Egyszer volt egy öregember, s annak az öregembernek két fia. Mikor ez az öregember a halálát érezte, ágyához hívta két fiát, s azt mondta nekik:
– Édes fiaim, én most meghalok, hát tudjátok meg, hogy mi marad rátok. Van az asztal alatt egy gödör, abban a gödörben egy vasláda. Ez a vasláda tele van arannyal s ezüsttel. Ez mind legyen – mondotta az idősebbiknek – a tied. Van még a ládában egy kicsi gyertya és egy vérrel harmatozó vasfű.* Ez – mondotta a kisebbiknek – legyen a tied.
Meghal az öregember, szépen eltemetik, s a temetés után a fiúk kiássák a ládát. Hát csakugyan tele van arannyal s ezüsttel, s a sok kincs tetején ott van a kicsi gyertya meg a vérrel harmatozó vasfű.
A fiúk szépen megosztoztak. A kisebbik megelégedett a gyertyával meg a vérrel harmatozó vasfűvel. De a nagyobbik legény, hogy az öccsének is legyen pénze, adott neki száz aranyat.
– Köszönöm, bátya – mondotta a legény -, ezzel sem tartoztál, az Isten áldjon meg, én most elmegyek szerencsét próbálni.
Elment a legény, s este betért egy csárdába. Ott leül egy asztal mellé, vacsorát, bort rendel, eszik-iszik, aztán kiveszi a zacskóját, s fizet a kocsmárosnak csengő arannyal. A szomszéd asztalnál négy úr kártyázott. Ezek észrevették, hogy a legénynek sok pénze van, mindjárt körülvették, hogy üljön le közéjük, s kártyázzon velük. A legény húzódott, szabadkozott, de az urak addig beszéltek, hogy leült ő is, s elkezdett kártyázni. Bezzeg hogy a kártyások hagyták nyerni, hogy kedvet kapjon, gondolták, majd fordítnak a szerencsén, s elnyerik a legénynek a pénzét.
Hát csakugyan mindig a legény nyert. Gyűlt az arany előtte, már volt egy jó nagy halom. Akkor, hallgassatok ide, mi történt? Fölugrik az asztalra egy egérke, utána a macska, eldöntik a gyertyát, sötétség lesz a szobában. Keresik a gyertyát, nem találják.
Gondolta a legény, hisz van neki egy kicsi gyertyája, meggyújtja. Kiveszi a gyertyát a zsebéből, meggyújtja, s hát abban a szempillantásban mind a négy kártyás ember elaludott. Nézi a korcsmárost, az is alszik a hordó mellett. Kimegy a konyhára, hát ott is elaludott a szakácsné, pedig állott a lábán, s éppen keverte a kását. Megy az udvarra, s hát ott a kisbéres éppen aközben aludt el, amint vizet húzott a kútból. Azzal visszamegy a szobába, megkeresi a korcsmáros gyertyáját, meggyújtja, az övét eloltja, s abban a pillanatban mind felébredtek.
“Na – gondolta magában a legény -, most már tudom, mire való ez a gyertya.”
Leült ismét, folytatták a játékot, s reggelre mind elnyerte a kártyások pénzét. Most már volt pénze elég. Ment tovább, bejárt országot-világot. De egyszer megunta a sok járást-kelést, kóborlást. Ő bizony, gondolta magában: nem kóborog többet, s beállott katonának.
Jó dolga volt, a pénzből soha ki nem fogyott, azt hitték, hogy valami grófnak a fia. Adott a tiszt uraknak annyit, amennyi csak kellett, s úgy felvitte Isten a dolgát, hogy kapitány lett belőle.
Hogy, hogy nem, a király is meghallotta, hogy mi tenger pénze van a kapitánynak, fogja magát, felöltözik koldusruhába, s az utcán a kapitány elé tartja a kalapját.
– Kapitány uram, adjon abból, amit Isten adott! – könyörgött a koldus.
Mondja a kapitány:
– Ejnye, öreg, most nincs pénz nálam, de jöjjön este, majd adok akkor.
Elmegy a koldus a kapitányhoz, s késő este, mikor már aludni mentek az emberek, elindultak ketten a városban. Egyszer csak a kapitány megáll egy bolt előtt, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, s csak megérinti vele a lakatot, az mindjárt lepattan. Bemennek a boltba, meggyújtja a kis gyertyát, s ott ami pénz volt, mind összeszedte, s három csomóba rakta.
Mondta a kapitány:
– No, öreg, az egyik csomó a tőke, azt ne bántsuk. Ez a másik csomó a becsületes nyereség, ezt se bántsuk. A harmadik csomó csalás. Ezt tegye kend a szűre ujjába.
Végigjárják mind a boltokat, ahol sok pénz volt. Mindenütt három csomóba rakták a pénzt. Annyit összeszedtek, hogy a koldus csak úgy nyögött alatta. Azt mondja egyszer a koldus egy emeletes ház előtt:
– Ugyan, vitéz kapitány uram, menjünk fel, s nézzük meg, hogy mi van ott.
– Jól van, öreg, menjünk.
Fölmennek az emeletre, bemennek egy szobába, s hát abban a szobában egy öregember alszik, meg egy fiatal asszony; elmennek egy másik szobába, s ott meg egy fiatal ember aludott, meg egy öregasszony. Mondja a kapitány a koldusnak:
– Vegye fel, öreg, ezt a vénasszonyt, s vigye által a másik szobába, ott meg vegye fel a fiatalasszonyt, s hozza ide.
A koldus úgy tett, mint a katona parancsolta. Sem az öregasszony, sem a fiatalasszony nem ébredett fel, mert a kicsi gyertya égett. Na, elmennek innét, azt mondja az utcán a koldus:
– Hej, vitéz uram, szeretném meglátni a király kincstárát is.
– Jól van, öreg, megnézhetjük, hanem azt előre megmondom, hogy onnét egy krajcárt sem szabad elhozni, mert a királynak kell a pénz katonára, lóra, fegyverre s mindenre.
Mennek a király palotájába, meggyújtja a kapitány a kicsi gyertyát, s az istrázsák mind elalszanak. Akkor a vérrel harmatozó vasfűvel kinyitja a király kincstárát, mennek szobáról szobára, mutogatja sorról sorra a kádakat, tele voltak arannyal-ezüsttel. Mit gondolt, mit nem a koldus, bizonyosan azt gondolta, hogy majd próbára teszi a katonát. Úgy a szűr alatt belemarkolt egy kádba. De a katona sem vette tréfára, úgy pofon vágta a koldust, hogy karikákat hányt a szeme.
– Ilyen-olyan teremtette, nem megmondtam, hogy a király pénzéhez nem szabad nyúlni?! Visszategye kend mind egy krajcárig.
– Jaj, édes vitéz uram, csak ne bántson, visszateszem! – könyörgött a koldus, s visszatette a jó marék aranyat.
Azzal szépen kimentek a kincstárból, s a katona bezárta az ajtókat. Ami pénzt összeszedtek, abból adott egy fél marékkal a koldusnak, a többit elvitte magával.
Hanem hát reggel mi történt? Felébred az az öregember, s látja, hogy egy öregasszony van a szobájában. Elkezd kiabálni, fellármázza a házat, s megtudja, hogy a szomszédhoz került a felesége. Lett szörnyű veszekedés, patália. Hogy történt, mint történt, nem tudták elgondolni. Nem tudtak békességet csinálni, mentek panaszra a királyhoz mind a négyen.
Az öregember azt követelte, hogy a feleségét vigyék haza, mert az asszony nem akart hazamenni. Az öregasszony is azt mondta, hogy vigyék haza, mert ő különben nem megy, nem a lábán ment oda.
Nem tudta a király, mitévő legyen. Gondolja magában, elhívatja a kapitányt, annak nagy esze van, majd segít az rajta. Eljön a kapitány, mondja neki a király:
– No, fiam, tégy itt igazságot! Ez a két pár ember összekeveredett, s nem tudnak visszakeveredni a maguk szép eszétől.
– Felséges királyom – mondja a kapitány -, más igazságot nem tehetek, mint azt, hogy aki elvitte őket a szobájukból, vigye vissza.
– Vigye vissza majd megmondom, hogy ki! – kiáltott a király, s kikergette a perlekedő házasfeleket. Béküljenek ki egymás közt, ahogy tudnak. Hanem a kapitányt magánál tartotta, s azt mondta neki: – Nagy huncut vagy, fiam, de van benned becsület, mert félted a király pénzét. Reád bízom az egész kincstáromat. Te légy annak az őriző csősze. De aztán jó gondját viseljed!
– Ne féljen, felséges királyom. Egy krajcár sem vesz el abból!
De most már csakugyan jó dolga volt a legénynek, nagy úr lett belőle. Tejben-vajban fürdött, s két aranyórát hordott a zsebében. Aki nem hiszi, járjon utána.