Taksony fejedelem apáihoz tére, domború sirhalmán bálványkő fehérlik, de hire nem marad, vele együtt elvész, nagyobbra nem nőtt ő, de akkorára sem, mint apjának apja, a honszerző Árpád.
Pajzsra emelték Taksony fiát, Gézát, vagy a mint őt hívták igaz nevén Gyeics-et.
Vala Gézának egy hitvestársa, kiről beszélni eleget nem győzött a rege. Gyula vezér lánya: Sarolta vala ez, a kit nevelt apja szemefénye gyanánt. Asszonylágyság helyett férfikeménységre, szokott vadászatra, megfékezte akár a legtüzesebb mént, s együtt vigadozott harczos férfiakkal. Ha pedig kilobbant szeme bogarából nagy erős szenvedély, fölegyenesedék, csattogott a hangja, az a csengő, érczes, s akaratja előtt mind meghajlottanak az erős férfiak.
Úgy tetszék ilyenkor, mintha nem is Géza, de Sarolta volna magyarok fejedelme.
Kemény volt Sarolta, arra termett, hogy őt uralják, ne ő mást, ámde egyben gyönge, hogyha fiát nézte, okos szemű Vajkot, mintha felolvadott volna a jég szivén, anyaérzelmeknek meleg sugarától, ajkain mosolynak rózsái fakadtak, kopjavető keze vált bársonysimává, szeme pedig édes szerelemben lángolt.
Nőtt a fiú, nőtt… nőtt.
De miféle csoda keze játszott abban, hogy Géza fiának, Árpád utódjának hősi kivánsága fel nem gerjedezék.
Búslakodék apja:
– Mi lesz a magyarból, ha Árpád utódi igyen ellágyúlnak? Hadúr hagyott-e el, vagy mi változtunk meg?
Sarolta nem búsult:
– Legyen olyan, milyen a miénk ő Géza, s nem is válik soha apja szégyenére. Táltos szava után immár nem indulok, lagymatag kegyelme Hadúrnak elhagyja táltosainkat mind. Ne aggódj fiadnak miatta, fejedelem!
Történt pedig egyszer, hogy Géza fejedelem csodálatos álmot látott, olyan álmot, melyet Hadúr nem küld halandó szemére.
Ezt álmodta Géza:
Megjelent előtte éjféli homályban fehér, galambszárnyon egy ritka szép ifjú. Idegen népeknél, napnyugaton látta fényes templomokban festett mását, s hallá, hogy ezek szolgái annak az istennek, kiben napnyugaton mind a népek hisznek. Hogy megjelent vala, hirtelen megtelék tiszta fényességgel a fejedelem sátra, sugárkévék vették köröskörül fejét a szárnyas ifjúnak, mintha feje volna Hadúr örök napja a hetedik égben. De olyan szelid volt, de olyan jóságos, hogy ahhoz foghatót Géza még nem látott.
Megszólalt s ezt mondá:
– Te nem ismersz engem, magyar fejedelem, nem ismer néped sem, azt sem ismeritek, a kit én szolgálok. Meg fogtok ismerni, meg fogtok szeretni, mert kit én szolgálok, az csak szeretni tud, ő külde le hozzád, hogy hirdessek neked örök élő igét. Néped erős, bátor, hire messze terjed, de el fog enyészni, mint a pehely, akit szárnyára kap a szél, ha a békességnek áldását nem érti, s csak a véromlásban leli minden kedvét. Jól megérts, fejedelem, én igazat mondok! Fiadnak lelkébe mélyebben belátok, ő már a miénk lesz, s nagyobb dicsőség vár reá, mint azokra, kik eddig növelték népednek hatalmát. Eljön hozzád egy pap Prága városából, keresztre ne vonasd, el ne űzd, fogadd bé vendégbarátsággal, s bátor elméd az ő szavára nem hajlik, de hallgasd meg szavát, s hallgassa meg hazádnak népe áhitattal. Véges földi elméd a jövőbe nem lát, tedd azt, amit mondtam, s igazat cselekszel.
Így szólott és eltünt.
Géza szemét eztán kerülte az álom, megdöbbent ő szíve, úgy várta a hajnalt, hogy értelmét hallja csodalátásának, mert hogy Géza hitt még Hadúr papjainak.
Hivatta is őket kora reggel mindjárt. Elmondta az álmát, kivánta fejtsék meg.
Egymásra néztek a táltosok, s hallgattak. Homlokukra ült a gondok barázdája, s ajkuk néma maradt.
Végre, nagysokára megszólalt az egyik, nem is a legbölcsebb, de a legtüzesebb:
– Álmod, fejedelem, Hadúrnak nem tetszik. Hogy mit jelent, arról Hadúr nem ád számot. Papot a házadba ne fogadj be Géza, mert tűzcsóva a szó a papok szájában, fedeled tüzet fog, s ebből baj lesz, nagy baj…
Vakmerően mondta ezeket a táltos, nemcsak vakmerően, hanem fenyegetve.
Sarolta felpattant, Géza helyett felelt:
– Hadúrnak méltatlan szolgája vagy, Csorba, álomfejtést kértünk, de te fenyegettél. Jól vigyázz szavadra, ha ezután szólasz. Nem hisszük beszéded, sem tiéd, sem másét, Géza háza nyitva, ha az álom igaz, s bekopogtat a pap. Ti pedig mehettek.
Géza védte volna Hadúrnak papjait, intett Saroltának kiengesztelően, de a fejedelem hitvese megmaradt előbbi szavánál.
No hiszen, lett ebből súgás-búgás szerte. Táltosok széthordták, a hivők hallgatták; zúgtak itt is, ott is; félre magyarázták.
Ekkép magyarázták:
– Urdung megszállotta Gézát és Saroltát, Hadúr ellen őket felbújtogatja. Áldozat-tételnél mért hogy nincsenek ott? Táltosok szavának miért hogy nem hisznek? Lám, no lám a magyart Hadúr nem szereti, elfordítá tőle kegyelmetes arczát… Rozsda megemészti a magyarok kardját, tétlen, veszteg ül hon, mintha gyáva volna!… Mintha gyáva volna, s irtóznék a harcztól!…
Így keringett a szó sátorról-sátorra, s tüzet fogott, ahol a szivekbe hatolt.
Ezalatt pedétig Prága városából eljött vala a pap, valami hires pap, nem is közönséges. Adalbertnek hívták, püspök volt, s ott hagyta püspöki hatalmát, mert az Úr küldötte, idegen népeknek, keresztény népeknek istene.
Géza fejedelem vendégül fogadta, mind egész háznépe hallgatta beszédét, Sarolta is ott ült, nem unt reá ő sem, de legeslegkivált Géza fia, Vajk őt lángoló szemekkel, dagadó kebellel hallgatta… hallgatta…
Csodálatos dolgot mesélt az a szent pap, s nagyon értett ahhoz, mikép kell beszélni.
– Isten kegyelméből püspök vagyok – mondá – jámbor hivek között éltem békességben, s testvérszeretetben. Tanítottam őket istenfélelemre, emberszeretetre, de nem vala nyugtom, mert égi szó hangzott egyszer a fülembe. Isten maga szólott hozzám, ő is küldött, hogy eljöjjek ide, vitéz magyarokhoz, kiknek a nevét is rettegve említik előbbi hazámba. Hogy jöjjek el ide, parancsolá isten, s nyerjem meg a szívét okos, szelid szóval Árpád nemzetének, kiben különösen kedve telnék neki népek seregében.
Szólott közbe Géza:
– Te nem féltél tőlünk, jövevény pap, mondsza!
– Kinek telve vagyon szive szeretettel, az senkitől sem fél, magyarok vezére. Kezemben pásztorbot, szivemben a béke; aranyért-ezüstért, hivságos marháért oda nem adnám e lelki ajándékot, semmiért nem adnám e széles világon. Vérem onthatjátok, testem épületét porba dönthetitek, földből alkottatott, földdé válik a test, de istentől való halhatatlan lelkem galambszárnyon felszáll alkotó Urához, s örökkön-örökké örvendez az Úrban. Azért ti engemet, vezér, ne bántsatok, mert szavam nem hazug, s közétek szeretet hozza, nem gyűlölet.
– Nem görbül meg fejed egyetlen hajszála – ezt én mondom neked, én a fejedelem; pajzsom véd, s kegyem adatik te néked. Csak arra felelj meg, minémű lesz sorsa messze jövendőben Árpád nemzetének? Hahogyha kiejti kezéből a kardot, várhat-e reá még dicsőség, ezt mondd meg?
Adalbert, a szent pap imára kulcsolta a kezét, s ezt mondá erős hitű szóval:
– Nemde nem erős volt Etelének karja, kit apád apái sokat emlegettek; isten ostoraként sujtott a világra, országokat bontott, koronás királyok színe előtt porba hullva alázkodtak. Mondják istenetek, félelmetes Hadúr övezte fel karddal… s mi lett aztán vége? Hol találod a húnt?… Keresd a világnak valamely sarkában… szétbomlott, se hire, se hamva a húnnak, czifrálkodó ének tartja nevét számon, csacsogó versmondók meséiben él csak… No hát, vezér, tudd meg, ez vár a magyarra, szakasztott ez a sors, ha csupán karjában és kardjában bízik… Ennek a szép földnek ura most a magyar, s ennek a szép földnek nem lesz ura, tudd meg, hogy ha véres harczok zűrzavara között magát elbizottan csak kardjára bízza. Pedig én Istenem, kedvét leli benne, s hogy tovább is éljen, hogy örökké éljen irgalma, kegyelme szent pillanatában néped kiválasztá. Testvéri szeretet, béke hirdetője vagyok én köztetek, hallgassátok szómat, s jobb idők zálogát megmutatom néktek.
– Beszélj, idegen pap, – jó indulattal így szólott vala Géza – bűbájos nem lehetsz, mert a miket mondasz, egyszerűen mondod, szavadtól távol van henye czifrasága álnokságnak, látom. Mit tegyek, tanácsolj!
– Tudd meg, fejedelem, a munka dandára nem tereád vár, mert Hadúrnak szolgálsz te, bár szived hajlandó, kész füled is arra, hogy engem hallgasson. Ime, itt a fiad, ki örökkön való dicsőségnek lészen részesévé, tőle vár az örök Isten apostoli munkát, szikla az ő hite, e sziklán épül fel Magyarország vára, melyet meg nem ingat századok viharja, mely erősebb leszen, mint sirhalmaitok bálványköve.
Vajk, a nemes ifjú dagadó kebellel, mély-megilletődve, kigyúló orczával hallgatá a papot, nézte komoly apját, s tévedt tekintette ő édes anyjára, a ki meghatottan e szavakat mondá:
– Hiszek a szavadnak, szent pap, igazmondó. Sejtelem régóta árnyalja a lelkem, eddig eltitkoltam, most szavakba öntöm. Szivem alatt akkor még viseltem Vajkot, s anyaérzésnek szent lángja nem szállt meg, mikor látást láttam, pillanatig tartó, hihetetlen látást. Jós-papok szavára nem bíztam, mert bennök akkor sem volt hitem, most sincsen, nem is lesz, mert hizelgők s gyarlók. Neked elmondom, mert különbnek tartalak. No hát az úgy történt, hogy egy anyát láttam, csillagkoronával, gyémántosan fején. Vala ábrázatja kimondhatatlan szép, szeme nézésének ritka szelidsége, egy kisded gyermeket tartott a karjában, kinek feje körül mennyei fényesség koszorúját láttam. Földi gyermek ilyen nem lehet, gondoltam, sem földi anyában mását nem találtam. Csodalátomás volt, elmondhatom bizvást, de százszor csodásabb, a mi tovább történt. Megszólalt a fiú anyjának ölében:
– Fiad engem szolgál, s nekem kedvem telik majdan a fiadban, ki most születendő.
Szólott az anya is:
– Fiamért fiadnak pártfogója leszek, s megáldom őt tiszta emberszeretettel és békeszerető szívvel, Gyula lánya. A mint én ezt hallám, nem értettem, csupán érzem, hogy miképpen teljesedik szivem anyaboldogsággal. S én, ki férfiakkal bátran szembeszállok, ki előtt nem félős a harcz zivatarja, ezzel a gyermekkel, kit világra szültem, én keménységemet, kedvetlenségemet sosem éreztettem. Békére volt hajló, apái nyomából mintha kitért volna… Mégis úgy szerettem, s nagyra látó reményt beléje helyeztem.
Ezt mondá Sarolta, a szent pap pedétig mindjárt felelt néki:
– Fejedelemasszony, nagy áldás szállt reád, mert álmodban látta Istenfia anyját, Boldogságos Szüzet és az Üdvözítőt, világ Megváltóját. Isten keze munkált a ti javatokra. Térjetek hozzája, s elmétek homályát mennybéli fényesség hamar eloszlatja. Látni fogtok olyat, mi előttetek most fátyolborította titka új életnek. Hallgassátok meg a keresztény Istennek igéjét, s reátok, mind a magyar népre boldogságot hoz az, ország alapjául adom ide nektek az Úrnak igéjét… Az Atyának és a Fiúnak nevében…
A haragos táltos, lám, igazat mondott; ne hallgass te papot, házadba ne fogadd, Géza fejedelem, mert a pap beszéde tűzcsóva, rád gyújtja hajlokod födelét…
Mi történt kérditek?
Az történt, nem egyéb, hogy Adalbert püspök némely hetek múlva fejedelem háznépét: Gézát és Saroltát, húsz esztendős Vajkot, keresztények módján mind megkeresztelte. Adatott pediglen Vajknak keresztény név, nevezték ezentúl Vajk helyett Istvánnak.
Hadak ura, Isten, hogy engedheted meg?… Nem láttad mi készül a fejedelmi házban és teharagodban nem sújta le nyilad azokra, kik téged keresztény Istenért ime cserben hagytak?
Hadak ura, Isten, hol maradt a nyilad, melylyel a felhőket, mint egy lángpallossal, kétfelé hasítod és egyik sarkától másikig megrázod a levegő-eget?…