Hol láttam életemben a legfurcsább párokat?
Mindjárt elmesélem.
Egyszer a Nilus partján sétáltam szép, forró napon, déltájban, és nagy meglepetésemre – mit láttam? Akár hiszitek, akár nem: egy szép, nagy krokodilust.
– Mi, van azon csodálkozni való, – ezt kérdezitek, ugyebár, – ha az ember szép, nagy krokodilust lát a Nilus partján? – Ti bizony egy csöppet sem csodálkoznátok rajta.
Jó, jó, édeseim! Csakhogy várjátok meg, amig elmondom, hogy miféle krokodilust láttam én. Ha meghallgattok, akkor tudom, nem fogjátok azt mondani, hogy ti bizony egy csöppet sem csodálkoztatok volna rajta.
Az én krokodilusomnak ragyogó hófehér kabátja volt, a fején köcsögkalap, tarka kockás nadrágja és mellénye is volt. A kezén szép sárga keztyü feszitett, a hóna alatt csinos napernyő volt.
Nos, mit szóltok ehhez a krokodilushoz a Nilus partján? Ugy-e bizony ezen a krokodiluson ti is elcsodálkoztatok volna.
De ez még hagyján!
Amint megdöbbenve ránézek a krokodilusomra, egyszerre csak még furcsább alakot látok közeledni a Nilus partján. Azt hiszem, mosolyogtatok volna, ha ti is ott vagytok velem, és látjátok, amit én láttam. Mert szép tollas kalapban, csinos tarka ruhában egy krokodilus kisasszonyt láttam közeledni a Nilus partján, a krokodilus urfi felé.
Találkoztak, üdvözölték egymást, és karonfogvást sétára indultak a Nilus partján.
Soha életemben nem láttam ilyen furcsa párt. Néztem, néztem őket. De egyszerre csak eltüntek a szemem elől, s azóta hiába kerestem őket. Soha többé nem láttam a nyomukat sem a Nilus partján…
Még furcsább volt ennél egy másik pár, amelyet az erdőben láttam. El se hinnétek, tudom, ha hirtelen le nem rajzoltam volna ezt a furcsa párt és a rajzot most meg nem mutatnám nektek.
Az eset igy esett.
A vén Leo, az oroszlán, nagy lakomát adott az erdőben. Hivatalos volt mindenki a lakomára. Ott volt a bölény, ott volt a tigris, ott volt a teve és ott volt a medve.
A házigazda, a vén oroszlán, ünnepi egyenruhájában fogadta a vendégeket. És mondhatom, hogy a feszes ruha, a tollas csákó, a kard az oldalán és a sarkantyu a csizmáján nagyon jól illett a vén hadfinak.
Én éppen akkor láttam őt, mikor javában állt a vigalom, és amikor megérkezett a legelőkelőbb vendég, őkegyelmessége a maharadsa, az elefánt. A turbánja, a vállszalagja és a szablyája csillogott-ragyogott, mintha lánggal égett volna, a sok drágakőtől.
A házigazda és előkelő vendége barátságosan kezet fogott egymással, és ebben a pillanatban örökitettem meg őket a számotokra. Itt láthatjátok együtt a két nagyurat, és most már elhihetitek, hogy a vén oroszlán lakomájának világhire támadt.
De amikor elkészült a rajzom, és éppen meg akartam szólitani a furcsa párt, hogy engedjék meg, hogy én is részt vehessek a lakomán: nagy ámulatomra nyomukat sem láttam többé, és azóta is hiába keresem-kutatom az erdőben a vén oroszlánt az egyenruhájában és az elefántot a turbánjában…
De ez mind semmi ahhoz képest, amit most fogtok hallani.
Meseországban jártam és az első faluban mit láttam? Egy szép kis lány sétált karonfogva Hizó urfival. Hizó urfi helyre legény volt. A legujabb divat szerint volt öltözve és ugyancsak feszitett a szép kis lányka oldalán. Jobbról-balról pedig egy-egy kis malac-apród kisérte ezt a legeslegfurcsább párt.
Mi ez vajjon? Miféle csodapár ez?
Tudakozódtam és megtudtam, hogy cirkusz van a faluban. A szép kis lány a cirkusz igazgatója, Hizó urfi pedig a cirkusz ezermestere: táncmestere, sulyemelője, akrobatája és kerékpározója.
No ezt a csudát megnézem, gondoltam magamban. Csak azt az egyet sajnáltam, hogy ti nem voltatok velem, mert akkor benneteket is elvittelek volna a cirkuszba.
És érdemes volt bekukkantani este a cirkuszba. Hizó urfi éppen a legnehezebb mutatványát produkálta. Szétterpesztette a két lábát és a fején tartotta a két kis malac-apródot, és ezek is egymás fején álltak. Sohse hittem volna, ha nem látom a tulajdon két szememmel.
Alig tudtam aludni éjszaka, és másnap korán reggel siettem megint a cirkuszba, hogy végignézhessem a próbát. De most szomoru esethez érkeztem. Hizó urfi csakugyan hires sulyemelő és akrobata volt, ugy ahogy a plakátok hirdették Meseországnak a falujában. De abban már füllentettek a plakátok, hogy Hizó urfi kerékpározó világbajnok is. Ez bizony hazugság volt.
Mert amikor bekukkantottam a cirkuszba, éppen azt láttam, hogy Hizó urfi siralmasan lepottyan a kerékpárjáról, és alaposan meg is ütötte volna magát, ha a cirkusz igazgatója, a szép kis lányka, akivel Hizó urfi tegnap karonfogvást sétált, hirtelen meg nem fogja és nem támogatja.
Mondhatom, hogy ez a szép kis lányka igazán ügyes és erős kis lányka volt és igazán rátermett arra, hogy Meseországban a hires cirkusznak ő legyen az igazgatója.
De Hizó urfi siralmas tragédiája annyira elszomoritott, hogy nem is néztem tovább a próbát, hanem elszaladtam. De az igazgató utánam kiáltott:
– Legyen szerencsénk délután a táncórán!
A szives meghivást el kellett fogadnom, és délután beállitottam az igazgató magánlakásába, a táncterembe.
No, amit ott láttam, az bizony igazán ritkaszép látvány volt, és Hizó urfi megint visszaszerezte előttem a becsületét.
Ilyen ügyes legény nem sok lehet még Meseországban sem!
Frakk volt Hizó urfin, legujabb divatu frakk, ragyogó fehér mellény, fehér nyakkendő és az ingében szikrázó gyémántgomb.
Hát még a kezében! Egy nagy doromb és egy sétapálca, és olyan ropogósan huzta a dorombon a sétapálcával a Kállay-kettőst, hogy énnekem magamnak is kedvem szottyant és majdnem táncra perdültem én magam is.
A két kis malac-apród tüzesen járta a táncot két kis cicakisasszonnyal.
Néztem, néztem őket, és amikor megfordultam, hogy gratuláljak a szép kis lánynak, a cirkusz igazgatójának, aki az előbb ott ült még a pamlagon, ölében egy harmadik kis cicával, hát nagy ámulatomra nyoma sem volt már sehol az igazgatónak.
Visszafordulok. Hát a táncoló pároknak is hült helyük volt. És nem volt sehol Hizó urfi sem.
Kerestem, kutattam őket egész nap, de senki sem tudott utba igazitani. Nem voltak sehol. Eltüntek.
Mert Meseországban igy szokott megesni minden furcsa eset.