Sokat viaskodtak a telekfalvi székelyek is a tatárokkal. A tatárjárás idejében az Őr-hegyen mindig lengett a zászló, egyszer fehér, másszor vörös. Többször a vörös, mint a fehér. A vörös azt jelentette, hogy jőnek a tatárok, a fehér azt jelentette: maradhattok bátorsággal a faluban, járhattok a mezőre, nem jár errefelé tatár. Mert az Őr-hegyről látni lehet a Küküllő és Homoród vidékét, s ha az őr vörös zászlót tűzött ki, elég idejök volt a telekfalviaknak, hogy az Őr-hegy mögé, a Somos-erdőbe húzódjanak. Ennek az erdőnek a sziklás oldalába három barlangot ástak a telekiek, s ha túlságos nagy erővel jött a tatár, ide menekültek.
Hanem a tatárok, ha a faluban meg nem lephették a telekieket, utánuk mentek a Somos-erdőbe is, megvetették a lábukat a barlangok előtt, s várták türelemmel, míg a népet kikergeti az éhség a népet. Ez volt a fogásuk az almási barlangnál is, ez itt is. Csakhogy a telekiek nemcsak eleséget vittek a barlangokba, hanem puskát meg ágyút is. Sok tatár hagyta itt a fogát. De mennél többen estek el, annál nagyobb lett a haragjuk. Hát még mikor a vezérüket is meglőtték!
Nagy, harangos* lovon jött a tatárok vezére, a harang kolompolásától zúgott az erdő. Akkor előállott egy legény, aki tüzér volt, s értett az ágyúhoz. Mondta a népeknek:
– Fogadjunk, egy célzásra lelövöm a vezért.
– Csak lőjed! – biztatták.
A legény célba vette a vezért, s bumm! a lovával együtt miszlikbe szakadott. Csak a harang maradt meg épen. (Ez a harang azóta a telekfalviak templomtornyában vagyon.)
A tatárok azonban nem vesztették el a fejüket, mikor a vezérük elesett. Úgy látszik, volt vezérnek való köztük több is. Továbbra is csak ott maradtak. Tudták, hogy sok eleség nem fér el a barlangban, elébb-utóbb kikergeti az éhség a népet. Hát abban igazok volt: az eleség elfogyott, de a telekfalviak mégsem jöttek ki. Emlékeztek ugye, hogy az almási barlangban is egy vénleány mentette meg a népet, a hamuból sült taligakerék-kenyeret fölmutatván a tatároknak. A telekfalviakat is egy vénleány találós esze mentette meg. Ez a vénleány egy nagy disznótöknek szemet, orrot, szájat vágott, s a szájába retekből szörnyű nagy fogakat. Akkor a tököt póznára szúrta, a póznát pedig felöltöztette, s éjnek idején kiment a barlangból, fel az Őr-hegyre, ő meg szépen meglapult a szörnyeteg mögött. Mert olyan volt az, mint egy szörnyeteg.
Rettentő rémület szállotta meg a tatárokat. Aki legbátrabb volt köztük, az is fogvacogva kérdezte:
– Ki vagy?
– A halál anyja vagyok! – sipított a vénleány. – Az élet fonalát nyújtom s szaggatom. Elszaggatom a tiéteket is, ha mindjárt el nem takarodtok.
Hiszen a tatároknak sem kellett egyéb. Eszük nélkül szaladtak, ki amerre látott, s többet feléje se néztek Telekfalvának.