Egyszer volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egy gazdag csizmadia. Háza, földje, pénze, mindene annyi volt ennek a csizmadiának, hogy azt sem tudta, mije van. Amellett olyan jószívű volt ez a csizmadia, hogy aki csak elment a háza előtt, azt mind behívta. Ha jószántából nem ment, erővel is bevitte. Úgy megtraktálta a vendégeit, hogy esztendeig is megemlegették.

Hanem ez még semmi. Minden vendégének, aki éjszakára ott maradott szállásra, egy pár lábbelit csinált, s egy krajcár nem sok, annyit sem fogadott el azért.

Bezzeg hogy jöttek a vendégek a házához. Az egyik jött, a másik ment. Mindig nyílt az ajtó. Szeri-száma nem volt a vendégeknek.

Egyszer a földön jártában Jézus Krisztus is arra vetődött Szent Péterrel. Beküldi Jézus Pétert, hogy kérdezze meg, nem adnának-e szállást éjszakára.

Még jóformán be sem ment Péter, már jött is kifelé a gazdával. Csakhogy ölbe nem kapta Jézust, úgy vitte be a házába.

Jó vacsorát adott a csizmadia Péternek és Jézusnak. Ehettek-ihattak mindent, amit szemük-szájuk kívánt. S reggel, mikor továbbmentek, egy-egy pár ráncos, recsegős, ropogós csizmát is kaptak ajándékba.

Amint továbbhaladnának, azt mondja Jézus Péternek:

– No, ez a csizmadia igazán jó szívvel fogadott minket. Eredj vissza, Péter, s kérdezd meg, hogy nem kíván-e valamit!

Visszamegy Péter. Csakhamar meg is fordul, s jelenti Jézusnak:

– Uram, van annak az embernek mindene a földön, csak madárteje nincs. De azt nem is kívánt.

Jól van! Krisztus urunk nem szólt semmit, mentek tovább. Amikor egy jó hajításnyira haladtak volna, mondja Krisztus Péternek:

– Nézz vissza, fiam, Péter, mit látsz?

Összecsapja Péter a kezét.

– Jaj, Uram, rettenetes, amit látok! Tűzben áll a csizmadia háza.

– Lám, Péter – mondá Krisztus urunk -, ez az a sok minden, aminél egyebet a csizmadia nem kívánt. – Többet nem szólt semmit, szép csendesen továbbment.

Porrá égett a csizmadiának mindene. Úgy maradt a feleségével s két kicsi gyermekével, mint az ujjam. Fordult ehhez is, fordult ahhoz is, akikkel jót tett, akiket mindig vendégelt, de bizony nagy nyomorúságában nem ismerték meg.

Mit volt mit tenni, világgá indult feleségével s két kicsi fiával. Gondolta, megtelepedik egy városkában, dolgozik, s majd megsegíti az Isten.

Amint mentek, mendegéltek, egy nagy folyóvízhez értek. De nem volt azon híd, egy gyönge lélekvesztőn vitték át az utasokat. A szegény csizmadiának egy krajcárja sem volt. Kérte a csónakost, vigye át Isten nevében.

A csónakos azt mondta: szívesen, de elébb az asszonyt viszi át, s azután a csizmadiát meg a gyerekeit.

Beleül az asszony a csónakba. De a jó Isten tudja, merre, úgy elevezett vele a csónakos, hogy egészen elveszett a csizmadia szeme elől, s hiába járt s hiába várt a parton, sem a csónakost, sem a feleségét nem látta többet.

Jaj, Istenem, most már mit csináljon, merre forduljon?! Járt-kelt nagy búsan a folyóvíz partján. Ha legalább egy rozoga csónakot találna, de egy szál deszkánál egyebet nem talált.

Gondolta magában, egy élete, egy halála, ezt a deszkát megpróbálja. Felült egyik fiával, s nagy kínnal-bajjal átalvergődött a folyó túlsó partjára.

De mire általértek, a másik parton hagyott gyermeket fölkapta egy kóbor farkas, s egy szempillantásra eltűnt vele, mintha a föld nyelte volna el.

Hirtelen rászökik a szegény ember a deszkára, hogy visszavergődjék a partra, szaladjon a farkas után. De mire partra ért, azalatt egy óriás nagy hal bekapta a másik fiát.

Most már kifogyott a szegény feje a feleségéből is, a két kicsi fiacskájából is. Nem volt senkije, nem volt semmije e föld kerekén. Elment egy városkába, ott letelepedett. Élt egyedül nagy szomorúságban.

Hát ugyan bizony a gyermekekkel mi történt? A gyermekekkel az történt, hogy a farkast, amint szaladott az egyikkel, megtámadták a juhászkutyák. A farkas a gyermeket a szájából kiejtette, s a juhász, mivelhogy gyermeke nem volt, fiának fogadta, szépen nevelte. Még iskolába is küldötte, hogy derék ember váljék belőle.

De a másik fiú sem maradt a halnak a gyomrában, mert csakhamar kifogták a halászok a nagy halat. S ahogy a gyomrát felhasították, csak kigurult belőle a fiú, kutya baja sem volt.

Az egyik halász, akinek nem volt gyermeke, fiának fogadta, s mikor a fiú akkorára növekedett, éppen abba az iskolába adta, ahová a juhász adta az ő testvérét.

A két fiú úgy összebarátkozott, mintha éppen édestestvérek lettek volna. Hasonlítottak egymáshoz erősen, de ugyan ki gondolta volna, hogy testvérek.

Hát telt-múlt az idő, közben meghal a király, s a népek nem tudták, kit válasszanak helyébe, mert semmi ija-fija, ivadéka nem maradott.

Mikor aztán ez sem tetszett, az sem tetszett a népeknek, abban egyeztek meg, hogy kimennek a nagy pusztaságra, ottan vettetővel* jó magasra feldobatják a koronát, s akinek a fejére esik, az lesz a király.

A csizmadia is odavetődött csudalátni. De gondolta, mégsem lenne jó, ha történetesen az ő fejére esnék a korona, mert még agyonüthetné. Fogta magát, s bebújt egy odvas fűzfába.

Na, fölvettették a koronát, s az hullani kezd lefelé. Összeverődtek a népek. Mindenki tartotta a fejét, hogy ha ráesnék. De bizony a korona nem esett senkinek a fejére. Ráesett egyenesen a fűzfára.

– Hát ha a fűzfára esett, akkor a fűzfa lesz a mi királyunk – mondták a népek. Mindjárt szaladtak fejszékért, neki a fűzfának, egy szempillantás alatt kivágták. S ahogy a fűzfa ledöndült a földre, kigurult belőle a csizmadia.

Hej, volt nagy öröm! Hát mégsem fűzfa lesz a királyuk, hanem valóságos ember. Vállukra kapták a csizmadiát, fölvitték a királyi várba, megkoronázták. De kikötötték, hogy megházasodjék.

“Istenem, Istenem – gondolta a csizmadia -, most talán megtalálom a feleségemet!”

Még aznap kihirdette, hogy ahány leány és asszony van az országban, az mind jöjjön az ő színe elé.

Jöttek is asszonyok, lányok mindenféle rendből. Gazdagok, szegények, öregek s fiatalok. Sorba nézte, vizsgálta őket a király, de nem találta meg köztük a feleségét. Akkor kihirdette, hogy ha valaki tud egy olyan asszonyról, aki nem volt még nála, jelentse neki, s nagy jutalmat ad annak.

Ahogy hírül viszik ezt mindenfelé az országban, mondja az egyik fiú, a halász fia, a másik fiúnak, a juhász fiának, hogy ő tud a városban egy asszonyt, aki még nem volt a királynál. Megegyeztek, hogy elmennek ahhoz az asszonyhoz, s viszik a királyhoz.

Elmennek a fiúk az asszonyhoz. Mondják, hogy miben járnak. Az asszony csak nézi, nézi őket, aztán elkezd készülődni. Mondja a fiúknak, hogy üljenek le, s várjanak, míg magára veszi ünneplő ruháját.

De amíg magára vette ünneplő ruháját, addig is mind csak a fiúkat nézte, s fel-felsóhajtott:

– Istenem, Istenem, édes jó Istenem, most éppen ekkora fiaim lehetnének!

Eközben a fiúk elkezdenek egymás közt mesélni. Egyik elmondja az ő élete történetét, ahogy az apjától hallotta, a másik is elmondja a magáét, ahogy neki az ő apja mondotta. Csak hallgatja az asszony, odaszalad hozzájok, öleli, csókolja, sírva borul a nyakukba.

– Ti vagytok az én édes fiaim, jertek velem, jertek!

Ment a szegény asszony két szép fiával, mentek a királyhoz. De volt öröm, Istenem, mikor egymásra ismertek. Nem kellett megházasodni, volt már feleség is, volt már királyfi is, nem egy, de kettő. Volt aztán dínomdánom, lakodalom, húzták a cigányok, járták a leányok, hét nap s hét éjjel meg nem állottak. Még ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

Én is ott voltam, s táncoltam, míg meg nem botlottam. Szerencsére talpra estem, s hazajöttem egyenesen.