Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, volt egyszer egy király, s annak egy fia még egy leánya. A fiút Leányszín Bálintnak hívták, mert olyan patyolatarca volt, mint egy leánynak, a leányt meg Gyöngyszín Ilonának, mert ékes gyöngynél ékesebb volt. No de azt emberi szó nem tudja kimondani, mennyire szerette a királyfi a húgát. Ha lehet vala, mindig vele lett volna, nem is ment országot-világot látni, mint más királyfi, csak hogy minél többet láthassa a húgát. De hiába, minden órában mégsem lehettek együtt. Egyszer aztán a királyfi kihirdettette az egész országban, hogy valahány arcképpingáló* van, jöjjön mind az udvarba, fössék le a királykisasszonyt, amelyik legjobban eltalálja, annak a képét majd mindig magával hordja, hogy akárhol járjon-keljen a föld kerekén, mindenütt gyönyörködhessék Gyöngyszín Ilonában.

Hát jöttek is a képpingálók, festettek szebbnél szebb képeket, de a királyfinak egy sem tetszett, valamennyi képnél szebb volt, ékesebb volt az ő húga.

– Van-e még képpingáló az országban? – kérdezte a királyfi.

– Van még egy öreg – mondták -, el is indult, de nem tudott lépést tartani velünk.

Két-három nap múlva csakugyan megérkezett az öreg képpingáló is, s ez aztán lepingálta Gyöngyszín Ilonát a maga igaz valóságában. De adott is a királyfi az öregnek temérdek aranyat, a többieknek is urasan megfizette a fáradságát, aztán a képet a kebelébe dugta, s akármerre járt, elé-elévette s gyönyörködött benne.

Telt-múlt az idő, egyszer a királyfi kiment a tenger partjára, s amint ott sétált fel s alá, elővette a képet, nézte, csudálta, meg-megcsókolta. Hanem, Uram Jézus, mi történt! Amint a képet nézegette, hirtelen nagy fergeteg kerekedett, kikapta kezéből a képet, s vitte, ragadta a tenger fölött, s valahol a közepén beledobta.

Hej, édes Istenem, búsult a királyfi, majd megölte a búbánat, mert többet olyan képet az öreg képpingáló sem tudott festeni, az elsőt pedig nem találták, ámbátor ahány hajós s halászember volt az országban, mind a tengerre szállott, s keresték a képet. No, azt ugyan kereshették, mert mikor a fergeteg a tengerbe röpítette a képet, éppen ott halászott az ánglius* király hat halásza, azon a helyen, ahol a kép a tengerbe esett, kifogták s hazavitték a királynak. De bezzeg nem kérdezte a király a halászoktól, fogtak-e halat, nem-e, ahogy rátekintett a képre, a szava is elállott a nagy csudálkozástól, mert világéletében még nem látott olyan gyönyörűséges szép leányt, mint amilyet az a kép mutatott. E pillanattól fogvást nem volt nyugodalma, éjjel-nappal azon tűnődött, hol, merre lakozhatik az a leány. Összehívatta az ország bölcseit, hátha azok meg tudnák mondani. Azt mondta nekik:

– Üljetek le egy szobába, s addig onnét ki ne jöjjetek, míg valamit ki nem találtok!

Tanakodtak a bölcsek, törték a fejüket, de bizony ki nem találták, hol s merre lehet az a leány. Mikor már három nap s három éjjel tanakodtak, azt mondta a legöregebb:

– Tanakodhatunk ezer esztendeig, nem lesz annak látszatja. Mondjuk a királynak: hívja meg az udvarába a világon ahány királyfi s herceg vagyon, mikor aztán asztalnál ülnek, adassa a képet kézről kézre. Amelyik ismeri azt a leányt, annak bizonyosan kicsordul a könny a szeméből, ha rátekint a képre, ettől aztán megtudhatja, ki s mi, hol s merre lakozik az a leány.

Mind helyesnek találták ezt a tanácsot, elé is mondották a királynak, az is helyesnek találta, s még aznap küldötte a kengyelfutóit a világ minden tájékára, hogy hívják meg a királyfikat s hercegeket az ő udvarába, merthogy nála hetedhét országra szóló nagy vendégség lészen. No, jött is annyi vendég, hogy csak úgy nyüzsögtek a palotában. Eljött Leányszín Bálint is. Amint asztalhoz ültek, a király elővette a képet, mutatta a szomszédjának, az meg továbbadta, ment a kép kézről kézre, de lassan, mert mindegyik megcsudálta. Elkerül a kép Leányszín Bálinthoz is, rátekint, s hát uramteremtőm, abban a pillanatban kicsordul a könny a szeméből.

Hiszen egyéb sem kellett a királynak! Fölkelt a helyéről, odament Bálinthoz.

– Ugye, te ismered, akit ez a kép ábrázol?

– Ó, hogyne ismerném, hiszen én vesztettem el! A húgom képe ez!

– Bizony, ha a húgod képe, ő lesz az én feleségem! Vidd el az én képemet, s ha megtetszik neki: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Örült is, nem is ezen Leányszín Bálint. Örült annak, hogy az ánglius királlyal keveredik atyafiságba, de búsult, hogy azután majd ritkán látja a húgát. Hanem hazavitte az ánglius király képét, vitte az üzenetet is, s Gyöngyszín Ilona úgy találta megnézni a képet, hogy azt mondta:

– Jaj, lelkem, bátyám, itt hagylak téged, felesége leszek az ánglius királynak.

– Hát légy a felesége – mondotta Bálint -, csak küldd vissza a képedet, hogy lássalak mindig.

Még aznap aranypecsétes levelet írtak az ánglius királynak, hogy induljon Gyöngyszín Ilona elébe, várja az országa határán, mert ők útnak indítják a mátkáját. S csakugyan, két-három nap hogy eltelék, aranyos hintóba ültették a királykisasszonyt, előtte, utána egy sereg hintó s lovas katona. A királykisasszony hintajában csak a vén dajka ült, merthogy nem tudott megválni tőle, pedig hej, mit főzött-forralt magában a vén boszorkány! Volt neki egy leánya, olyan fekete, mint egy cigány, s ezt előreküldötte, hogy csak várakozzék a tenger partján, oda éppen sötét este érnek, ő majd a királykisasszonyt a tengerbe löki, s helyébe a leányát ülteti.

No, ezt jól kifundálta adta gonosz lelke! Csakugyan sötét este értek a tenger partjára, s ahogy a vén boszorkány megpillantotta a leányát, hirtelen a tengerbe lökte a királykisasszonyt, a leányát a helyébe ültette, s úgy mentek tovább. Senki lélek nem látta ezt, csak egyedül a jó Isten. Bezzeg volt szörnyülködés, álmélkodás, mikor az ország határán találkoztak az ánglius királlyal, s Gyöngyszín Ilona helyett egy fekete képű leány szállott ki a hintóból. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király.

– Kit s mit hoztatok nekem?! Ez nem Gyöngyszín Ilona! Megállj, Leányszín Bálint! Megcsaltál, de ezt még megkeserülöd!

Az udvarbeli népek s a katonák mennyre-földre esküdöztek, hogy ők Gyöngyszín Ilonával indultak el, talán csak megfeketedett a képe a naptól. Elősompolygott erre a vén boszorkány is, s mondta:

– Csókolom a kezét-lábát, felséges királyom, igazat beszélnek az emberek. Bezzeg hogy megfeketedett a királykisasszony arca. Eleget mondtam, hogy ne nézzen ki a hintó ablakán, mindegyre kikukucskált. De ne búsuljon, felséges királyom, visszajő a színe Gyöngyszín Ilonának, csak a napra ne eressze.

Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de hát gondolta magában, ha már így van, legyen így, hazavitte a boszorkány leányát, s megesküdött vele.

Hát a szegény Gyöngyszín Ilonával mi történt? Gyöngyszín Ilonával bizony az történt, hogy amint a vén boszorkány a tengerbe dobta, aranykígyó lett belőle, továbbúszott a tengerben, s másnap délben kiment a tenger partjára, ott a jó meleg fövénybe belefeküdt, s a napon sütkérezett. Éppen akkor talált arra járni hat ánglius diák, meglátták az aranykígyót, megfogták, s azt határozták, hogy elviszik a királynak, az bizonyosan örül majd az aranykígyónak, mert olyat még a király is aligha látott világéletében. De alighogy elindultak, megszólalt az aranykígyó:

– Csak vigyetek, vigyetek a királyhoz, de nehogy pénzt fogadjatok el érettem; kenyérnél meg sajtnál egyebet ne kérjetek.

Fölmennek a diákok a palotába, mutatják az aranykígyót a királynak, az meg elfogadja nagy örömmel, s egy-egy zacskó aranyat akar ajándékozni a diákoknak, de ezek nem fogadták el, azt mondták:

– Csak egy kevés kenyeret meg sajtot kérünk felségedtől, egyebet semmit.

Tetszett a királynak, hogy a diákok pénzre nem vágyakoznak, adott nekik kenyeret meg sajtot, s mondta nekik:

– Derék fiúk vagytok! Csak igyekezzetek, majd lesz gondom rátok!

A király egyszeriben aranykalitkát csináltatott, abba tette az aranykígyót, s naphosszat elálldogált a kalitka előtt, nézte az aranykígyót nagy gyönyörűséggel. De bezzeg nem tetszett ez a vén boszorkánynak. Megsejdítette, hogy az az aranykígyó Gyöngyszín Ilona, nem más, s mondta a leányának:

– Hallod-e, ha azt az aranykígyót el nem pusztíttatod, pünkösdi lesz a királynéságod, mert az Isten istenem ne legyen, ha az nem Gyöngyszín Ilona, aranykígyó képében. Tedd magadat betegnek, s mondjad a királynak, hogy addig meg sem gyógyulsz, míg az aranykígyót el nem pusztítja, mert nem állod a szagát.

A királyné mindjárt le is feküdt, nyögött, jajgatott, s azt mondta az urának, hogy ha az aranykígyót el nem pusztítja, meghal szörnyű halálnak halálával. Hej, megszomorodott a király, nem tudta, mitévő legyen, mert erősen tetszett neki az aranykígyó, de a királyné addig jajgatott, hogy a király kettévágta a kígyót, s a kertben elásta. Hiszen jól cselekedte, hogy elásta, mert még azon az éjen két arany almafa nőtt ki ott, olyan magas, hogy mind a kettőnek az ága behajolt a palota ablakán. Ennek a két fának még jobban örült a király, de nem sokáig tartott az öröme, mert a vén boszorkány megsejdítette, hogy az a két arany almafa a kígyó testéből nőtt.

Mondta a leányának:

– Hallod-e, a király vendégségbe hívta a barátait, éppen az arany almafák alatt terített asztalt. Nyisd ki jól a füledet, s hallgasd meg, hogy mit beszél majd az a két fa, mert bizony mondom neked, hogy megszólamlik mind a kettő, s abból azt is megtudod, hogy Gyöngyszín Ilona testéből hajtottak ki.

A király csakugyan vendégségbe hívta a barátait, királyokat, hercegeket s mindenféle nagyurakat, s hát ahogy asztalhoz ültek, megszólalt az egyik fa, amelyik alatt a király ült:

– Ó, édes királyom, de jó szívvel tartok neked árnyékot! Amely ágam reád hajlik, olyan könnyű, mintha nem is volna!

Megszólal a másik is, amely alatt a királyné ült:

– Jaj, az én ágam meg olyan nehéz, hogy alig bírom, szinte leszakad!

Na, vége lesz a vendégségnek, s mondja a királyné az anyjának, hogy mit beszéltek a fák.

– Bizony, ha azt beszélték, tedd betegnek magadat, s ne hagyj addig békét a királynak, míg mind a kettőt ki nem vágatja.

Úgy tett a királyné, amint az anyja tanácsolta, s a király szomorodott szívvel kivágatta az arany almafákat, de mit gondolt, mit nem, a két fából két nyoszolyát csináltatott, az egyiket a királynénak, a másikat magának.

De a vén boszorkánynak nem volt nyugodalma, s mondta megint a leányának:

– Nehogy elaludj ma éjjel, hanem hallgasd meg, hogy mit beszél a két aranynyoszolya, mert bizony mondom, pünkösdi lesz a királynéságod, ha azt a nyoszolyát össze nem vágatod.

Elkövetkezik az este, a király lefekszik, s mindjárt el is alszik, de nem aludt el a királyné. Hát csakugyan, éjfélkor megszólal az az ágy, amelyen a király feküdt:

– Ó, édes királyom, de jó szívvel tartlak! Olyan könnyű vagy te nékem, hogy nem is érzem!

Megszólal a másik is:

– Jaj, én meg majd leszakadok ez alatt az utálatos asszony alatt!

Hiszen még pitymallatkor fölkelt a királyné, szaladt az anyjához, s mondta, hogy mit beszéltek a nyoszolyák.

– Ugye mondtam? Egyszeriben betegnek tettesd magadat, s vágasd össze a nyoszolyákat!

Mit tehetett a szegény király, összevágatta a nyoszolyákat, még el is égette, de a pernyét összeszedte, a kertbe kivitte, s a rózsák közt elhintette, hogy a rózsái még szebbeket virágozzanak.

Hát, uramteremtőm, mi történt? Reggelre a rózsafák közt egy gyönyörűséges arany rózsabokor növekedett, de olyan gyönyörűséges, hogy a királynak, mikor meglátta, repesett a szíve szertelen nagy örömében. Mindjárt leszakasztott egy rózsát, s a nyoszolyája fölé tűzte, egy képnek a rámájára, s csak úgy ragyogott, tündökölt az egész szoba ettől az egy rózsától.

Éjjel, mikor aludt a király s a királyné is, az aranyrózsa leszállott a kép rámájáról, s halljatok csudát, leány lett belőle, leány ám, mégpedig Gyöngyszín Ilona. Akkor Gyöngyszín Ilona a királyra borult, hullott a könnye, mint a záporeső, minden csepp könnyéből egy-egy gyöngyszem lett, s mondta keserves jajszóval:

– Ébredj, ébredj, édes királyom, itt van Gyöngyszín Ilona!

De a király nem ébredt fel, mert minekelőtte lefeküdt, a vén boszorkány álomport tett a borába. Hanem jól látott s hallott mindent a király kicsi inaskája, akit a király olyan erősen szeretett, hogy éjjel is a szobájában tartott. Hallotta ez Gyöngyszín Ilona keserves sírását, azt is látta, hogy megint rózsa lett belőle, mert nem tudta felébreszteni a királyt, de nem mert szólni reggel a királynak.

Következő éjjel sem ébredt fel a király, hiába költögette Gyöngyszín Ilona, s a kis inaska sem szólt semmit a királynak.

Reggel a király vadászni ment, az inaska meg tett-vett a szobában. Bejő a vén boszorkány, ráförmed az inaskára, hogy mi dolga itt, takarodjék. Megverte kegyetlenül, s kikergette. A szegény inasocska kiszaladt a palotából nagy sírva-ríva, s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ottan leült egy fa alá, s sírdogált magában.

Jő haza este a király, kérdi, hol az ő kedves inasocskája. Hímezett-hámozott a vén boszorkány, hogy ő így nem tudja, úgy nem tudja, de a király rákiáltott szörnyű haraggal:

– Neked tudnod kell, hol van, s ha elő nem kerül, életeddel játszol!

Mit volt, mit nem tenni, mégis csak kiböffentett annyit, hogy megverte az inaskát, mert kijött a konyhába, s ott eltört egy lábast.

– Nem igaz – kiáltott a király -, sohasem ment ki az én szobámból, ha elmentem hazulról! Hová lett az inaskám?

Most már azt is kiböffentette, hogy az erdő felé szaladt el, ott lesz az valahol.

Egyszeriben lóra pattant a király, parancsolta a vadászainak, hogy menjenek vele, s vitték az agarakat is, hadd szimatolják, keressék az inasocskát. Kimentek az erdőbe, s ott meg is találták az agarak az inasocskát: ott sírt, sírdogált egy fa alatt.

– Hát te mért jöttél el hazulról? – kérdezte a király.

Mondta az inasocska, hogy mért szaladt el, s elmondta most azt is, hogy mit látott s hallott két éjszaka.

Hej, örült a király, szinte kiugrott a szíve nagy örömében. Kérdezte az inasocskát: vajon leszáll-e többet az a rózsa? Nem mondott-e valamit?

– De bizony mondta, felséges királyom, hogy még ma éjjel megpróbálja, s ha akkor sem tud felébreszteni, sohasem találkoztok ez életben.

Eközben hazaérnek, a királynak felhordják a vacsorát, de egy falás nem sok, annyit sem evett, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott. A vén boszorkány nem tudta, hová legyen félelmében. Hiába töltött álomport a király poharába, nem ivott abból.

Lefekvés előtt mondta a király az inasocskának:

– Hallod-e, ha el találnék aludni, s nem ébrednék fel Gyöngyszín Ilona szavára, egy kicsit vakargasd meg a talpamat.

Na, lefekszik a király, de nem aludt el, csak egy kicsit elszenderült. S ím éjfélkor leszáll az aranyrózsa a szoba közepére, aztán a tükör elé áll, szépen megfésülködik, s úgy megy a király ágyához, ráborul, ébresztgeti, költögeti:

– Kelj fel, kelj fel, édes királyom! Itt van a te Gyöngyszín Ilonád, de többet el nem jő, ha most fel nem ébredsz.

De bezzeg nem kellett megcsiklandani a talpát, felugrott, megölelte Gyöngyszín Ilonát, s mondta lelkes szóval:

– Ne sírj, ne keseregj, szép Gyöngyszín Ilona, ímé felébredtem, tied vagyok holtig!

Csak most tudta meg a király, mi szörnyű csalárdság történt. Hej, egyszeriben fölverte ágyából a királynét, föl a vén boszorkányt, mind a kettőt ló farkára köttette, úgy húzatta végig a városon, míg szörnyű halálnak halálával meg nem haltak mind a ketten.

Aztán még aznap megtartották az igazi vendégséget. Ott voltak az ánglius diákok is, akiket a király nagy hivatalba tett. Folyt a bor Hencidától Boncidáig, zengett a muzsika, táncoltak a sánták is, hét álló hétig állott a lakodalom.

Így volt, vége volt, mese volt.