Egyik napon a Kisfiú egy marék földimogyorót szedett, és elvitte Rémusz bácsihoz. Mindjárt nekiláttak mind a ketten, el is fogyott egykettőre az utolsó szemig.
Akkor ezt mondta az öreg:
– Tudok egy olyan mesét, amelyben mogyoróról van szó.
– Az jó – felelte a Kisfiú.
– Hát akkor hallgasd meg.
A Nyúl nagyon szerette a földimogyorót. De nem valami gyakran jutott hozzá ehhez a csemegéhez. Neki magának csak egy kis káposztásföldje volt, azokat a kerteket pedig, ahol mogyoró termett, kerítés védte. De még ha nem védte volna is: a Nyúl sokat adott a becsületére, és még csak egy szem mogyorót sem vett el a máséból.
Hanem a Rókának egyszer valami nagy ravaszság jutott az eszébe.
Teleültette a kertjét földimogyoróval. Amikor megérett a termés ezt mondta a Nyúlnak:
– Tudom, hogy nagyon szereted a földimogyorót, de nem valami gyakran jutsz ehhez a csemegéhez.
– Ez bizony igaz – felelte a Nyúl. – Mert én egy szemet sem veszek el a máséból. Nálam a becsület az első. Én már ilyen vagyok.
– Ilyen vagyok én is. Csak egy a különbség: az, hogy én nem szeretem a földimogyorót.
– Nem szereted? Hát akkor minek ültetted tele mogyoróval a kertedet?
– Őszintén megmondom – válaszolta a Róka. – Szeretnék leszokni a húsevésről. Az a sok nehéz étel megfekszi a gyomromat, és a vadászatot is meguntam. Mostanában, ha elfog az éhség, és nincs más étel a háznál, kimegyek a kertbe, és majszolok egy kis földimogyorót. Igen laktatós, egészséges táplálék.
– És ezenfelül igen jó ízű is – tette hozzá a Nyúl.
– No, látod, éppen itt a baj! – felelte a Róka. – Hiába igyekszem megszeretni, sehogy sem jövök rá az ízére. Ezért is fogy olyan lassan a termés. A végén még ott szárad el a bokron.
– Nagy kár lenne érte.
– Ezt mondom én is. És ha nekem magamnak nem kell, miért ne egye meg más? Olyan, aki szereti.
– Igaz is! – helyeselt a Nyúl. – Miért ne?
– Van a sövényen egy kis kapu – folytatta a Róka. – Éjjel-nappal nyitva áll. Ha étvágyad támad egy kis földimogyoróra, menj be nyugodtan akármikor, és falatozzál kedved szerint.
– Köszönöm szépen – felelte a Nyúl. – Lehet akár mindjárt is?
– Miért ne? – felelte a Róka. – Hanem jó lesz sietni, mert mindjárt besötétedik.
Futott a Nyúl, egyenesen a Róka kertjébe. Honnan tudhatta volna, hogy a Róka csapdát állított ahhoz az éjjel-nappal nyitva álló kis kapuhoz?
Pedig egész éjjel azon dolgozott a Róka a családjával együtt. Egy erős, rugalmas növendék fát lehajlított a földig, és hurkot kötött a végére. Aki belép a kis kapun, annak a nyakára hurkolódik a kötél, a fa pedig hirtelen felegyenesedik, és magával rántja azt, aki a hurokba szorult.
Futott a Nyúl, be a kis kapun. Egy lépés, és máris a nyakára hurkolódott a kötél. A fa pedig hirtelen felegyenesedett, és a magasba rántotta.
Ott himbálódzott a Nyúl, ég és föld között, és hamarjában nem tudta, mitől féljen jobban: attól-e, hogy leesik, és megüti magát, vagy attól-e, hogy nem esik le.
Mert azt rögtön kitalálta, hogy a Róka éppen neki állította ezt a csapdát, és gyanította, hogy csak valami gonosz szándéka lehet vele.
Próbálta kioldani a hurkot, rúgkapált, fickándozott, erőlködött.
De csak azt érte el vele, hogy a kötél még jobban megszorult a nyakán.
“Nagy szamár vagyok! – dühöngött magában. – Gondolhattam volna, hogy a Róka nem ok nélkül hív meg a kertjébe!”
Hanem hát a dühöngés nem használt.
Jó szerencsére éppen arra tévedt a Farkas.
Máskor a Nyúl éppenséggel nem örült volna a találkozásnak (mert a Farkas sohasem titkolta el, hogy mennyire kedveli a nyúlpecsenyét, a Nyúl pedig sohasem titkolta el, hogy mennyire utálja azokat, akik a nyúlpecsenyét kedvelik), most azonban felderült a képe.
“Épp jókor jössz, Farkas koma! – mormolta a bajusza alatt. – Jobbkor nem is jöhettél.”
De egyetlen szóval sem árulta el, hogy mit gondol, sőt úgy tett, mintha meg sem látná a Farkast. Mint aki saját jókedvéből hintázik a kötélen, egy kis dalt dudorászott, de úgy, hogy a Farkas is megértse:
Csősznek fogadott a Róka:
vigyázzak a mogyoróra,
s minden tolvaj fürjet, varjat
szorgalmasan elzavarjak.
– És aztán mit fizet a Róka a csőszködésért? – szólalt meg a Farkas a fa tövében.
A Nyúl adta a meglepettet.
– Nini! – kiáltotta. – Észre sem vettem, hogy itt vagy. Mit kérdezel?
– Azt, hogy jó bért fizet-e a Róka ezért a madár-hessegetésért.
– Megjárja – felelte a Nyúl. – Óránként három fityfirittyet.
– Fityfiritty? – furcsálkodott a Farkas. – Hát az micsoda? Soha hírét sem hallottam.
Nem is hallhatta, mert a Nyúl akkor találta ki.
– Nem hallottad? – álmélkodott a Nyúl. – Hát az hogy lehet? A városban már régóta ez a pénz járja.
– És mekkora pénz az a fityfiritty? – érdeklődött a Farkas.
– Három fityfiritty két szopós bárány ára – magyarázta a Nyúl. – Kilenc fityfirittyért már egy anyányi juhot kaphatsz a vásáron.
– De hiszen ez azt jelenti – számolgatta a Farkas -, hogy háromórai szolgálattal megkereshetem egy juh árát! Nem bíznád rám vagy egy félnapra azt a csőszködést?
– Nem tehetem – válaszolta a Nyúl. – A Róka csakis bennem bízik meg. Aztán meg nekem is szükségem van a pénzre.
– De hiszen te nem eszel bárányt, juhot!
– Ó, te bolond! – nevetett a Nyúl. – Hát azt gondolod, hogy a pénzen csak egyféle dolgot kapni? Nem bárányt, nem juhot, hanem káposztát, salátát veszek a vásárban. A keresetemből kitelik már egy szekérderéknyi.
– No, látod! – erősködött a Farkas. – Már elég pénzt szereztél. Nincs csúnyább, mint a kapzsiság. Igazán átengedhetnéd a helyedet egy-két órára!
– De mit szól hozzá a Róka? – habozott a Nyúl.
– A Róka a legkedvesebb pajtásom – felelte a Farkas. – Még örül is majd, hogy én is egy kis pénzhez jutok.
A Nyúl kérette magát egy ideig, azután, mint aki nagy nehezen enged a rábeszélésnek, így szólt:
– Hát nem bánom, cseréljünk helyet. De ha a Róka megharagszik én nem tehetek róla.
– Bízd csak rám.
A Farkas ugrott egyet, megragadta a kötelet, és a fa csúcsával együtt lehúzta a földre. A Nyúl is megfogta a kötelet, kiszabadította a fejét a hurokból, és a hurkot ráigazította a Farkas nyakára.
– Ereszd el! – vezényelt.
Ő maga is eleresztette a kötelet.
A hurok megszorult, a fa hirtelen felegyenesedett, és a magasba rántotta a Farkast.
Ott himbálódzott, ég és föld között.
– Jó mulatást! – kiáltotta nevetve a Nyúl. – Szerencsés csőszködést!
S azzal gyorsan elszelelt a kis kapun át a mogyoróskertből, mert hallotta, hogy jön a Róka.
Nem futott messze, csak a közeli tocsogóig, ott megbújt a zsombékban. Addigra lassan bealkonyodott.
A Róka pedig belesett a kis kapun, és látta, hogy valami állat himbálódzik a kötélen. Hallotta is, hogy egy kis dalt énekel:
Meghálálja majd a Róka:
vigyázok a mogyoróra.
Nem jön tolvaj a kertbe, nem,
valamennyit elkergetem.
“Ejnye, be jó kedve van a Nyúlnak! – gondolta magában a Róka. – No de nem sokáig, mert mindjárt meghálálom a csőszködést.”
Felkapott a kerítés tövéből egy jó vastag, erős, görcsös botot, és se szó, se beszéd, végighúzott vele azon, akit a sötétben a Nyúlnak nézett.
– Jaj jaj jaj! – ordított fel a Farkas. – Mit csinálsz, Róka szomszéd?
– Kiadom a fizetést a csőszködésért – felelte a Róka, és ütötte-verte a Farkast, ahol csak érte.
Jó időbe telt, ameddig kimagyarázkodtak, és a Róka kisegítette a hurokból a cimboráját.
– Az a furfangos Nyúl megint kifogott rajtunk! – csóválta a fejét a Róka.
– Utoljára történt! – fogadkozott a Farkas. – Megyek és megfogom.
Rohant is tüstént, arra, amerre az imént a Nyúl szaladt. A tocsogóban, a zsombék mögül megszólalt egy hang:
– Kvákkvákkvák! Hová igyekszel, Farkas szomszéd?
A Farkas azt hitte, hogy a Varangyos Béka szól hozzá.
– A Nyulat hajszolom – felelte. – Nem láttad valamerre?
– Már hogyne láttam volna! – vartyogott békahangon a Nyúl. – Hiszen csak az előbb nyargalt erre.
– És merre futott?
– Arra, a mocsáron át, az erdő felé.
A Farkas nekiiramodott a mocsárnak. Persze nyakig elmerült az iszapban, alig tudott kikászálódni belőle.
– És a Nyúl? – kérdezte a Kisfiú.
– A Nyúl kimászott a zsombék mögül, és szép kényelmesen hazaballagott.
– És máskor sem fogta meg a Farkas a Nyulat?
– Azt, hogy mi történt máskor, én is majd máskor mondom el – felelte Rémusz bácsi. – Most ballagj haza te is, szép kényelmesen.
– Ballagok – mondta a Kisfiú. – Szép kényelmesen.
Rémusz bácsi utána nézett az ablakon, és látta, hogy szép kényelmesen fél lábon ugrálja végig az utat, egészen a kertkapuig.