Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy anya a lányával. A lánynak a tenyerén nem voltak életvonalak. Az is különös volt, hogy a lány semmilyen dolgot nem tudott befejezni: mindenbe belekezdett, mindenbe belegabalyodott. Az emberek lustának tartották, de valóban egyáltalán nem úgy volt.
Egyszer az anya valamiért nagyon megharagudott és az országúton verte a lányát.
Éppen arra ment egy idegen úr. Megkérdezte: “Miért vered a gyermekedet?”
Az anya egyáltalán nem akarta megszégyeníteni a lányát, ezért így felelt: “Nos, hogy ne verném? Minden szalmámat kezdi selyemmé fonni és szőni.”
Az úr meghallván ezt, nagyot ugrott, és megkérte, hogy adja hozzá feleségül a lányt.
Az anya oda is adta. Az úr elvitte a lányt magával. De otthon elgondolkodott: “Vajon tényleg selymet fog fonni és szőni a szalmából? Megparancsolom a legényeknek, hogy szedjenek össze egy csomót. Ha ő a szalmaköteget megfonja és megszövi, feleségül veszem, de ha nem – visszaviszem.”
Estére össze is gyűjtötték a szalmát. Alkonyatkor a lánynak már el kellett kezdeni a fonást. A szegény lány odament a szalmához és sírva fakadt, és egyre csak sírt.
Akkor odament hozzá három öregasszony: a Fonó, a Motringozó és a Szövő, megkérdezték tőle: “Lányom, miért sírsz?”
“Hogy is ne sírnék? Ezt valaki meg tudja tenni? Nekem ebből a szalmából selymet kell fonnom, és délre anyagot kell szőnöm belőle.” – “Ne sírj, leány, mi segítünk neked.”
És a Fonó azonnal selyemfonalat font a szalmából, a Motringozó a lány kezén gombolyagot tekert. A Szövő a fonálból selyem textilt szőtt.
Amikor eljött a hajnal, a szalmarakás már el is tűnt, és a helyében ott volt a hosszú és széles selyemszőttes. A lány nem tudta, hogyan köszönje meg, hogyan fizesse meg a nénikéket. De azok semmiféle fizetséget nem kértek, csak amikor mentek el, ezt mondták: “Holnapután lesz a lakodalmad az úrral. Ha jó szíved van, akkor minket is meghívsz.”
Jól van. Reggel az úr nagyon örült a selyemszőttesnek és a dolgos lánynak. Azonnal nagy lakodalmat rendezett, és szinte az egész világot vendégségbe hívta. A lány is, a menyasszony, azonnal készülődni kezdett. És ekkor meglepetten vette észre, hogy a munka másképpen megy neki, mint korábban. Amit elkezdett, mindjárt gyorsan is befejezte; és a tenyerén is megjelentek az életvonalak.
A lakodalom reggelén megjöttek a vendégek, csak az a három nénike nem volt sehol. A menyasszony odament a vőlegényhez, és így szólt neki: “Nem tudod, hogy én meghívtam három nénikét, de furcsa, nem jöttek el.” De miközben kimondta ezeket a szavakat, az ajtó kinyílt, és bejött a Fonó, a Motringozó és a Szövő. A Fonónak a szál nyaldosásától olyan volt az ajka, mint egy csésze, a Motringozónak a fonal tekerésétől olyanok voltak az ujjai, mint a spulnik, a Szövőnek az állandó szövéstől olyanok voltak a lábai, mint a fahasábok. Az úr ezt látva megkérdezte, hogy miért ilyen az ajkuk, az ujjuk és a lábuk. A válaszuk így hangzott: “Attól, hogy éjjel-nappal csak dolgozunk. Ezért, ha szereted a feleséged, ne engedd, hogy ennyit dolgozzon, hogy ne legyen ilyen az ajka, az ujja és a lába.”
Az úr megfogadta a tanácsukat. Boldogan éltek a feleségével együtt, míg meg nem haltak.