Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királynak egy fiatal apródja, a kinek ugyan Pál volt a becsületes neve, de a kit az udvari emberek, úgy magok közt, rendesen „hetvenkedő úrfi”-nak híttak, mivel mindig sokat igért és keveset adott.
De volt a király udvarában egy tréfás öreg ember is, a ki eltökélte magában, hogy ezt a nagyszájú, hetvenkedő úrfit jó útra téríti.
Egy napon a király nagyon megáhította a madárpecsenyét s így szólt a fiatal apródhoz:
– Palkó fiam, menj ki az erdőbe és lőjj nekem tíz madarat az asztalomra.
Az apródban megszólalt a hetvenkedés:
– Tíz madarat? Annyiért én a lábamat sem mozdítom meg. Nem tíz, hanem száz madarat is lövök én, ha hozzálátok!
– Jól van, Palkó, – mondta a király, – hogyha te olyan derék vadász vagy, hát hozz százat. Egy-egy tallér üti a markodat minden madárért.
A tréfás öreg ember ezt meghallotta. Fogta magát, kiment előre az erdőbe, a hol seregestől tanyáztak a madarak, s ott szerte járva-kelve, így szóla hozzájok:
Madárkáim, hamar hess, hess!
A nagyszájú mindjárt itt lesz!
Bújjatok el hamar… hess, hess!
Ha az életetek kedves.
Mikor Palkó úrfi kiért az erdőbe, nem látott ottan egy fia madarat sem, mert valamennyi elbújt a fészkében és még csak a hangjokat sem hallá. Hiába járta az erdőt, utóljára is üres kézzel tért vissza a király udvarába. A király a hetvenkedő ficzkót száz napi fogsággal büntette, mivel a szavát nem tartotta meg.
Később, mikor már az apród kiszabadúlt a fogságból, egy napon a király halat szeretett volna enni s így szólt:
– Ma öt halat szeretnék ebédre.
Palkó úrfi, noha keserves volt ő kemének a száz napi fogság: nem okúlt a baján semmit. A hogy meghallotta a király óhajtását, nem tudta befogni a száját, hanem rögtön megszólalt nagyhetvenkedve:
– Fogok én ötven halat is, nem ötöt!
Erre a király azt mondta:
– No, ha olyan jó halász vagy, hát fogj ötvenet; minden halért egy-egy forint üti a markodat.
A mint ezt a tréfás öreg ember meghallotta, nyomban kisietett a tó partjára, oda hívta a halakat és mondta nekik:
Halacskáim, baj környékez:
A nagyszájú mindjárt itt lesz.
Úszszatok el seregestűl,
Míg a háló le nem merűl.
És mikor Palkó úrfi nagy elbizakodva kiment a tó partjára, egy halat sem tudott kihalászni, mert nem volt; mind elúszott a parttól, be a tó legközepébe. Palkó úrfit ette a méreg. Körűlment a hálójával kétszer is a tó partján, a vizbe százszor is belemerítette a hálóját; de hiába törte magát: nem fogott egy ujjnyi halat sem. Mit volt mit tenni, kénytelen volt üres kézzel hazamenni. A király a hetvenkedő apródot ötven napi fogsággal büntette, mivel a szavát nem tartotta meg.
Az ötven nap leteltével azt mondta egyszer megint a király:
– Szeretnék nyúlpecsenyével jóllakni. Lőjjetek egy nyúlat!
Palkó úrfiban, noha még nem felejtette el a fogságot, rögtön feltámadt a készség megint:
– Hozok én, uram király, tizet is, ha kell!
– No, ha olyan jó vadász vagy, – mondá a király, – hát hozz nekem tízet; minden nyúlért egy-egy arany üti a markodat.
Hallván ezt a tréfás ember, kisietett az erdőre s a nyúlaknak tudtokra adta a veszedelmet, mondván:
Nyúlacskáim, baj környékez,
A nagyszájú mindjárt itt lesz.
Fussatok el hamarosan,
Míg a puska el nem durran.
És mikor az úrfi kiment az erdőre, egész nap hiába hajszolta a nyúlakat, nem lőtt egyet sem. Utóljára is kénytelen volt üres kézzel hazamenni. A király erre tíz napra bezáratta megint a hetvenkedőt, mivel a szavát nem tartotta meg.
Mikor Palkó úrfi kiszabadúlt a börtönből, a király ismét így szólt:
– Szeretnék szarvaspecsenyével jóllakni. Hozzon egy szarvast valamelyitek!
Az urfi megelégelte a sok szenvedést, a mit a hetvenkedése okozott már neki; azt mondta szerényen:
– Én elmegyek és megpróbálom, ha tudnék lőni egy szarvast.
Palkó úrfi elment s nemsokára csakugyan lőtt egyet és hazavitte a királynak nagy örömmel.
A király nevetett és mondá:
– Lásd, ha az ember nem igér lehetetlent, akkor könnyen megtarthatja a szavát.
És a tréfás ember alattomban örűlt, mert az úrfi e napságtól fogva nem hetvenkedett.