Egyszer régen élt a városban egy öreg fegyverkovács. Csinált tőrt, kardot, pikát, pajzsot, páncélinget, és eladta, abból élt a családjával. Ügyességének híre idegen országokba is eljutott; ha külhoni kereskedő járt a városban, mindig vett tőle fegyvert, és drága ajándékként vitte haza.

Volt az öreg fegyverkovácsnak három fia. A legidősebbet Babeknak hívták, a középsőt Mohamednek, a legkisebbet meg Szafónak. Elég csúf volt mind a három: alacsony termetű, púpos, kopasz. És úgy hasonlítottak egymásra, hogy még az anyjuk se tudta, melyik melyik. Hogy mégis meg tudja különböztetni őket, más-más ruhát adott rájuk. Az egyiknek színes gyapjúból készített sapkát, a másiknak rikító színű vászonból varrt inget. Az emberek mindig kíváncsian bámulták a torz fivéreket meg a tarkabarka öltözéküket.

Az öreg maga mellé vette a fiait a műhelybe, és tanítgatta őket a mesterségre. Mind a három nagyon szófogadó volt, nagy igyekezettel csinálták, amire az apjuk tanította őket, és hamar kitanulták apjuk mesterségét. Babek, a legidősebb fiú dolgozott a legszebben, és hamarosan maga is olyan szép fegyvereket kovácsolt már, mint az apja. Örült az öreg, hogy ilyen ügyes a fia, mondta is a feleségének esténként, mikor hazament:

– Hála istennek, a mi Babek fiunk most már nálam is ügyesebben edzi az acélt. Nemsokára a helyemre állhat, és én megpihenhetek egy kicsit.

Örült az anya is. Mélyen meghajolt, jobb kezével megérintette a földet, aztán a szívét és a homlokát:

– Hála istennek, hála istennek… – suttogta.

Így éldegéltek…

Egyszer csak az öregember nagybeteg lett. Az öregasszony meg a fiúk ugyancsak búslakodtak. Hívatták a mullát, az imádkozott, szent mondásokat írt egy darab papírra, és meghagyta, hogy a papírt tegyék vízbe, de úgy, hogy a beteg észre ne vegye, a vizet pedig itassák meg vele. Úgy tett az asszony, ahogy a mulla mondta, de az öreg csak nem lett jobban. Napról napra gyengült. Akkor doktorokat meg vajákosokat hívatott az öregasszony. Adtak is mindenféle gyógyszereket, füveket a betegnek, de csak nem segíthettek rajta, meghalt az öregember.

Az apa halála után Babek, a legidősebb fiú lett a családfő.

Nem henyéltek a testvérek, dolgoztak vállvetve, és semmiben sem láttak szükséget. Anyjuk mindennap főzött nekik ebédet, és elvitte a műhelybe.

Sok-sok nap telt el így. Az anya gondját viselte a háznak, a fiúk a műhelyben szorgoskodtak. Így éltek volna, békében és egyetértésben, míg a világ világ, ha egyszer csak valami váratlan dolog nem történik.

Egyszer a helytartó fia, vadászatról hazatérőben, elment pajtásaival a műhely előtt, és meglátta a három testvért. A legkisebb fiú a fújtatónál állt, és élesztette a tüzet. Mohamed az üllőnél dolgozott: tűzfogóval egy darab izzó vasat tartott, és kalapálta. Valahányszor ráütött, szanaszéjjel repkedtek a szikrák. Babek pedig egy kész kardot tartott a kezében, és finom mintákkal cifrázta a markolatát.

A városi helytartó fia odament a műhely ajtajához, és csúfolni kezdte a fiúkat. A mesteremberek rá se hederítettek, dolgoztak tovább. De a helytartó fia nem hagyta annyiban a dolgot. Kikapott egy marék sarat az öntözőárokból, és Babek fejéhez vágta.

Babek szörnyű haragra gerjedt, egészen belevörösödött. Megmarkolta a kardot, utánavetette magát a helytartó fiának, és a kard lapjával teljes erejéből rásújtott a hátára. Az előkelő ifjú üvöltve elterült, a pajtásai vitték haza.

Babek meg visszafutott a testvéreihez, elmondta, mit tett a helytartó fiával.

– Fivéreim, bezárkózunk a műhelybe, és senkit se eresztünk be, ha jönnek értem – tette hozzá.

Bezárkóztak a műhelybe, és folytatták a munkájukat.

Közben a helytartó megtudta, mi történt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá a bűnöst, aki kezet emelt a fiára. Az őrök nyomban teljesítették a parancsot, körülfogták a műhelyt, de látták, hogy be van zárva. Betörték az ajtót, megfogták a három testvért, megkötözték és a városi helytartó elébe hurcolták őket.

Ránézett a helytartó a három torzszülöttre, és azt mondta:

– Ne öljük meg őket, még a halált se érdemlik meg. Vigyétek ki őket a térre, mindegyiknek száz korbácsütés, aztán kergessétek ki őket a városból!

Úgy is tettek a szolgák. Kivezették a testvéreket a térre, rájuk mérték a száz-száz korbácsütést, és kikergették őket a városból…

Elindultak a testvérek az ismeretlen úton. Mennyit mentek, mennyit nem, nem tudjuk, de egyszer csak elérkeztek egy helyre, ahol háromfelé ágazott el az út.

Azt kérdi Szafo, a legkisebb fiú:

– Melyik útra térünk?

– Jobb lesz, ha együtt maradunk. Menjünk jobbra – mondta a középső fiú.

– Nem, Mohamed, ne menjünk együtt! – kiáltotta Babek – Azt akarod, hogy mindig csak nevessenek rajtunk az emberek? Menjünk külön-külön, mindegyikünk más úton, úgy jobb lesz.

A fiúk szót fogadtak Babeknak, és ki-ki azon az úton indult el, amelyiket a legidősebb fiú kijelölte neki.

Hadd menjen hát a két kisebb a maga útján, mi menjünk Babekkal, nézzük meg, hová jutott, mi történt vele.

Ment, mendegélt Babek, és eljutott Bagdad városába. Sokáig bolyongott a városban, és rábukkant egy utcára, ahol mindenféle vastárgyakat készítő műhelyek voltak. Voltak ott fegyvermesterek, kovácsok, de gelencsérek is, meg szabók is. Babek megállt az egyik műhely előtt, amelynek a gazdája kést meg tőrt csinált, és köszönt a gazdának:

– Szálem alejkum!

– Alejkum szálem, idegen – köszönt vissza a gazda.

– Honnan tudod, hogy idegen vagyok?

– A ruhádon látom, nálunk nem hordanak ilyet.

– Csakugyan nem vagyok idevalósi. Fogadj fel engem, derék mester, csinálok én neked olyan kardokat meg tőröket, amilyet még Damaszkuszban se találsz.

– No, csak ne dicsekedj, elébb dolgozzál! Meglátom, hogy dolgozol, és ha csakugyan érted a mesterséget, felfogadlak.

– Jól van, csak ennem adj a munkám fejében, és engedd meg, hogy itt alhassak a műhelyben.

A gazda beleegyezett.

Babek néhány nap alatt megmutatta az öreg mesternek, hogy mit tud. Annak nagyon megtetszett a munkája, fel is fogadta segédjének.

Ott éldegélt Babek az öreg mesternél, sokáig-e, nem-e, nem tudjuk. Hanem egyszer csak megbetegedett az öregember, és meghalt. Babek lett a műhely gazdája.

Hadd maradjon hát Babek Bagdadban, mi meg lássuk, hová került Mohamed és Szafo.

Mohamed, a középső fiú sok várost bejárt, de sehol se ért révbe, majd éhen veszett.

A legkisebb fiú is városról városra bolyongott, és azon élt, amit jó emberek adtak neki. Egyszer is egész nap csatangolt, egy egész tarisznyára való kenyeret összeszedett, és elhatározta, hogy kimegy a városból a forráshoz, ott eszi meg a vacsoráját, és pihen egyet.

Odaért Szafo a forráshoz, amely magas fák gyűrűjében csörgedezett, leült a fűbe, elővett a tarisznyából egy darab kenyeret, és falatozáshoz látott. Egyszer csak látja ám, hogy egy ember alszik az árnyékban. Nézi, nézi, hát megismeri Mohamed bátyját, de milyen sovány, milyen sápadt! Szafo felkeltette Mohamedet, megölelték egymást, sírva fakadtak.

– Mi történt veled, Mohamed? – kérdezte Szafo. – Miért vagy ilyen sovány?

– Hogy mondjam el neked, Szafo testvér? Nagy földet bejártam, sehol nyugovásra nem lelhettem, eltörődtem, sokat koplaltam…

Szafo megosztotta vele a kenyerét, mind a ketten jóllaktak, nagyot ittak rá a forrásvízből. Aztán elhatározták, hogy ha lemegy a nap, és sötétedni kezd, visszamennek a városba, és bekéredzkednek éjszakára a karavánszerájba. Úgy is tettek. Szürkületkor felkerekedtek, bementek a városba. Odaálltak a karavánszeráj gazdája elé, és azt mondták:

– Szálem alejkum, becsületes gazda! Szegény vándorok vagyunk, engedd meg, hogy itt töltsük az éjszakát!

A gazda megkönyörült rajtuk, szólt a szolgájának, hogy engedje be éjszakára a szegény vándorokat. Beléptek a fiúk egy nagy szobába: mindenféle portéka hevert szanaszéjjel, a kereskedők meg ott üldögéltek szőnyegen az árujuk mellett, és kávét ittak. A két testvér csöndesen behúzódott egy sötét sarokba, nem akarták, hogy észrevegyék és kérdésekkel zaklassák őket.

Az egyik kereskedő elővett két tőrt, és megmutatta a szomszédainak. A markolatukat is, a pengéjüket is mintázat díszítette. A testvérek csak nézték, nézték a tőröket, egyszer csak Szafo azt mondja:

– Nézd már, ez olyan, mintha Babek csinálta volna!

– Igaz, igaz, de hát annyian csinálnak ilyen szép mintázattal díszített tőröket! – felelte rá Mohamed.

– De bizony, testvér, ez a Babek munkája! – mondta Szafo.

Közben egy másik kereskedő megkérdezte attól, aki a tőröket mutogatta:

– Hol lehet ilyen szép tőrt kapni?

– Én ezeket Bagdadban vettem, Babek mestertől, csak ő tud ilyet csinálni – felelte a tőrök tulajdonosa.

– Nem ismerem, pedig tavaly ősszel jártam Bagdadban. Megvenném tőled az egyik tőrt, elviszem ajándékba a padisahunknak. Annyit adok érte, amennyit kérsz.

– Nem adhatom el. Az egyiket a padisahnak vettem, a másikat a nagyvezírnek.

Mikor Mohamed meg Szafo meghallották a bátyjuk nevét, kicsibe múlt, hogy fel nem kiáltottak örömükben. És tüstént el is határozták, hogy mihelyt megvirrad, indulnak Bagdadba Babekhoz.

Mindjárt tervezgetni is kezdtek, hogy milyen jó lesz nekik együtt. Eszükbe jutott a szülőházuk, a régi műhely.

– Én megismertem a szegénységet, ha koldust látok, mindig segíteni fogok rajta – mondta Mohamed.

Sokáig beszélgettek a testvérek, sokáig nem jött álom a szemükre.

Pirkadatkor Mohamed felserkent, felköltötte a testvérét, és csöndesen kióvakodtak a karavánszerájból. A tevehajcsárok is ébren voltak már, a testvérek megkérdezték az egyiket:

– Mondd meg nekünk, jóravaló tevehajcsár, melyik út vezet Bagdadba?

– Menjetek csak egyenesen, aztán forduljatok jobbra, megláttok egy nagy teret, abból nyílik a bagdadi út – felelte a tevehajcsár.

– Köszönjük, te derék ember! – mondták egyszerre a testvérek, és útnak indultak.

No, hát csak hadd bandukoljanak Bagdad felé, mi meg nézzük, mit csinál Babek.

Babek megházasodott, segédeket fogadott, megtanította őket fegyvert kovácsolni, ő maga csak az acélt edzette, de annak a titkát senkinek se árulta el. Készítményeinek a híre városról városra, országról országra járt, és Babekból gazdag ember lett…

Ment, mendegélt Mohamed és Szafo, sokáig-e, nem-e, nem tudjuk, de egyszer csak odaértek a nagy-nagy városba, Bagdadba. A város szélén megláttak egy házikót. Az öreg gazdaasszony a ház mellett dolgozgatott. Mohamed odament hozzá.

– Szálem alejkum, kedves anyó! Szegény vándorok vagyunk, megengednéd, hogy megháljunk a házadban?

– Minálunk azt tartják, fiaim, hogy a vendéget Allah küldi. Gyertek be, örülök nektek.

A testvérek bementek a házba. Az öreganyó leültette, megvendégelte őket. A testvérek ettek, aztán megkérdezték:

– Ismersz-e ebben a városban egy Babek nevű mesterembert?

– Már hogyne ismernék, fiaim, hiszen Babeket mindenki ismeri! – felelte az öregasszony. – Miért keresitek?

– Megtennéd, amire kérünk?

– Meg én, mondjátok csak! Megteszek mindent, amit megtehetek. Allah majd megjutalmaz érte.

– Babek a bátyánk, de ilyen rongyosan, piszkosan nem merünk a szeme elé kerülni. Eridj el hozzá, kérdezd meg, befogad-e bennünket.

– Ma péntek van, fiacskáim, megszentelt nap, ma nem dolgozik, de majd holnap elmegyek hozzá, és megmondom neki, hogy nálam vannak a testvérei.

Másnap az öregasszony elment Babekhoz. Bement a műhelybe, és megkérdezte a segédeket:

– Beszélhetnék Babekkal, fiaim?

A segédek megmondták, hol van Babek. Az öreganyó bement hozzá, és így szólt:

– Adjon neked Allah boldogságot és még nagyobb dicsőséget, Babek!

– Isten hozott, anyó! Mi jóban jársz? Talán te is fegyvert szeretnél?

– Nem, Babek, nekem nem kell fegyver. Azért jöttem, hogy megmondjam, nálam vannak a testvéreid, Mohamed és Szafo, és azt kérdik, vajon befogadod-e őket. Rongyosak, éhesek, vedd magadhoz őket!

Babek elvörösödött mérgében:

– Azt akarják, hogy egész Bagdad rajtam nevessen? Illik-e a híres mesternek koldusokkal közösködni? Nem fogadom be őket! – kiáltotta.

Elővett két aranyat a ládafiából, odaadta az öregasszonynak, és azt mondta:

– Add oda nekik és mondd meg, hogy menjenek el a városból. Látni se akarom őket. Ha el nem mennek, megkérem a nagyvezírt, hogy dugja őket a tömlöcbe.

Az öregasszony fogta a pénzt, hazament, adott Mohamednek meg Szafónak egy-egy aranyat, és átadta a Babek üzenetét. Még azt is hozzátette:

– Menjetek el minél előbb, fiacskáim, mert még énrám is bajt hoztok. Nagyon nagy ember ám a bátyátok! Azt mondják, még a bagdadi padisah meg a nagyvezír is tiszteli a mesterségéért…

A testvérek eltették a pénzt, megköszönték az anyónak a jóságát, és elmentek Bagdadból. Megint csak városról városra kóboroltak. Egyszer csak Mohamed megbetegedett, leesett a lábáról. Hívott hozzá Szafo doktorokat, vajákosokat, mullákat, de Mohamed csak nem gyógyult meg.

No, hát hadd ápolja Szafo a beteg Mohamedet, mi meg nézzük, mit csinál Babek.

Elfogyott a műhelyben a vas, és mikor kitavaszodott, Babek tevét bérelt, tevehajcsárokat fogadott, hogy beszerezze a vasat. Mikor útnak indult, meghagyta a feleségének:

– Aztán, ha idejönnének a testvéreim, be ne merészeld fogadni őket, mert megjárod!

A felesége megígérte, hogy szót fogad.

Mohamed egész télen és még tavasszal is betegeskedett, csak nyárra épült fel.

Nem volt miből élniük a testvéreknek, elhatározták hát, hogy visszatérnek Bagdadba, felkeresik a bátyjukat, és megint megkérik, hogy fogadja be őket. De úgy gondolták, hogy most maguk mennek el hozzá. Megérkeztek Bagdadba, meg is találták a bátyjuk műhelyét, de a szolgák mondták, hogy Babek nincs a városban, már régen messzi útra indult vasért, maholnap hazavárják. Mohamed meg Szafo elmentek a bátyjuk házához, bekopogtattak. Babek felesége kinézett, és tüstént kitalálta, hogy ezek csak a férje testvérei lehetnek. Látta, hogy milyen soványak, rongyosak, és megsajnálta őket.

Mikor Mohamed megkérdezte, hogy “Itt lakik-e Babek mester?”, barátságosan felelte:

– Igen, itt lakik, most nincs itthon, de azért gyertek be!

A testvérek bementek. Babek felesége gyorsan tüzet tett, vizet melegített, hogy a vendégek lemoshassák az út porát, és odaadta nekik a férje régi ruháit. Aztán húsos piláfot főzött, jóltartotta őket édes szörbettel is. Nem tudom, mikor vendégelték meg őket így utoljára!

Egyszer csak kopognak a kapun. Megijedt az asszony. Tudta, hogy Babek az. A testvérek is megijedtek, és úgy elgyengítette őket a sok koplalás, nyomorúság, hogy ijedtükben el is aléltak. A kapun meg egyre erősebben zörgettek. Az asszony megkapta a testvéreket, bevonszolta őket a fészerbe. Aztán futott a katlanhoz, megmártotta a haját a meleg vízben, és szaladt kaput nyitni. Babek ránézett, és szigorúan kérdezte:

– Hol voltál? Miért nem nyitottad ki mindjárt?

– Ilyen későn már nem vártalak, fejet mostam. Láthatod, csurom víz a hajam.

Babek hitt neki.

– Meghoztam a vasat – mondta. – Megyek a műhelybe, megnézem a kirakodást.

Ahogy Babek elment, az asszony drága kendőt terített a vállára, és futott a városba.

Ment, ment, és egyszer csak találkozott Nadirral, a szomszédjával. Földhözragadt szegény ember volt Nadir. Roskatag kis kunyhójában éldegélt, és úgy kereste a kenyerét, hogy apróbb szolgálatokat tett a városbeli gazdagoknak. Babek felesége odament hozzá, és megkérdezte:

– Akarsz-e keresni két aranyat, Nadir?

– Akarok hát! Mit kell csinálnom?

– Egy koldus van nálam. Adtam ennie, de aztán úgy elaludt, hogy nem bírom felkelteni. Nem akarom, hogy a férjem, Babek mester ott találja a házban. Vidd ki a térre, fektesd a földre. Majd felébred és megy dolgára.

– Jól van – felelte Nadir.

Elvezette Nadirt az asszony a házához, meghagyta neki, hogy várjon a kapu előtt, maga pedig bement a fészerbe, ráhúzott egy zsákot az egyik fiúra, és kivonszolta a kapuhoz. Nadír felkapta a zsákot, és kivitte a térre. Mikor aztán lehúzta róla a zsákot, azt ugyan látta, hogy ember, hanem az arcát nem láthatta a sötétben. Csak azt, hogy törpe. Lefektette a törpét a földre, hóna alá kapta a zsákot, és ment vissza a Babek feleségéhez a két aranyért.

Az asszony már a kapuban várta:

– Hogy vitted te el azt az embert, mikor már megint itt van? – mondta, és rámutatott a másik fiúra.

Elcsodálkozott Nadír, beletette a zsákba a törpét, kivitte a térre, de valamivel odébb tette le, hogy vissza ne találjon a Babek házához.

Aztán visszament az asszonyhoz, megkapta a két aranyat, ment vele a teázóba. Amint megy az úton, látja ám, hogy megint jön vele szembe a törpe, akit kivitt a térre. Az pedig maga Babek mester volt. Kirakták már a vasat, és most haza tartott. Tudjátok, hogy éppen olyan volt, mint a testvérei, termetre is, meg különben is. Csak a ruhája volt más.

Nadír meg azt gondolta magában: “Azért öltözött át, hogy ne ismerjem meg. – Megharagudott: – Hányszor kell még téged elcipelnem!” Azzal elkapta Babekot, egy ökölcsapással elkábította, kezét-lábát megkötözte, kivitte a térre, letette a földre – még odébb, mint a testvéreit -, maga meg elment a teázóba.

Leszállt az éjszaka…

Bagdad városában történt az eset, és a bagdadi padisahnak az volt a szokása, hogy néha dervisnek, vándornak öltözött, úgy járta a várost a nagyvezírrel, hogy megtudja, mi történik a székvárosban.

Azon az éjszakán is a városban kószált a nagyvezírrel. Mikor a téren jártak, egyszer csak a padisah belebotlott valamibe. Nézi – hát egy ember fekszik a földön. Nem szól, nem nyitja ki a szemét, pedig mintha élne. Mennek tovább, rábukkannak a másikra, valamivel odébb meg a harmadikra.

Csak annak a harmadiknak össze van kötve keze-lába.

Körülnéz a padisah, nem jár-e arra valaki, hogy elvitethetné a térről az ismeretlen törpéket. Látja, hogy egy ember jön kifelé a teázóból. Nadír volt az. Elüldögélt egy kicsit a teázóban, és most hazafelé indult.

A padisah kirántotta a tőrét, odafutott hozzá, és rákiáltott:

– Gyere velem, ha kedves az életed!

Nadir elcsodálkozott, és ment a dervis után. Odaértek, ahol a törpék feküdtek.

– Fogd meg ezeket az embereket, és hozd, ahová mutatom! – mondta a padisah.

Elbámult Nadir, hogy most már három a törpe, és felkiáltott:

– Átkozottak, egész nap benneteket hurcoltalak, és még most sincs nyugovásom tőletek!

De nem ellenkezett, hóna alá csapta a törpéket, és vitte őket a dervis után. A nagy vezír ment legelöl, világított nekik a lámpájával.

Megérkeztek a padisah palotájához. Az őrök megismerték őket, félreálltak, beengedték a padisahot, a nagyvezírt meg Nadirt a palotába.

Akkor a dervis levetette ócska köpönyegét, és Nadir megismerte a padisahot. Megint csak elcsodálkozott, de megint csak hallgatott.

A padisah ránézett a törpékre, és maga is elcsodálkozott: “Mind egyforma – három Babek fekszik előttem! Csoda történt!”

Hívatta a doktort. Az gondjaiba vette a törpéket. Mohamed és Szafo felébredt. Babekról a szolgák leoldották a köteléket, az is magához tért.

De mikor még eszméletlenül feküdtek, a padisah megkérdezte Nadirtól:

– Miért kiabáltad azt, hogy egész nap hurcoltad őket?

Nadir elmondta, hogy történt. Mikor a törpék felocsúdtak, a padisah megkérdezte:

– Melyik közületek Babek?

– Én – felelte Babek mester.

A padisah megparancsolta, hogy adjanak egyforma ruhát, a három testvérre, és hívják a palotába a Babek feleségét.

Amikor bevezették, a padisah rámutatott a három törpére:

– Melyik ezek közül a férjed?

Az asszony sokáig nézegette őket, aztán azt mondta:

– Azt hiszem, ez – és Mohamedre mutatott.

– Nem, én vagyok a férjed – szólalt meg Babek.

Megtudta hát, hogy semmiben sem különbözik a testvéreitől, és rosszul tette, hogy nem eresztette be őket a házába.

A padisah pedig meghallotta, hogy mind a hárman kitűnően értik a mesterségüket, és odavette őket magához fegyverkovácsnak. Azt mondják, ma is boldogan él Bagdadban a három elválaszthatatlan fegyverkovács mester.