Egyik este Rémusz bácsi valamit keresgélt a polcon. Véletlenül levert róla egy óntányért.

Nagyot csörrent a tányér a földön, akkorát, hogy az öreg cirmos, amely eddig Rémusz bácsi heverőjén szundikált, ijedtében kiugrott az ablakon.

– Jaj! – mondta a Kisfiú. – Eltört?

– Már hogy tört volna el! – felelte az öreg. – Jó erős holmi ez! Megvolt már Betty asszony kislánykorában is. Mondhatom, sok finom ételt ettem belőle.

– Mekkora lármát csinált! – álmélkodott a Kisfiú. – És hogy megijedt tőle a macska!

– Meghiszem azt! – mondta Rémusz bácsi. – Az ilyen óntányérok szörnyű csörgésre képesek. Fogadni mernék, hogy nemcsak a macska ijedne meg tőle, hanem akármilyen más állat is.

– Még a Nyúl is? – kérdezte a Kisfiú.

– A Nyúl? Még mit nem! Hiszen éppen ő volt az, aki egy bizonyos alkalommal nem kevesebb, mint hét óntányért, hét ónkupát és egy ónból való teáskannát vert össze, hogy a lármával megszalajtson egy csapat nagyerős, nagyokos állatot!

– Hát a Nyúl nem a csörgődobot ütötte: didi-bumm, didi-bumm? – tudakolta a Kisfiú.

– Az máskor történt – felelte az öreg néger. – Azon a napon, amelyről most beszélek, edényekkel csapott zajt: csirr-csörr, klang-blang, zirr-zörr.

– Akkor ezt mondd el! – kérte a Kisfiú.

– Mondom – válaszolta Rémusz bácsi.
A Nyúlnak volt egy kis földje, abból éldegélt családostul. (Meg persze abból, amit itt-amott mindenféle ügyeskedéssel szerzett.) Egyik évben igen jól ütött be a termés, úgyhogy a Nyúl nemcsak az éléskamráját tölthette meg, hanem még el is adhatta a felesleget.

– No, asszony – mondta a feleségének -, végre egy kis pénzhez jutottunk. Mit vegyünk rajta?

– Legjobb, ha tányért és kupát vásárolsz – válaszolta a Nyúlné. – A gyerekeink mindenféle ütött-kopott bádogholmiból esznek-isznak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak. És ha még futja a pénzből, új teáskannát is vehetsz, mert a régi már horpadt.

A Nyúl azt felelte, hogy igen jónak tartja az ötletet; szerdán bemegy a városba, és a hetivásáron megveszi az edényt: hét ónkupát, hét óntányért a hét gyermeknek, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Nyúlné alig várta, hogy elmondhassa valakinek, milyen szép ajándékot ígért a férje. Éppen arra jött a Menyét felesége, annak mindjárt elújságolta:

– A férjem szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Menyétné meglátogatta régi barátnőjét, a Nyest feleségét.

– Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban – mesélte -, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

– No lám! – jegyezte meg a Nyestné. – Az én férjem nem ilyen bőkezű. Mi bezzeg csempe, csorba bögrékből teázunk, amióta csak összeházasodtunk.

De azért ő is továbbadta a hírt a Rókánénak:

– Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

– Ejnye! – csóválta a fejét a Rókáné irigyen. – Hát ilyen jól megy a dolguk?

El is mondta még aznap a Farkasnénak:

– Nyúl úr annyira megszedte magát, hogy szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

– Adta csibésze! – csóválta a fejét a Farkasné. – Kíváncsi vagyok, hogy jutott ekkora vagyonhoz!

Futott a Medve feleségéhez.

– Nyúl urat majd felveti a pénz! – közölte vele. – Szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

– Ez már teszi! – felelte a Medvéné. – Hiába, meglátszik, hogy melyik állat az életrevaló!

Az asszonyok este mind elmondták a férjüknek:

– Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Róka felkereste a Farkast.

– Hallottad már? – kérdezte. – A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.

– Sőt, ha futja a pénzből – tette hozzá a Farkas -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

Felkerekedtek mind a ketten, meglátogatták a Medvét.

– Tudod-e, mi újság? – kérdezte a Farkas. – A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.

– Sőt, ha futja a pénzből – folytatta a Róka -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

– Hallottam már a dologról – felelte a Medve -, és azt mondom, hogy ha megveszi: hadd vegye meg, bizonyosan szüksége van rá. A gyerekei eddig mindenféle ütött-kopott bádogedényből ettek-ittak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak.

– Nem hittem volna, hogy ilyen jó bolond vagy! – csóválta a fejét a Farkas.

– Mi közünk ahhoz, hogy miből esznek-isznak a Nyúl gyerekei? – tette hozzá bosszúsan a Róka. – Nem tartozik ránk.

– Hát akkor mi az, ami ránk tartozik? – tudakolta értetlenül a Medve.

– Csak az, te bamba – felelte a Farkas -, hogy a Nyúl szerdán bemegy a városba.

– Tudom – bólintott a Medve. – Hét ónkupát és hét óntányért vesz gyerekeinek a vásárban, sőt, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

– Ha bemegy a városba – magyarázta a Róka -, akkor haza is jön onnan. Mégpedig az erdőn keresztül.

– Tiszta sor! – felelte a Medve. – Arra kell jönnie. De hát ez az ő dolga.

– Tiszta sor! – utánozta csúfondárosan a Medvét a Róka. – A mi dolgunk pedig az, hogy meglessük a vízmosásnál, és jól megtépázzuk.

– Ezenfelül pedig jól el is agyabugyáljuk – tette hozzá a Farkas. – Megérdemli, amiért annyi borsot tört az orrunk alá.

– Hát ami igaz, az igaz – dörmögte a Medve. – Egy kis lecke csakugyan nem ártana neki.

Így aztán a három jó barát megállapodott abban, hogy szerdán, hetivásár után meglesi a Nyulat az erdőben, és alaposan megfizet neki a csörgődobos tréfáért meg a többiért.

Ez a nap is elkövetkezett. A Nyúl bement a városba, és vett a vásárban hét ónkupát és hét óntányért a hét gyereknek, sőt, mivel futotta a pénzéből, vett még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A tányérokat berakta a tarisznyájába, a kupákat a fülüknél fogva madzagra fűzve a nyakába akasztotta, a teáskannát pedig a kezében lóbálta – úgy indult hazafelé.

Messze volt a város. A Nyúl az erdőben leült a földre, hogy hátát egy fatörzshöz támasztva, pihenjen egy keveset.

Amint ott üldögél, egyszerre halk pityegést hall a fáról:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.

A Nyúl mindjárt megismerte a Cinke hangját. És ahogy felnézett a magasba, látta is, hogy csakugyan: ott ágaskodik, forgolódik a Cinke egy ághegyen.

Nem sokat törődött vele; gondolta: hadd locsogjon az az oktondi madár. Csak akkor fülelt fel, amikor a Cinke folytatta:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet, hanem hármat

ugyan kire-mire várnak?

– Kit látsz? – kérdezte a Nyúl. – Ki az a három, akit emlegetsz?

A Cinkének az volt a szokása, hogy sohasem felelt egyenesen a kérdésre.

Most így cifrázta:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet: hármat látok.
Egyikük sem jó barátod.

– Köszönöm a figyelmeztetést – szólt fel a magasba a Nyúl. – Sejtem már, ki lehet az a három! És azt is, hogy mit keresnek itt!

Lerakta a tarisznyáját meg a többi holmit, és arrafelé lopódzott, amerre a Cinke nyújtogatta a nyakát. Meg is pillantotta a vízmosás mélyén a Rókát, a Farkast és a Medvét. Szundikáltak mind a hárman: úgy látszik, nem gondolták, hogy a Nyúl ilyen hamar megjárja az utat.

“Nem volt elég a futásból, amikor Öhöm-Böhöm verte a csörgődobot? – nevetett magában a Nyúl. – Most majd futhattok a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm elől! Mert jön ám nemsokára!”

Visszatért a fa alá, ahol az imént pihent. A madzagra fűzött ón-kupákat visszaakasztotta a nyakába (jó lazán, hogy minden lépésre összekoccanjanak), a tarisznyát megint a vállára vetette (de előbb kivett belőle két tányért), a teáskannát pedig a fejébe csapta, mint valami sisakot (éppen elfért benne a két hosszú füle).

Amikor mindezzel elkészült, óvatosan felkapaszkodott a dombtetőre, fogta a két tányért, amelyet az imént kivett a tarisznyából, és össze-összecsapta, ahogy a zenekarokban szokásos.

– Hujjujjujjuj! – rikoltotta. – Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!

A Róka, a Farkas, a Medve felkapta a fejét a vízmosás mélyén. – Hát ez miféle lárma? – kérdezték egymást riadtan.

– Hujjujjujjuj! – üvöltött, a két tányért egymáshoz verdesve, a Nyúl. – Én vagyok itt: a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm!

– Hallod? – kérdezte a Róka a Farkast.

– Hallod? – kérdezte a Farkas a Medvét.

– Hallod? – kérdezte a Medve a Rókát.

Felugrottak mind a hárman.

– Hallom! – mondta a Róka a Medvének.

– Hallom! – mondta a Medve a Farkasnak.

– Hallom! – mondta a Farkas a Rókának.

A Nyúl ugrott egyet, csak úgy helyben, de ettől összekoccant a madzagra fűzött hét ónkupa a nyakában, és összecsörrent a maradék öt óntányér a tarisznyában.

– Hujjujjujjuj! – ordítozott a Nyúl. – Jaj annak, aki az utamba kerül! Karmom horgas, agyaram éles, hátam, oldalam csupa szúró tüske! Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!

– Ennek a fele sem tréfa! – súgta rémülten a Róka a Farkasnak.

– Ennek a fele sem tréfa! – súgta rémülten a Farkas a Medvének.

– Ennek a fele sem tréfa! – súgta rémülten a Medve a Rókának.

– Hujjujjujjuj! – visított a Nyúl, s azzal nyakában a hét ón-kupával, kezében két óntányérral, tarisznyájában a maradék öttel, fején a teáskannával (amely úgy állt rajta, mint valami sisak) – zirr-zurr, bing-bong -, szélsebesen lerohant a dombról, egyenesen a vízmosás felé.
– Zirr-zurr? – csóválta meg a fejét a Kisfiú. – Bing-bong? Az elején azt mondtad, hogy csirr-csörr, klang-blang és zirr-zörr!

– Ejnye már! – szólt bosszúsan Rémusz bácsi. – Mit vágsz a szavamba? Igenis: zirr-zurr és bing-bong! És ezenkívül csirr-csörr és klang-blang és zirr-zörr. Sőt, ha éppen tudni akarod: bimm-bamm és plimm-plamm is. Folytathatom?

– Hogyne – mondta a Kisfiú.
A három állat a vízmosás fenekén feltekintett. Nem volt sem idejük, sem bátorságuk, hogy valami alaposan körülnézzenek. Csak annyit láttak hirtelenjében, hogy valami nekidühült, csörömpölő, páncélos, sisakos szörnyeteg ront reájuk.

– Meneküljünk! – kiáltotta a Róka.

– Meneküljünk! – kiáltotta a Farkas.

– Meneküljünk! – kiáltotta a Medve.

A Róka már futott is volna, de a Farkas úgy belebotlott, hogy elvágódtak mind a ketten. Futott volna a Medve is, de ő meg a földön hentergő Farkasba botlott bele, és elterült a vízmosás fenekén.

A nyúl meg tányért, kupát csörgetve, üvöltözve, ordítozva rohant le a dombról.

Csak nagy sokára találta meg összegabalyodott lábait a három állat. És ha már megtalálta, hát arra használta, amire a magukfajta rémült állatok szokták: futásra.

A Nyúl pedig abbahagyta a tányér- meg kupacsörgetést, ordítozást, üvöltözést, levette a fejéről a teáskannát, és szép csendesen, nyugodtan hazasétált.

Aznap este már a hét óntányérból evett, a hét ónkupából ivott a hét nyúlfióka, a Nyúlné pedig az új kannában főzte meg a teát.
Rémusz bácsi felkelt, felemelte az óntányért a földről, és visszatette a polcra. A cirmos is beóvakodott az ablakon, és visszafeküdt a heverőre, ahonnan a tányércsörömpölés ugrasztotta fel.

– No, hogy tetszett a mese? – érdeklődött Rémusz bácsi. – Szép volt vagy nagyon szép?

– Nagyon-nagyon szép mese volt – felelte a Kisfiú.

– Hát annak örülök – mondta az öreg.

– Te miért örülsz? – kérdezte a Kisfiú. – Hiszen te előre tudtad, hogy milyen lesz! Inkább én örülök.

– Akkor annak örülök, hogy te örülsz.

– Én meg annak örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök – mondta a Kisfiú.

– Én pedig örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök, hogy te örülsz – válaszolta Rémusz bácsi.

És gyorsan hozzátette:

– De most mindenesetre menj haza!