést kísérelt meg, ezért elfogta őt, kardjával levágta fejét, kivette szívét és veséit a királyfi számára. Csak ez hiányzott Lohmannak! Elhitte a vizír beszédét, megörült nagyon, és rögtön kigyógyította a királyfit – persze nem a halott veséivel és szívével, hanem más orvosságokkal. A vizír meg éjjel, titokban visszaküldte a fiút apjához szülőfalujába.
Ki tudja, sok vagy kevés idő telt-e el azóta, de egyszer egyiptomi halászok reggeltől estig küszködtek a tengeren, mégsem tudtak egy árva halat sem fogni. Estefelé, amint a halászok már éppen hazafelé készülődtek, megszólalt egyikük:
– Nos, kipróbálom még egyszer a szerencsémet, bevetem a hálót, valamit csak fogok talán! – s bevetve a hálót, egy olyan gyönyörűséges halat húzott ki, hogy hét percnél tovább nem szabad volt nézni kápráztató szépségét!
– Lám, kerek húsz esztendeje halászok – szólt a szerencsés kezű halász -, de ilyen gyönyörű halat még nem láttam. Elviszem a királynak, biztosan szép ajándékot ad majd érte…
Mikor a halászok elvitték a halat a királynak, az sokáig le sem tudta róla venni a szemét, csak mikor már kigyönyörködte magát, akkor parancsolta meg, hogy vigyék és mutassák meg a királynénak is. Amikor a királyné ezt megtudta, megüzente szolgálóival a királynak, hogy csak akkor engedi lakosztályába bevinni a halat, ha az nem hím, hanem nőstény.
Amint ezt a halacska meghallotta, felugrott a vízben, és nagyot nevetett. A halacska kacajáról azonnal értesítették a királyt.
“Alighanem valami titok rejlik emögött, nem hiába nevetett a halacska!” – gondolta magában a király, s elrendelte, hogy nyomban tudják meg, miért kacagott a hal. Összehívták az összes tudósokat és bölcseket, de senki sem tudta megfejteni ezt a titkot. Hosszas kérdezősködés után megtudták, hogy ezt a titkot csak az Anatóliában élő földműves okos fia tudja megfejteni. A király megparancsolta, hogy azonnal küldjenek érte.
Az apa ezúttal sem akarta elengedni fiát, de a gyermek a következő szavakkal nyugtatta meg:
– Annyi aranyat követelj értem, amennyit csak bírsz, és ne búsulj, talán csak nem történik bajom!
Amint a földműves fia megérkezett, megjelent a királyi palotában, hétszer meghajolt, nyolcadszorra karját keresztbe fonta, s megállt a király előtt. A király elmesélte, hogyan nevetett a halacska, és utasította, hogy derítse ki a nevetés okát. A fiú gyorsan rájött a titok nyitjára, és így felelt:
– Erőt, egészséget neked, király, tudom a halacska nevetésének okát, de nem árulom el!
Bárhogy is rábeszélte a király, hogy árulja el a titkot, a földműves fia megmakacsolta magát, s nem felelt. Hogy ráijesszen a király, tömlöcbe vetette a fiút, és meghagyta, hogy reggel vágják le a fejét, ha nem árulja el a halacska kacajának az okát. Reggel újfent próbálta a király a fiút rábeszélni, hogy árulja el a titkot, de a fiú hallgatott. Akkor a király parancsot adott, hogy vágják le a fiú fejét.
– Hát akkor, királyom – szólalt meg a fiú -, engedd meg, hogy elmondjak neked egy mesét, s utána tégy velem, amit akarsz.
A király megengedte a fiúnak, hogy elmondja a történetet.
– …Egyszer egy király elment vadászni – fogott hozzá a fiú a meséhez. – Sokáig cserkészett, s nagyon megszomjazott. De sehol sem talált vizet. A szomjúságtól már majd elepedt.
– Aki szerez nekem egy pohárka vizet, minden kívánságát teljesítem! – kiáltott fel a király, annyira kínozta a szomjúság.
Végül is a király egyik embere a kövek repedéseiben egy kis vizet talált. Vigyázva összegyűjtötte egy csészébe, és odavitte urának. A király már éppen szájához akarta emelni a poharat, amikor a mellette levő eb a mancsával megtaszította kezét, és a víz kiömlött.
– Ó, te rusnya jószág, talán még ezt a csepp vizet is sajnálod tőlem, amivel szomjam akartam oltani? – kiáltott a király, s egy kardcsapással kettéhasította az állatot.
– Urunk királyunk, hiába ölted meg ezt a kutyát, mert nem véletlenül lökte meg a karodat – jelentették ki a király emberei. – Adj ebből a vízből egy keveset először a lovadnak inni, s csak azután igyál te belőle.
Alighogy a ló lenyelte a vizet, fölfúvódott és kimúlt.
– Sajnálom, hogy a szegény állatot hiába öltem meg! – mondta a király, amikor mindezt látta.
A mese végén a fiú még hozzátette:
– Jól vigyázz, uram király, meg ne bánd a parancsot, hogy vágják le fejemet. Jól gondold meg!…
Ezekre a szavakra elgondolkozott a király, s meghagyta, hogy a fiút vigyék újra a tömlöcbe.
Másnap reggel a fiút ismét a király elé vitték. De hiába igyekezett a király, hogy rákényszerítse: mondja meg a halacska nevetésének okát, a gyermek, mintha csak az ördög bújt volna bele, úgy megkötötte magát, s a király nem tudott vele mit kezdeni. A király kikelt magából, és megparancsolta, hogy fogják a fiút, s üssék le a fejét.
– Legyen meg a te akaratod, király – szólt a földműves fia -, tégy, ahogy jónak látod, de még mielőtt megölnek, hadd mondjak el még egy mesét.
A király beleegyezett, s a fiú hozzáfogott a meséhez:
– …A királynak volt egy kedvelt vizírje. Egyszer ez a vizír meghívta vendégségbe a királyt összes házanépével együtt. Ebéd után, mikor a jókedv már emelkedett, a vizír majomcirkuszt akart bemutatni az udvaron. A királlyal együtt kiment az udvarra a királyné is, aki csecsemőjét a király hűséges kutyájának őrizete alatt a bölcsőben hagyta. Honnan, honnan nem, a fal egy repedéséből kígyó kúszott elő, és meg akarta fojtani a kisdedet, de a kutya észrevette, rátámadt a kígyóra, belevágta fogait és megölte… A kutya, miután a kígyót elpusztította, kiszaladt a küszöb elé, s véres mancsait nyalogatta. Amikor a király megpillantotta az összevérzett kutyát, azt hitte, hogy az megölte a kisfiút: nem sokat tétovázott, kirántotta kardját, s kettészelte az ebet. A pitvarban azután megtalálta a szétmarcangolt kígyót meg a sértetlen csecsemőt… a király megdöbbent. Csakhogy már későn, mert szegény állat kimúlt. Igen elszomorodott, hogy ok nélkül megölte a hűséges kutyát.
A mese végén a fiú a királyhoz fordult:
– Vigyázz, uram királyom, nehogy te is így megbánd, hogy halálra ítéltél!
A következő reggel újfent a király elé vezették a fiút. De megint megmakacsolta magát, s mind csak azt hajtogatta:
– Tudom, de nem árulom el!
Akkor már végképp kikelt magából a király, és ordítozni kezdett:
– Vigyétek innét, s menten vágjátok le a fejét! Hogy ne is lássam többé!
– Királyom – szólalt meg a földműves fia -, nem zúgolódom, hadd ömöljön vérem dicsőségedre, de könyörgök, hallgass meg még egy történetet, s aztán igazán tégy velem, ahogy jónak látod!
A király kénytelen-kelletlen engedélyt adott, és a földműves fia a következő történetet mondta el:
– …Egy királynak volt egy szép madara, amely a szívéhez nőtt. Egyszer ez a madár nagy szomorúan gubbasztott a király térdén.
Észrevette a király a madár bánatát s megkérdezte:
– Mi lelt téged, kedves madárkám, csak tán nem bánt valami?
Isten akaratából a madár tudott beszélni, és azt felelte:
– Királyom, legyen hosszú életed! De tudnod kell, hogy nekem anyám és apám van, és én sem a kövek között jöttem a világra! Miért nem mondtad még egyszer sem nekem: repülj szüleidhez, látogasd meg őket, és gyere aztán ide vissza!… Hát hogyne szomorkodnék, ha erre gondolok!
A király e szavakat hallva megparancsolta, hogy tárják ki az ajtókat, és így szólt a madárhoz:
– Legyenek áldottak a szüleid! Repülj, látogasd meg őket, s add át nekik üdvözletemet!…
A madár örvendező szívvel repült szüleihez, tizenöt napig maradt náluk, s ismét visszaszállt a királyhoz.
Amikor szüleitől búcsút vett, megkérdezte tőlük:
– Visszarepülök a királyhoz, mit küldtök neki?
Apja és anyja egy-egy almamagot adott a madárnak, hogy vigye el a királynak ajándékba.
A madár, a két almamaggal csőrében, megérkezett a király földjére, a palotába érve, leereszkedett a király mellé, s térdére tette a magokat.
A király kérdezősködött a madárszülők egészsége iránt, majd kezébe vette a két magot, megmutatta vizírjeinek is, azután hívatta a kertészt, s meghagyta, hogy a magokat ültesse el a kertben.
A kertész teljesítette a király utasítását, elültette a magokat, s néhány év múlva olyan csodálatos almafák nőttek belőlük, amilyenhez fogható nem volt több az egész királyi kertben. Mindegyik almafán egy-egy szem alma termett. A kertész elhatározta, hogy amint ezek az almák szépen beérnek és megpirosodnak, elviszi a királynak, hátha megjutalmazza. De egyik reggel, amint odament az almafákhoz, látja, hogy az egyik alma a földre hullott. Nem sokat töprengett, hanem felvette az almát, s vitte a királyhoz. Elámultak a király emberei, amint meglátták az almát – olyan gyönyörű volt!
– Kóstoljuk meg, király atyánk, milyen íze van – szólt az egyik vizír.
A király kihúzta övéből gyémántos nyelű kését, lehámozta az alma héját, levágott egy szeletkét, s már éppen a szájába akarta venni, amikor a madár sebesen odarepült hozzá, s olyan erősen megtaszította szárnyával a király kezét, hogy a szeletke hét mérföldre repült kezéből. Ezen mindannyian megütköztek.
A király meg olyan dühbe gurult, hogy két lábánál fogva elkapta a madarat, és kettészakította:
– Irigy jószág, talán sajnálod tőlem azt a falat almát, ami az általad hozott magból nőtt fán termett!
– Királyunk, ok nélkül ölted meg a madarat. Itt valami titok rejlik! Adjunk csak a héjából egy darabkát a báránynak, s nézzük, mi történik vele – mondták a király emberei.
A király egy bárányt hozatott. A szegény alighogy az almahéjat szájába vette és lenyelte, már fel is fúvódott és kimúlt.
– Nagyon sajnálom a madaramat! Ok nélkül öltem meg! – verte falba fejét a király, mikor látta a bárány pusztulását. S megparancsolta, hogy másnap a kertészt s feleségét fejezzék le.
Mikor a kertész rémületében reszketve hazament és elmondta feleségének a király parancsát, az asszony arra kérte férjét, hozza el a másik almát is:
– Ha már úgyis meg kell halnunk, jobb, ha az almától pusztulunk el, semmint levágják a fejünket – jelentette ki az asszony.
A kertész helyeselte felesége szavait, leszakította s hazavitte a másik almát. De amint megették ezt az almát, mind a ketten erősen megfiatalodtak!
Reggel, mikor a bakók értük mentek, nagyon elcsodálkoztak, látva, mennyire megfiatalodtak. Elmondták a királynak. A király behívatta a kertészt meg a feleségét, s töviről hegyire kikérdezte őket, hogyan is történt, hogy így megfiatalodtak?
– Légy jó egészségben, uram király – szólt a kertész -, ezek mennyei almák lehettek. Csakhogy az, amelyik lehullott az ágáról, valószínűleg kígyóharapással volt megmérgezve, azért múlt ki a bárány is, mikor a héjából evett.
A király ekkor megkegyelmezett nekik.
– Uram király, mesém végére értem – szólt a földműves fia -, most már tégy, ahogy jónak látod; parancsold, hogy öljenek meg. De jól vigyázz, nehogy később megbánd, és azt mondjad: “Miért is ölettem meg a földműves fiát, hiszen még szükségem lehet rá!”
Akkor a király megint kérlelte a fiút, árulja el, miért nevetett a halacska, s megígérte neki, hogy meghagyja életét.
– Három mesét mondtam el. Ám legyen, elmondom azt is, hogy miért nevetett a hal, csakhogy nem itt. Végy egy dinnyét, menjünk a királynéhoz, ott megesszük, s mindjárt utána elmondom, hogy tudjon róla a királyné is – felelte a fiú.
A király késedelem nélkül hozatott egy dinnyét, beledöfte gyémántnyelű kését, s odaadta a dinnyét a földműves fiának, s együtt a királynéhoz indultak.
Mikor bementek a királyné lakosztályába, a fiú észrevétlenül kihúzta a király kését a dinnyéből és elrejtette.
– No, most mondd el hát a hal kacajának az okát – szólt a király a fiúhoz.
– Jó, de előbb együk meg a dinnyét, utána elmondom – felelt a fiú.
Mikor a dinnyét szét akarták vágni, látják, hogy nincs meg a kés. Keresték, kutatták itt is, ott is – de hiába, a kés csak nem került elő.
– Uram király, itt rajtunk kívül az égvilágon senki nem volt, akit azzal gyanúsíthatnánk, hogy ellopta a kést. Ha valaki ellopta, az csak közülünk lehet valaki: mondd, hogy először kutassanak ki engem, s ha nem lesz meg a kés, sorba a többieket is.
Így szólt a földműves fia, lehányta magáról gúnyáját, s hagyta, hogy megmotozzák. A kést nem találták nála.
Mikor a király is le akarta dobni ruháját, a fiú nem engedte.
– Te, uram király, várj egy kicsit még – szólt a fiú. – Azt hiszem, hogy a kés annál a szolgálónál van, aki kék köntösben a királyné mellett áll. Először motozzák meg őt.
Erre a királyné szörnyen megijedt és felkiáltott:
– Megálljatok, a fejetekkel játszotok! Még mit nem! Ki hallott már olyant, hogy férfi előtt levetkőztessenek egy nőt, mégpedig leányzót!
– Hát akkor én sem mondom el, hogy min kacagott a halacska – jelentette ki a fiú.
A király feldühödött, és megparancsolta, hogy azonnal vetkőztessék le és motozzák meg a szolgálót. Ki is merészelt volna a király parancsának ellenszegülni! Szempillantás alatt előráncigálták az ellenkező szolgálót és levetkőztették. S mi derült ki!… Előttük nem Éva lánya állott, hanem Ádám apánk fia! Azután levetkőztették mind a negyven szolgálót, s rájöttek, hogy mind egy követ fújnak!…
– Uram király – kérdezte a fiú -, ugye most már érted, miért kacagott a halacska? A királyné, hogy tisztességesnek mutassa magát, nem akarta beengedni lakosztályába a hímnemű halacskát, már hogyne kacagott volna a szegény halacska!
A király szörnyű haragjában a fiú szavába vágott, s megparancsolta, hogy fejezzék le a királynét és mind a negyven szolgálót, a földműves fiát pedig örökbe fogadta, és ráhagyta egész királyságát.
Az égből három alma hullott le: egy a mesélőnek, egy annak, aki hallgatta, egy pedig annak, aki megszívlelte.