Élt egy paraszt a feleségével. Semmijük sem volt egy kecskén kívül. Abból éltek, hogy fejték a kecskét, s a tejével táplálkoztak.
Azt mondja egyszer az asszony az urának:
– Vezesd ki a kecskét a vásárba, add el, de úgy, hogy pénzzel és a kecskével gyere haza.
– Hogyan adhatnám el úgy a kecskét, hogy meg is maradjon, de pénzzel térjek haza? – kérdezi a paraszt.
– Az már a te gondod. Ha kecske nélkül jössz haza, hogyan leszünk meg tej nélkül?
A paraszt fogott egy botot, s a kecskét elhajtotta a városba. Reggel volt, s a vásárban hast árultak. Megpillantva a has-árust, a paraszt feléje hajtotta a kecskét, s elkezdett ordítozni:
– Eladó a kecske, ki veszi meg?
– Mit adjak a kecskédért? – kérdi tőle a has-árus.
– Adj egy tányér hast, odaadom a kecskét.
– Rendben van, gyere egyél.
A paraszt elvette a tányért, megette a hast – utána felállt, s hajtani akarta a kecskét, de a has-árus elkapta a karját, s mondja neki:
– Hová hajtod azt a kecskét?
– Mit képzelsz? Adsz egy tányér hast, s el akarod venni érte a kecskémet?
Csúnyán összevesztek, s már majdnem ölre mentek, de az egybesereglett tömeg a lelkükre beszélt:
– Nem szégyellitek magatokat verekedni?
– Hogyne verekednénk – mondja a kecskés ember -, ez a becstelen adott nekem egy tányér hast, s most el akarja érte venni a kecskémet, ami megér tizenöt aranyat is.
A tömeg rátámadt a has-árusra, s legorombították, amiért egy tányér has fejében el akarja venni a szegény ember kecskéjét. A paraszt tovább hajtotta a kecskét, s találkozott egy gata-árussal.
– Eladó a kecske, eladó a kecske, ki veszi meg? – kezdett kiabálni, amint meglátta a gata-árust.
– Mit adjak a kecskédért? – kérdi az árus.
– Adj annyi gatát, amennyi a bendőmbe belefér, s odaadom neked a kecskét.
– Rendben van, gyere, egyél.
A paraszt repedésig jóllakott gatával, felállt, megtörülte a száját, s el akarta hajtani a kecskét, de a gata-árus megállította:
– Hová hajtod a kecskémet?
– Az én kecskémet hajtom, nem a tiedet – felelt a paraszt.
– Akkor miért etted meg a gatát, ha nem akarod odaadni a kecskét?
– Nicsak, a bolondja, az egy gatáért akarja elvenni tőlem az én jó kecskémet?
Egymásnak estek. A nép meg odacsődült, s kérdezgették, mi történt.
– Jó emberek – mondta a paraszt -, ez a szemtelen adott nekem egy kevés gatát, és azért most a kecskémet akarja elvenni tőlem.
– Nem szégyelled magad! – korholták az egybegyűltek a gata-árust.
Ezalatt a paraszt fogta a kecskéjét és továbbállt.
Nemsokára egy halva-árussal találkozott, aki halvát vitt a fején s kínálgatta:
– Finom a halva, kinek kell halva?
– Ki vesz egy jó kecskét, ki vesz egy jó kecskét? – kiabált a paraszt is.
– Mennyit kérsz a kecskédért? – kérdi a halva-árus.
– Adj egy darab halvát, viheted a kecskét.
– Nesze, egyél.
A halvát megette a paraszt, s hajtotta tovább a kecskét.
– Hé, hová hajtod a kecskémet? – támadt rá a halva-árus.
– Tán a tied a kecske? Csak nem gondolod, hogy egy darab halváért elveszed tőlem a kecskémet?
A paraszt ezzel is összekapott.
– Miért verekedtek? – kérdik a köréjük gyűlt emberek.
– Nézzétek ezt a szerencsétlent! Adott nekem egy falat halvát, s most el akarja venni érte ezt a derék, nagy kecskét.
Erre minden oldalról püfölni kezdték a halva-árus fejét, elvették tőle a kecskét, s visszaadták a parasztnak. Az meg fogta, s eliszkolt vele.
Amikor beesteledett, a paraszt egy ház előtt ment el, s mondja magában: “Bemegyek én ebbe a házba, s meghálok benne.” Bement a házba, s meglátott egy asszonyt.
– Mit akarsz itt, hordd el magad! – mondja az asszony.
– Kedvesem, szegény vándor vagyok, engedd meg, hogy itt éjszakázzam, pitymallattal már megyek is tovább.
Az asszony nem ellenkezett, s a paraszt kiment a csűrbe. Eltelt egy vagy két óra, hallja, hogy kopogtatnak a lakás ajtaján. A paraszt kikémlelt a résen, s látja, hogy a has-árus zörget. Kis idő múltán ismét kopogtatás hallatszik az ajtón. Azt mondja az asszony a has-árusnak:
– Azt hiszem, ez az uram, bújj el gyorsan a csűrben, különben meglát, s menten agyonüt.
Amint belépett a has-árus a csűrbe, a kecske gazdája megrántotta a kabátja ujját, s kérdi tőle:
– Ki vagy, s mit akarsz itt?
– Hallgass, én vagyok, ne kiabálj – mondja a has-árus.
– Minek jöttél ide?
– És te minek jöttél?
– Én kecskét árulok. Hej, ki veszi meg a kecskémet!? – kezdett ordibálni a paraszt.
– Ne ordíts, csendben maradj, mit adjak a kecskédért?
– Tíz aranyat.
– Nesze neked tíz arany, de elhallgass!
Újra kopogtatás hallatszott az ajtón.
A paraszt fogta a pénzt, s zsebre vágta. Megint kikémlelt a résen, s látja, hogy a gata-árus kopog. Egy óra múlva megint kopogtak az ajtón. A halva-árus kopogtatott. Azt mondja az asszony a gata-árusnak:
– Azt hiszem, ez az uram, szaladj a csűrbe.
Amikor a csűrbe belépett, véletlenül hozzáért a paraszthoz.
– Ki üt engem? – kiabált a paraszt.
– Ne ordíts – suttogta a gata-árus -, én értem hozzád véletlenül. Mit keresel te itt?
– Én a kecském árulom. Hej, eladó a kecském, kinek adjam el a kecském!?
– Hallgass, ne kiabálj, mibe kerül az a kecske?
– Húsz arany az ára.
– Nesze, fogd, csak hallgass.
Miután a pénzt elvette és zsebre vágta, a paraszt újfent kopogtatást hallott az ajtón.
– Azt hiszem, ez az uram, szaladj gyorsan a csűrbe! – suttogta a halva-árus fülébe az asszony.
A halva-árus beszaladt a csűrbe.
– Mit akarsz itt? Vedd meg a kecském, mert ha nem, úgy elkezdek ordítozni, hogy mindjárt kijön a gazda, és nyakon csíp téged.
– Az isten szerelmére, ne ordíts úgy, mondd meg az árát és kifizetem.
– Huszonöt arany a kecském ára.
– Nesze, vedd és hallgass – mondja a halva-árus, s kezébe nyomta a pénzt.
Az utolsó kopogtató a férj volt. A paraszt meglátta őt a résen keresztül és elhallgatott. A férj bement a házba, megvacsorázott, és így szólt az asszonyhoz:
– Ideje lefeküdnünk, asszony, csak előbb még kimegyek a csűrbe, megnézem az állatokat. Amint visszajövök, lefekszünk.
– Hagyd, nincs ott mit nézni, te úgyis elfáradtál, lefekszünk most mindjárt – kérte a felesége.
– Ó, azt nem lehet, először meg kell néznem az állatokat – mondja a gazda, s ment a csűrbe.
Amint belépett, a kecske gazdája rákiáltott:
– Ki vagy?
A gazda kővé meredt.
– Hát te ki vagy, hogy így rám kiabálsz a saját csűrömben?
– Én kecskét árulok.
– Mi van itt, vásár, hogy kecskét árulsz itt?
– Persze hogy vásár – felelte a paraszt -, ha nem lenne vásár, mit keresne itt a has-, gata- és halva-árus?
– Mit beszélsz?
– Hát gyújts világot, majd meglátod.
Amint világosságot gyújtott, és meglátta a csűr közepén kuporgó has-, gata- és halva-árusokat, odafordult a paraszthoz és mondja:
– Mondd, mibe kerül a kecskéd? Adok neked pénzt, vedd és tisztulj innen, de nehogy valakinek is egyetlen kukkot szólj arról, amit itt láttál!
– Tíz arany a kecske ára.
– Nesze, és tűnj el innen. De ha valakinek szólsz erről valamit, búcsút mondhatsz az életednek!
– Rendben van, ide vele!
Elvette a pénzt a paraszt, s kizavarta kecskéjét a csűrből. Amikor hazaért, azt mondta a feleségének:
– Asszony, pénzzel jöttem haza, s megmaradt a kecske is.
– Na látod – felelt az asszony -, hányszor mondtam neked, eredj, add el a kecskét, de úgy, hogy pénzzel is, meg a kecskével is hazagyere, de te csak mind ellenkeztél.
Ők a céljukat elérték, érjétek el ti is a magatokét.
Az isten három almát küldött: egyet annak, aki mesélt, másikat annak, aki hallgatta, harmadikat annak, aki megfogadta.