Évek teltek, évek múltak, nem is egy, nem is tiz, hanem a mennyi kell, hogy százszor megújúljon az erdő, százszor hullassa lomb-koronáját a tölgyfa, agg-bölcseség ránczot vonjon a sima arczra, s kifogyjon az életerő hősi apák karjából, inából.
Ennyi idő alatt népek támadának egy-egy családból, megszaporodott a sátrak száma, s a kékvizű tónak környékén magas domb alatt keresett csendes tanyát hún nép atyja Húnor.
Volt, ki nyáján osztozzék, volt, ki harczbiró húnok seregének élére álljon: maradt ivadéka sok, gyengébbek sem voltak, csendesebbek sem, mint atyjuk.
Hogy történt, hogy nem történt, de csalogató mese, pengő-csengő rege feltámasztotta Húnor ivadékában, Balambérban a vágyat, hogy merre a nap nyugszik le a kék levegőégnek irányában, magas hegyeken túl keressenek hazát azok, kik nem félnek a kalandos élet zavarától.
Úgy tett a nép-alapító szőke Húnor is hajdanában, reá bízta sorsát vakmerő szivvel a szarvasgimre, az csalogatta el messze napkeletről a kék vizű tónak partjára, mely immár szűk lett vitéz apáknak, merész unokáknak.
Felverték távol és közel erdők csendjét, adózott halával a víz, s a mennyire derék nyil a feszült idegről elröppent, nem hiába hasította ketté a híg levegőt. Hej, csakhogy örök egyformaság itt az élet; ha néha felbuzdul a vér, s nagyra látó remény ver fészket a szivben, útját nem lelheti meg, mint a hegyi forrás, mely szűk katlanából kibugygyanva neki vág a sziklának, beássa magát a földbe és tovább megy… tovább megy, és a mint megy mind szilajabbá válik.
Így történt… így történt, hogy Húnor ivadékai egy szép napon összetanakodtak. Valami unszolta, valami hajszolta, ének-mondók szava véröket forralta. Összetanakodtak sokan a lengő sátorok lakói közül Isten szabad ege alatt, melyen napkeletről jövő felhők úsztak hosszan, mint a szálló madár napnyugat felé.
– Hova leszáll a nap éji nyugvóra – mondá Balambér – föld van ott is, úgy mondják, úgy hiszszük. Túl a kék hegyeken gazdag népek laknak, gazdag legelőkön száz meg száz gulyának vagyon mit rágni a térdig érő fűből… Kincset érő marhák magas garmadákban, mikben idegen nép kénye szerint dúskál… Miért ne lehetne mind, de mind a miénk?… Kabala tejénél édesebb, tüzesebb ital várna ott ránk, s asszonyaink kedvét ritka ajándékkal hamarább megnyernők…. Hirünk is támadna, ha nem csacska a szó, melyet az öreg táltos Istenakaratból tudnunk ada nem rég. Azért Húnor apánk erős unokái, szedjétek siető kézzel szét a sátrat, igavonó barom hozza majd utánunk, útra kerekedjünk, ne is vesztegeljünk, merről napszálltakor csillag fénye néz ránk, ott keressünk hazát!
Zúgtak nagy örömmel, kardjuk markolatát meg-megszorongatták Húnor unokái, szemökbe kilobbant a kivánság tüze, arczukra kilobbant a dicsőség vágya; mintha látták volna arany-ezüst marhák fölös garmadáit, melyekre csak kezök kell majd kinyújtniok….
Hiába való volt a bölcsebb öregek óvaintő szava, apai tanácsa, mely szólott vala a következőképpen:
– Légyen minden időben a fejér hajnak, agg észnek tisztelet, Húnor unokái! Fellobban a gyermek-szivben hebehurgyán sok erős kivánság, mértéket tart az agg, mert bátor gyöngébb szemének a fénye, haj, de messzebbre lát. Fiatal buzgóság, az néz csak előre, de a vénség hátra is vet pillantást agg-észszel, s tanuságát annak, ami már elmúlt, reá méri a jövendőre. Elmentek, ha mentek sok szép reménységgel, idegen hazában új hazát keresni, de arra gondolni egyikőtök sem tud: hátha nem találtok, s koldus-idegenben fölébred bennetek a kivánság a kékvizű tó után?…. Megtaláltok-e majd, itt lesznek-e még, kiktől elszakadni hajt most a lelketek…
Okos volt a beszéd, de ki szive után indúl, nem hallgat az észnek komoly tanácsára.
A vén táltos pedig, ki a jövőbe látott, második jóslással hiába próbálta ledönteni az elsőt, azt a kecsegtetőt.
S miképpen a méhek tavaszi rajzáskor csoportba verődnek, ide-oda zúgnak, zümmögnek, s fölfordul a méh-kas életének rendje: úgy bomlott meg ott is, Húnor országában a békesség, mert hogy java része a húnoknak útra készülődött idegen hazába.
Kardot fentek ezek, dárdát faragott az; nyilvesszőt edzett a harmadik; ijat faragtak hozzáértő kézzel; az asszonynép sürgött, hogy mire szükség lesz, együtt legyen mindaz, fontkosarak öblét, bükkfa-tekenőket száraz falevéllel, puhával bélelték, csecsemő-gyermeknek, hogy légyen a fészke; köntösre, ruhára, arra is volt gondjuk; szebb is lesz, több is lesz, ha az új hazában emberölő karddal arany-ezüst marhát zsákmányul ejt urok…
Fel is készültek, el is indultak, rövid volt a búcsú, csak azoknak fájt az, kik vén apát, anyát, szegény tehetetlent hagytak ott; nem volt azoknak már semmi kivánságuk, csak hogy meghaljanak szépen, békességben, s csontjaik a földben ősök csontjaival elkeveredjenek.
Népek támadása, messze vándorlása nem volt csodadolog abban az időben; népek támadása, hirnévre jutása, s mint oldott kévének hamar széthullása…