Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény halász. Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott, mind a királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.
Egyszer nagy vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy menjen, s mennél több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz szükség.
Lemegy a halász a Tiszára hajnal hasadtakor, beleveti a hálót a vízbe, aztán egy kis idő múlva kiemeli, de akkora hal sem volt benne, mint a kicsi ujjam. Így volt ez másodszor és harmadszor is, eltelt a délelőtt, elhúzták a déli harangszót is, s egy hal nem sok, annyi sem került a halász hálójába.
Hej, édes Istenem, búnak eredett szegény feje, mikor éppen legjobban kellene, akkor nincsen hal, mit tudjon csinálni.
Amint búcsálódnék,* tűnődnék magában, odavetődik egy zöld gúnyás ember, s megszólítja:
– Mit búsulsz, te szegény halászember?
– Hogyne búsulnék, uram, hajnal hasadtától meregetem itt a hálómat, s egy hal sem akad belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több halat vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.
– No, hallod-e, szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek én rajtad. Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha nekem adod azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig, hogy hat szekér sem bírja el a király udvarába.
A szegény halász gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a házánál, de lesz, s nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet adott a zöld gúnyás embernek:
– Ó, ez még nem elég – mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért a karodból, s a véreddel adj írást nekem.
Mit volt mit nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a karjából, a zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elő a zsebéből, megcsinálta az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen továbbsétált.
Beleereszti a halász a hálóját a Tiszába, s hát egyszeriben érzi, hogy csak úgy nyüzsögnek benne a halak. Majd megszakadt belé, mikor az első fogást kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót, meg emelte ki, s mire feljött az Esthajnalcsillag, annyi halat fogott, hogy hat szekéren sem tudták elvinni; még hozattak hat szekeret, úgy vitték a tenger sok halat a király udvarába.
Na, fizettek is annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úri mód élhetett belőle. Hanem mikor hazament a sok pénzzel, a nagy öröme egyszeriben nagy búbánatra változott. Amíg ő halászni volt, azalatt feleségét az Isten egy szép fiúgyermekkel áldotta meg.
– Hej, uramteremtőm – sóhajtott egy nagyot a szegény halász -, most már tudom, hogy kire gondolt az a zöld ruhás ember, s azt is tudom, hogy a zöld ruhás ember az ördög volt, nem más.
Búsult a szegény halász, majd felvetette a nagy búbánat, de a feleségének nem mert szólani, csak mindig magában búslakodott, évelődött, s különösen amikor nagy legénnyé cseperedett a fia, szavát sem igen lehetett venni. Egyszer mégis megkérdezte a fiú:
– Édesapám, mi az oka, hogy mindig kesereg, szomorkodik magában? Talán bizony nem adott el az ördögnek?
– Hej, fiam, eltaláltad, mert biz én, szánom-bánom bűnömet, eladtalak az ördögnek, mikor még a világon sem voltál, s most majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy egyszer csakugyan eljön az ördög, s elvisz téged.
Hiszen éppen jókor beszélt, mert abban a szempillantásban beállított a zöld ruhás ember, s köszöntötte a halászt nagy hetykén:
– Adj’ isten, szegény halászember, eljöttem a fiadért!
Sírt a szegény halász, de még jobban a felesége, összecsődült az egész falu, sírt minden lélek, csak a legény nem. Azt mondta a legény:
– Ne sírjanak, lelkem, szüleim, amint van, úgy van, ha menni kell, hát megyek, majd visszakerülök még, ha az Isten éltet.
– Hát akkor csak készülj – mondotta az ördög -, ne félj, jó dolgod lesz nálam.
– Jól van – mondotta a legény -, csak éppen azt engedje meg kigyelmed, hogy búcsúzzam el az én legény barátaimtól.
Az ördög megengedte jó szívvel, s a legény elment. De nem a legény barátjaihoz ment, hanem a paphoz, s csuromvizesre öntöztette magát szenteltvízzel, azután meg megfüstöltette magát tömjénnel, s úgy ment vissza az ördöghöz.
– No most, komám, mehetünk.
El is indulnak egyszeriben, az ördög felkapta a nyaka közé a legényt, elvágtatott vele, mint a gondolat, s egyszerre csak, hopp, megállott a tenger partján.
Ottan beleültek egy csónakba. De még a tengernek a közepére sem értek, lankadni kezdett az ördög karja. Úgy elvette az erejét a szenteltvíz és a tömjén, hogy egyszerre csak kiesett a lapát a kezéből, elterült a csónakban, még szuszogni is alig tudott.
Hát ez így éppen jó volt, a csónakot hányta-vetette erre-arra a tenger habja, vitte, a jó Isten tudja, merre, elég az, hogy egyszerre csak beleütközött egy rengeteg nagy sziklába. Éppen ki akar szállani a legény a csónakból, hogy fölmásszék a szikla tetejére, s hát abban a pillanatban egy kicsi likon vakító világosság áradt ki a szikla gyomrából.
Gondolkozik a legény: vajon mi lehet itt; megy a likhoz, szeretett volna benézni, de a nagy világosságtól nem tudott. Odatartja fülét, s hát valaki kiabál ki onnét:
– Gyere, gyere, ha lelked s istened van, szabadíts ki innét!
Bekiált a legény:
– Én ki, jó szívvel, csak mondd meg, mit csináljak.
– Ott van előtted egy szikla, taszítsad félre.
Benyúl a legény, hát csakugyan ott egy nagy darab szikla, megfogja, elhengeríti, de abban a pillanatban szinte hanyatt esett, mert egy förtelmes varangyos béka ugrott elejébe. Úgy megijedt s iszonyodott a legény, hogy a szava is megfogott. De még egy szempillantás sem telt el belé, csak megrázkódik az a förtelmes varangyos béka, s olyan gyönyörűséges szép leánnyá változott, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Na, ez még semmi. Amint a béka leánnyá változott, abban a pillanatban abból a rengeteg sziklából olyan ragyogó gyémántvár lett, de olyan, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól, s kerekedett a palota köré rengeteg nagy kert, abban a kertben csupa arany- és gyémántfák. Tündér Ilona kertje sem lehetett szebb ennél.
Megszólalt most a leány, s mondta a legénynek:
– Hallod-e, te legény, tudd meg, hogy én királykisasszony voltam, de egy ördöngös asszony békává varázsolt, palotámból, kertemből sziklát csinált, s ha te ide nem jössz, varangyos béka maradok egész életemre. Itt a kezem, feleséged leszek, maradj itt, légy az én uram.
Bezzeg a legény egy szóval sem mondta, hogy: így meg úgy nem leszek én az urad, egyszeriben megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erős boldogságban.
Hanem úgy két-három esztendő múlva a legény elkezdett szomorkodni, nem találta helyét a gyémántpalotában. Kérdezte a felesége:
– Mi a bajod, lelkem, uram?
– Hej, feleség, nagy az én bajom, szeretném meglátni az én öreg szüleimet, s azt sem tudom, hogy innét merre induljak, hogy feltaláljam őket.
Mondta az asszony:
– Hallod-e, ne menj haza, mert ha hazamégy, elvesztesz engem, s talán meg sem találsz többet ebben az életben.
Elszomorodott a legény erősen, nem tudta, hogy mit csináljon. Látta a felesége, hogy nem tudja megvigasztalni, kinyitott, egy nagy almáriumot, s mondta:
– Nézz bele!
Annak az almáriomnak a belseje tiszta tükör volt. Belenéz a legény, s hát, halljatok csudát, látja a tükörben az édesapját s az édesanyját, de olyan messzire voltak tőle, hogy ha hetvenhét esztendeig mindig ment volna a lábán, akkor sem ért volna hozzájuk.
– No, látod-e – mondotta az asszony -, magadtól sohase tudnál elmenni a szüleidhez, olyan messzire laknak innét, hanem adok én neked egy gyűrűt, ezt húzd fel az ujjadra, s ott lesz egyszeriben, ahová menni akarsz. Ha pediglen szükséged lenne reám, csak szorítsd meg a gyűrűt, s én is ott leszek egyszeriben. Tudom, hogy ha hazaérsz, a király mindjárt meghallja a hírét, s kérdezi, hogy van-e feleséged. Azt mondom hát neked, ne szólj a királynak rólam, mert bujdosás lesz akkor az egész életed, s ki tudja, hogy megtalálsz-e?
Ígéri, fogadja a legény, hogy úgy lesz minden, amint a felesége kívánja, aztán felhúzza a gyűrűt az ujjára, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, s abban a szempillantásban ki is röppent a várból. Egy perc, kettő sem telt el, otthon volt az ő öreg szüleinél. Bezzeg örvendettek az öregek, mert bizony nem hitték, hogy lássák valaha az életben egyetlen gyermeküket.
Meghallja a király is, hogy hazakerült a halász fia, mindjárt inast küldött hozzá, hogy menjen fel a palotába, hadd lássa színről színre, mert sok mindenféle embert látott már a király, de még olyant nem, aki az ördög kezéből elevenen visszakerüljön.
Fölmegy a legény a palotába, a király fogadja nagy szívesen, kérdezi, hol merre járt, hogy s mint ment a sora, amíg oda volt, s végezetül azt is megkérdezte, hogy van-e felesége.
– Van az is, felséges királyom, a micsodás.
– Ha csak micsodás, nem lehet valami szép.
De már erre elfelejtette a legény, hogy mit ígért a feleségének, s kivágta a királynak amúgy magyarán:
– Már, felséges királyom, szavam meg ne sértse, de nekem olyan feleségem van, hogy királynénak is beillenék.
– Bizony ha beillenék – mondotta a király -, ide teremtsd a feleségedet, hadd látom, mert különben felakasztatlak!
Hej, elszomorodik a legény, majd felveti a nagy búbánat, de mit csináljon? Most már ha szólt, lesz, ami lesz, ide kell, hogy hozza a feleségét. Kimegy a palotából, de ment az inas is utána, nehogy elszökjék. Künn az udvaron megszorítja a gyűrűt, s hát csakugyan abban a szempillantásban ott állott előtte a felesége.
– No, hallod-e – mondotta az asszony -, szépen megtartottad, amit ígértél s fogadtál nekem, most már bebujdoshatod kerek e világot, amíg egyszer találkozol velem.
Aközben lejött a király is, s szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta a halászlegény feleségét.
– Igazad volt, fiam, királynénak is beillenék a te feleséged – s azzal szót sem szólt többet a legénynek, szép gyöngén karon fogta az aszszonyt, felvezette a palotába, s csapott mindjárt nagy vendégséget, de a szegény halászlegényt nem hívta meg rá.
Járt-kelt fel s alá a kertben a szegény halászlegény, de egyszerre csak mit látnak szemei, megint ott áll előtte a felesége. Mondja az asszony az urának:
– Azt akarta a királyod, hogy felesége legyek, hanem abból nem eszik. Álomport töltöttem a poharába, elaludt az asztal mellett. Ott hadd aludjék, engem többet nem lát. De hallod-e, te sem látsz engem többet, mert a szavadat meg nem tartottad.
Eleget könyörgött a szegény halászlegény, hogy így meg úgy, ami történt, felejtsék el, de az asszony azt mondta: nem lehet.
– Hát jól van – mondotta a legény -, engedd meg, hogy legalább utoljára az öledbe hajthassam a fejemet.
– Azt nem bánom – mondotta az asszony.
Leült egy fa alá, a halászlegény az ölébe hajtotta a fejét, s mert hogy éppen esteledett, szép csöndesen elaludt.
Felébred reggel a legény, s hát a feleségének híre-pora sincsen. A felesége helyett egy pár vascsizmát talált a fa alatt, s annak a talpára az volt írva: “Húzd a lábadra ezt a vascsizmát, s addig járj benne, amíg el nem szakad, s mégsem találsz meg engem.”
Sírt a szegény halászlegény, amikor ezt az írást olvasta, fölment a palotába, s mondta nagy búsan a királynak:
– No, nézzen ide, felséges királyom! Mi haszna, hogy iderendeltem parancsolatjára a feleségemet, úgy elment, hogy többet meg nem találom.
Nézi a király is a csizmát, olvassa az írást, s mondja szomorúan:
– Bizony, fiam, úgy látszik, hogy nem tréfál az az asszony, hanem azért húzd csak fel azt a csizmát, annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, menj utána. Én vagyok az okozója, hogy a madarat elszalasztottad; amiben lehet, segítek, hogy ismét megfoghasd.
Felhúzza a vascsizmát a legény, elbúcsúzik a királytól, el az öreg szüleitől is, mondja nekik:
– Na, édes szüleim, most úgy nézzenek meg, mintha temetőbe vinnének, mert az ördög kezéből még visszakerültem, de most a feleségem után megyek, s többet nem kerülök vissza.
Elindult a legény nagy sírás-rívás közt, ment a vascsizmában hegyeken-völgyeken átal, kérdezte, tudakolta mindenfelé, hol s merre lehet az a gyémántvár, mely egyszer szikla volt. Kérdezhette, tudakolhatta, senki meg nem mondta. Elment még a Naphoz is, az sem tudott róla; elment a Holdhoz is, hírét sem hallottá; aztán ment a Szélhez. A Szél nem volt otthon, de otthon volt az öreganyja:
– Jaj, lelkem, fiam, hogy jöttél ide, mondd meg nekem, ha lelked s Istened van – rimánkodott az öregasszony -, hiszen mindjárt hazajön a fiam, s szerteszaggat.
– Nem bánom én, öreganyám – mondotta a halászlegény -, ha összeszaggat is a fia, úgyis pipadohányt sem ér az én életem, ha a feleségemet fel nem lelhetem.
Elkesergi, elpanaszolja az öregasszonynak, hogy mi nagy bánat érte, s úgy megesett a szíve az öregasszonynak, hogy egyszeriben bevezette az első szobába, asztal mellé ültette, s mindenféle jó enni- és innivalóval megtraktálta. S mikor hazajött a fia, mindjárt kérte szép szóval:
– Lelkem, fiam, édes fiam, ne bántsd ezt a szegény halászlegényt, inkább segélj rajta, s mondd meg neki, hogy merre van az a gyémántvár, mely egyszer kőszikla volt.
Azt mondja a Szél:
– Ismerem én azt a palotát, voltam én már ott több rendben, holnap is odamegyek tüzet fújni, mert tudd meg, te szegény halászlegény, hogy holnap nagy vendégség lesz ottan, férjhez megy a feleséged.
Hej, Uram Jézusom, elszontyolodott a szegény halászlegény! Hogy tudjon ő odamenni! Azt mondja a Szél:
– Velem eljöhetnél, ha győznéd a futást.
– Ne csúfolódj velem – mondotta a szegény halászlegény -, hogy győzném én a futást veled?
Nem volt maradása, kiment a Szél házából, bódorgott a kertben fel s alá mindenfelé, hiába szólítgatta az öregasszony, hogy menjen be s aludjék, nem ment be a házba.
Amint ott bolyong a kertben, egyszerre csak látja, hogy három ördögfiú perel egymással erősen. Odamegy, s kérdi tőlük:
– Hát ti mit csináltok, min pereltek?
Mondja az idősebb:
– Min perelünk? Éppen ma halt meg az apánk, s hagyott reánk egy pár bocskort, egy köpönyeget s egy erszényt, s nem tudunk megosztozkodni.
– Hát aztán miféle drága portékák ezek, hogy olyan lelketekből tudtok rajta veszekedni?
– Hm – mondja az idősebb ördögfiú -, úgy nézze meg kend ezt a pár bocskort, hogy aki a lábára köti, odamehet, ahová akar; aki ezt a köpenyeget magára veszi, azt emberi szem meg nem látja; ez az erszény olyan erszény, hogy abból a pénz soha ki nem fogy.
Azt mondja a legény:
– Hiszen várjatok, mindjárt megosztoztatlak én titeket. Látjátok-e ottan azt a nagy hegyet? Fussatok versenyt, amelyik hamarább szalad föl a hegy tetejére, legyen azé a bocskor, a köpenyeg, az erszény, minden.
– Igaza van kendnek! – mondották mind a hárman. Egyet sem gondolkoztak többet, uccu neki! szaladtak fel a hegynek.
Hanem amire felszaladtak meg visszatértek, azalatt a halászlegény felkötötte a bocskort, magára vette a köpenyeget, s kérdezte az ördögöket, mikor visszakerültek:
– Láttok-e engem?
Ki akarta próbálni, hogy csakugyan olyan köpenyeg-e, amint mondják.
Feleltek az ördögök:
– Dehogy látunk, dehogy látunk!
– Bizony ha nem láttok, akkor nesztek, itt az erszényetek, Isten megáldjon – s azzal hopp! felszállott a magas levegőégbe. Ott azt gondolta, hogy vigye őt a bocskor a gyémántvárba, s mire a Szél ébredezni kezdett, ő már ott is volt.
Hanem a köpenyeget nem vetette le magáról, ott járt-kelt a palotában, a kertben, de nem látta senki. Megvárta, míg a Szél megérkezik, hadd fújjon tüzet a nagy vendégséghez. Mikor a vendégek összegyűltek, asztalhoz ültek, szépen bement az ebédlőszobába, ami étel-ital volt az asztalon, mind leszedte, elvitte egy külön szobába, odahívta a Szelet is, s aztán ketten mindent megettek és ittak.
A vendégek csak ámultak-bámultak, hogy mi történik itten, de hiába járták be a palota minden zegét-zugát, nem találtak senkit, mert a halászlegény nem vetette le a köpenyeget. Estére kerekedik az idő, a halászlegény lefekszik, a köpenyeget leveti magáról. Éppen akkor bekukkint egy szobaleány, s amint meglátja a halászlegényt, összecsapja a kezét, Jézus Máriát kiált, szalad az asszonyához, s mondja nagy lelkendezve:
– Jaj, lelkem, asszonyom, itt az első ura!
Fut az asszony a szobaleány után, de mire a szobába értek, a legény magára húzta a köpenyeget, nem láttak senkit, semmit. Megharagszik az asszony, jól pofon üti a szobaleányt, hogy a szeme csak úgy szikrázott bele.
– Hallod-e, engem ne bolondíts! – s azzal visszament a vendégségbe. De alig ült le az asztal mellé, szaladott a második szobaleány is, aki szintén bekukkintott a halászlegény szobájába, s jelentette az asszonynak suttogva:
– Jöjjön, lelkem, asszonyom, mert itt az első ura.
Másodszor is kiment az asszony, de éppen úgy járt, mint először: mikor odaért, a legény magára húzta a köpenyeget, s nem látott senkit, semmit.
Jól pofon verte a második szobaleányt is. De még vissza se mehetett a vendégek közé, szaladott utána a harmadik szobaleány:
– Hamar, hamar, lelkem, asszonyom, mert csakugyan itt van az első ura!
No, a harmadikat előre pofon vágta, hanem azért mégiscsak megfordult s benézett a szobába. S hát csakugyan ott az ura.
Jaj, szegény asszony, örült is, búsult is, nem tudta, hogy mit csináljon. Elmondja az urának, hogy mi történt, gondol ide, gondol oda, ő bizony visszamegy a vendégek közé, s azt mondja:
– Hallgassanak csak ide, van nekem egy almáriumom, annak a régi kulcsát elvesztettem, s újat csináltattam helyette; most meg visszakerült a régi kulcs, ítéljenek kigyelmetek, melyik kulcsot tartsam meg a kettő közül.
Mondották a vendégek mind egy szívvel-lélekkel:
– Hiszen jó, jó az új kulcs, de mégis jobb megtartani a régit.
– No, akkor jól van – mondotta az asszony -, mert tudják meg, hogy az első uramat elveszítettem volt, de most újra megtaláltam, hát én most megtartom az elsőt.
Azzal kiment az első uráért, bevezette a vendégek közé, azoknak erősen megtetszett a derék halászlegény, egyszeriben kikiáltották királynak, s csaptak aztán olyan vendégséget, hogy hetedhét országra híre ment.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.