Egy gyönyörűséges szép asszonyé volt a csetneki vár, ennek előtte vagy háromszáz esztendővel. Ennek a szép asszonynak megtetszett egy szegény jobbágylegény, de hiába volt nagy szépsége, gazdagsága, a jobbágylegény szíve nem tudott a szép asszony felé hajolni; egy jobbágyleány volt a jegybéli mátkája, azt szerette igaz szeretettel, attól nem is fordult el a szíve.

Mondta pedig nemegyszer a szép asszony:

– Légy az enyém, te legény, s tied lesz a váram, minden földem, kincsem, drágaságom.

Felelte a legény:

– Nem való nekem ez a vár, sem az a sok föld, de még az a tenger sok kincs s drágaság sem. Ha elhagynám ezekért jegybéli mátkámat, megverne az Isten.

Szörnyű haragra lobbant a szép asszony, s megfenyegette a jobbágylegényt:

– Megállj, te nyomorult jobbágy! Megaláztál engem, de jegyezd meg jól, hogy szolgám vagy.

S mit gondolt, mit nem a szép asszony, egy vasárnap a várba rendelte a jobbágylegényt s mátkáját. Kérdezte a legényt:

– No, te legény, szeretsz-e táncolni?

– Hogyne szeretnék – mondta a legény.

– Hát, te leány?

– Én is, hogyne szeretnék.

– Hát csak várjatok, mindjárt lesz részetek benne.

Azzal cigányokat rendelt elé a szép asszony, s parancsolta, hogy húzzanak táncnótát. De ne olyan andalgósat, hanem jó sebeset.

Ráhúzták a cigányok, s szólt a szép asszony:

– Járjad, legény, járjad!

S járta a legény szépen, módosan. Mikor aztán belefáradt a táncba ő is, a jegybéli mátkája is, megköszönte illendőképpen a szép asszony nagy jóságát, s indulni akart a leánnyal.

– Ohó – kiáltott a szép asszony -, nem oda Buda! Húzzad, cigány! Ti pedig táncoltok, míg én parancsolom!

Visszaállott a legény az udvar közepére, s folytatta a táncot a leánnyal fáradtan. Alig bírták már a lábai, félbehagyta a táncot, s megint indulni akart.

– Ohó, nem oda Buda! Járjad, legény, járjad! Te is, leány, hadd vessen lángot a szoknyád!

Könyörgött a legény:

– Elég volt már, nagy jó asszonyom! Kegyelmezzen árva fejünknek!

– Táncolj, jobbágy! Ha nekem úgy tetszik, szántasz; ha meg úgy tetszik, táncolsz. Jobbágyom vagy, szolgám vagy!

S táncolt tovább a szegény jobbágylegény, addig táncolt, míg egyszerre csak összerogyott ő is, a jegybéli mátkája is. De a leány, mikor összerogyott, fölemelte kezét az égre, s úgy átkozta meg a gonosz lelkű szép asszonyt:

– Verjen meg az Isten, te ármányos lélek! Táncolj te is mindig, még ha akkora bánatod van is, hogy a szíved szakad meg belé.

Meghalt a legény, meghalt a leány is. De az átka megfogta a szép asszonyt. Mindjárt megháborodott az elméjében, s táncolni kezdett szörnyűségesen. Addig táncolt, hogy összeroskadott, s kilehelte gonosz lelkét.

Akik a csetneki vár romladéka körül járnak, még most is hallják a muzsikát, s úgy tetszik, hogy a romladékon táncol eszeveszettül egy szépséges szép asszony…