Így történt, nem máskép, a mint elmesélem.
Sátrában ült Hadúr, időtlen időknek nagy ura az égben. Sátorát övezte milljom ezer csillag, halavány arczú hold Hadúr szép leánya. Mennyköveit mostan keggyel pihentette, melytől, ha leontja, reszket a föld sarka, megrendül az ember.
Ül vala sátrában hadak ura Isten, hószakálla omlott, mint egy ezüst folyam, boltozatos melle széles mezejére. Homlokát fölszántá nagy gondok ekéje. Tünődve tekint le a mennyboltozatnak kettévált kárpitján a pihenő földre, mérhetlen magasból aczélszeme belát szivek, agyak titkos redőibe.
Elrejtve előtte nem marad egy porszem, gonosz szándék búvó férge el nem búvik; vágyakat ő felmér magas értelemmel; tetszik emberagynak tisztes ő szándéka, s gyönyörködik minden nemes, bátor tettben.
Húnok népe felett őrködő szemébe titkos öröm lángja csap fel, amint nézi pihenő Etelét aranyos sátrában. Rajta megnyugtatja mély tüzű szemeit, s ígyen váltja szóra erős akaratját:
– Kedvem telik benne, mert nagyra kelendő. Hétszer újult meg az elsiető század, hétszer váltott már lombot az agg erdő s még hétszer szakadt meg tél bilincse, hogy én Nimród egy fiának, a szőke Hunornak népét ide hoztam. Hőst kerestem köztük, de nagyot, nagyobbat minden halandónál, kire a kerek föld vár, hogy őt uralja. Ekkép van beróva örök idők óta a Világ fájára. Támadott hős, nem egy, de sok már azóta, kedvem tellett bennök meg is jutalmaztam emberölő harczban véres diadallal, de kit kiválaszszak, magamnak jegyezzek, kinek derekára Isten kardját fűzzem s az Isten kardjával, «Isten ostorá»-val félelmessé tegyem, nem akadt még egy is… Etelét alítom méltónak e kardra, neki adom, birja. Legszebb hüvelyébe leszen e kard illő, csípeje megbirja, keze megsuhintja, s merre vág e karddal: övé az egész föld. Álmot, hadd álmodjon, Hadúr küldte álmot s a míg ezt álmodja, derekára fűzöm… Hadúr akaratja teljesedjék.
Így szólt, s fénylő hadszekérbe, melynek arany küllői mint lángkéve sugári csillogtak az éjben, szél paripát fog be, még pediglen kettőt, ostorát suhintja, mely zugattyúképen fölveri az éjnek sirbolti nyugalmát. Mennyboltozat dörög amint lefelé száll Hadak nagy Istene a hetedik égből, hol reszket csillagok milljom ezere és elsápad a hold ezüstös karéja.
Halandó hallhatja, de őt meg nem látja.
Etele álmodja Hadúr-küldte álmot és a míg álmodja, sátrába lép Hadúr, derekára köti titkos betűs kardját.
És a mint jött vala szélragadta hadi szekéren, úgy távozott el Hadúr.
Végzését megtette, akaratja volt ez, s Hadúr akaratja szab határt időnek, méri ki a levegőég végtelen országát; vizek omló habját fel is támasztja, le is leapasztja; jónak jót, rossznak is ő adja a rosszat.
Igy akará, így lett.