– Hát a Nyúl? – kérdezte a Kisfiú, amikor megint ott ült, lábát lógázva, Rémusz bácsi kunyhójában, a magas széken. – Mi lett a Nyúllal?
– Mondtam már: hazament – felelte az öreg. – De útközben azért történt vele egy és más. Mindjárt elmondom, hogy micsoda.
Jókedve volt a Nyúlnak, ahogy hazafelé bandukolt. Hogyne lett volna jókedve! Hiszen megint megbizonyosodott afelől, hogy: többet ésszel, mint erővel – és ezt jól esett tudnia, mert ereje nem volt valami sok, és ezért inkább csak az eszére hagyatkozhatott.
Hanem akármilyen jókedve volt is, a járás egy kicsit nehezére esett, mert a tagjai meggémberedtek a szűk faodúban, ahol szinte moccanni sem tudott, a szája pedig valósággal kiszáradt a szomjúságtól, hiszen azon a kis sárgarépán kívül, amivel Mezeiné és a lányai kínálták meg, jóformán egész nap nem jutott sem ételhez, sem italhoz. Nézegetett is jobbra-balra, hogy hol szerezhetne egy kis frissítőt.
Hát ahogy megy az úton, jobbra-balra nézelődve, egyszer csak meglátja Tehén nénit, amint egy lombos, árnyékos eperfa tövében kérődzik. Csak úgy feszült a tőgye a sok tejtől.
“Épp ez kell nekem! – gondolta magában a Nyúl. – Nincs jobb a langyos tejnél. Be jól esnék, ha Tehén néni adna egy-két kortyot!”
Mindjárt le is tért az útról, és átvágott a réten, hogy odamenjen a Tehénhez, ámbár, igazság szerint, nemigen bízott a dologban. Ez a tehén ugyanis fukar, irigy természetű állat volt. Nem adott saját jószántából tejet senkinek, pedig neki magának nem is volt szüksége rá, hiszen a borjai már nagyocskák voltak, és szopás helyett lassacskán rákaptak a legelésre.
No, mindegy, a Nyúl letért az útról, átvágott a réten, és odalépett a Tehénhez.
– Adj’isten, néni! – köszöntötte. – Hogy van mindig?
– Köszönöm kérdésedet, csak megvagyok – felelte a Tehén. – Hát te hogy érzed magad?
– Én sem panaszkodhatom.
– És a kedves családod? – érdeklődött a Tehén. – Rég nem láttam a feleségedet és a kis nyúlfiakat. Jól érzik magukat?
– A nagyobbik fiam egy kicsit náthás volt a minap – felelte a Nyúl. – Máskülönben rendben van minden.
– Az ilyen pajkos gyerekek hamar meghűtik magukat. Addig hancúroznak, amíg kimelegszenek, aztán hideg vizet isznak, és kész a baj.
– Intem is őket eleget – bólogatott a Nyúl. – Hanem ami azt illeti, én is nagyon szomjas vagyok. Jólesnék egy kis langyos ital.
A Tehén gyorsan másfelé terelte a szót. Hirtelenjében nem jutott az eszébe egyéb, hát újra megkérdezte:
– Szóval jól vagytok valamennyien? Az asszony, a gyerekek?
– Csak úgy lassacskán, tűrhetően – mondta a Nyúl. – Nekem sincs más bajom, mint ez az átkozott szomjúság…
– Örömmel hallom, hogy jól vagytok valamennyien – vágott közbe a Tehén. – Nagy szó az manapság, ezekben a nehéz időkben!
– Most is pompásan érezném magam – folytatta a Nyúl -, ha ez a rettenetes szomjúság nem gyötörne. Egy-két korty friss tej, az kellene. Majd elepedek, olyan száraz a torkom.
– Hát a férjemről nem is kérdezel? Nem érdekel az egészsége?
– Igaz is! – mondta a Nyúl. – Bika bátya jó egészségben van?
– Hál’isten, egészséges, mint a makk – felelte a néni. – Erős, vidám, bátor: nincs nála különb bika az egész környéken.
– Örömmel hallom – felelte a Nyúl. – Hanem ami engem illet: nem bírom tovább a szomjúságot.
– Nincs is rosszabb annál – ismerte el a Tehén. – Leghelyesebb, ha elszaladsz a forráshoz, nagyon dicsérik a vizét.
– Messze van a forrás. Egy kis tejre vágyom leginkább. Nem adnál egy kortyot?
A Tehén úgy tett, mintha nem hallaná.
– A nagybátyádról és az unokaöcsédről még nem érdeklődtem – mondta. – Jól vannak ők is?
– Azt kérdeztem: nem adnál egy kevés tejet?
– Mezeiné asszonyságnál mikor jártál? – tudakolta a Tehén. – Ha látod, mondd meg, hogy tiszteltetem. Remélem, jól érzi magát.
A Nyúl belátta, hogy ilyen módon nem boldogul. Furfanggal próbálkozott.
– Van ám valami, ami a tejnél is jobban oltja a szomjat – mondta. – Mégpedig a zsenge eper.
– Színigaz! – helyeselt a Tehén. – Mások is mondják. De hát akkor miért nem eszel epret?
– Sajnos, nem érem el – válaszolta a Nyúl. – Fára mászni pedig nem tudok. Pedig nézd csak: valósággal roskadoznak az ágak, annyi eper termett rajtuk.
– Szívesen segítenék, ha tudnék – mondta a Tehén. – De hát én sem vagyok elég magas, fára mászni pedig annyira sem tudok, mint te.
– Nem is kívánok én tőled effélét. Inkább arra kérlek, hogy taszítsd meg egyszer-kétszer a szarvaddal a fa törzsét. Ha jól megrázod, bizonyosan lehullik néhány szem eper.
– Hát ezt éppen megtehetem – felelte a Tehén, aki örült, hogy a Nyúl lemondott a tejről. – Ha én egyszer megrázom, valóságos epereső esik majd.
Azzal hátrált egy keveset, leszegte a fejét, majd, mint aki öklelni készül, nekirohant az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva a fa derekán, nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Hogy miért nem? Azért, mert még éretlen volt valamennyi, és erősen fogódzott a szárán.
A Tehén azonban nem gondolt erre, hanem – egy kicsit bosszúsan, hogy nem sikerült mindjárt elsőre a dolog – megint hátrált valamennyit (jóval többet, mint az imént), megint leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és másodszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal nagyobbat, mint az imént), nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Persze hogy nem! Hol volt még az eperérés ideje!
– Ejnye, néni! – ingerelte a Nyúl. – Csak nem gyengített el az öregség?
– Engem?! – kiáltotta a tehén. – Erősebb vagyok, mint valaha. Ha kell, akár ki is döntöm ezt a hitvány fát. Ide nézz!
S azzal újra hátrált egy darabot (sokkal többet, mint az előbb), újból leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és harmadszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal, de sokkal nagyobbat, mint az előbb), nagyot rázkódott a fa, de az epereső csak nem akart eleredni.
A Tehén azonban ezúttal nem hátrált egy tapodtat sem; ott maradt, leszegett fejjel, a fánál.
Talán belátta, hogy nem boldogul az éretlen eperrel?
Dehogyis! Folytatta volna az öklelődzést szívesen akármeddig (nem azért, hogy a Nyúl kedvében járjon, hanem hogy az erejét fitogtassa), de mozdulni sem bírt álltó helyéből.
– Beszorult a szarvam a fába – panaszolta -, nem tudom kihúzni.
– Csak nem? – csodálkozott kajánul a Nyúl, mert hát éppen arra számított kezdettől fogva, hogy a Tehén szarva előbb-utóbb beszorul a fába, ha olyan erősen bökdösődik. – Igazán beszorult? No de ilyet!
– Segíts! – kérte a Tehén a Nyulat.
– Segítenék én szívesen, kedves nénikém – felelte a Nyúl -, de, sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig. – Hatalmasat sóhajtott: – Bizony, bizony, most látom csak, mekkora baj, hogy ilyen kicsinek születtem!
– Ne sápítozz! – szólt rá bosszúsan a Tehén. – Inkább találj ki valamit, hiszen miattad kerültem ilyen bajba!
– Nem is felejtem el soha, hogy milyen kedves voltál hozzám – ígérte a Nyúl. – Megyek, hívok segítséget. Egykettőre visszajövök, addig légy türelemmel.
S azzal – lippiti-klippiti, lippiti-klippiti – elszaladt, egyenesen haza.
– Asszony, gyerekek, egy-kettő, szedelőzködjetek! – kiáltotta. – Ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akad a háznál, hozzátok gyorsan!
Azok nem sokat kérdezősködtek: ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akadt a háznál, gyorsan előhozták. A Nyúl maga is felkapott egy jókora vödröt.
– Utánam! – vezényelt, és indult vissza a mezőre, az eperfához, jobban mondva: az eperfába szorult Tehénhez.
A Tehén már messziről hallotta a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti – meg a Nyúlné és a nyúlfiak lépéseit: lipp-klipp, lipp-klipp, lipp-klipp…
“Jönnek már! – gondolta. – De vajon hogy akar segíteni rajtam ez a sok apró, gyenge jószág?”
Aztán más zajt is hallott: csirr-csörr, csirr-csörr – meg ezt: klipp-klapp, klipp-klapp – és még ezt is: zirr-zurr, zirr-zurr…
“Hát ez meg micsoda? – fülelt a Tehén. – Mintha a Nyúl család minden sajtárt, csöbröt, rocskát, kantát, csuprot magával hozott volna, ami csak a háznál akadt. Vajon mire készülnek?”
Megtudta hamar.
– Itt vagyunk, Tehén néni! – kiáltotta a Nyúl. – Kiszabadítani, sajnos, nem tudunk, mert akárhogy ágaskodunk is, nem érünk fel a szarvadig.
– Hát akkor mit akartok? – kérdezte a Tehén.
– Nem könnyíthetünk rajtad máshogy, mint hogy megfejünk – felelte a Nyúl. – Meglátod, mindjárt, kellemesebb lesz az álldogálás, ha kiürítjük a tőgyedet.
Mindjárt le is tette a vödrét a földre, a Tehén tőgye alá, ő maga pedig odakuporodott, és akármennyit szitkozódott, rúgkapált is az irigy Tehén, telefejte a vödröt.
Utána a felesége látott munkához: egy nagy sajtárt megtöltött friss, habos tehéntejjel. A Nyúlné után a nyúlfiak következtek egy-egy csöbörrel, rocskával, kantával, csuporral.
Amikor valamennyien elkészültek, így szólt a Nyúl:
– Köszönjük a tejet, kedves nénénk! Hazamegyünk, szép lassan megiszogatjuk. Közben pedig egyfolytában rád gondolunk. Mert az a legjobb ebben a tejben, hogy ajándékba adtad, tiszta jó szívvel, kéretlenül…
– Ez nem igaz – szólt közbe a Kisfiú. – Nem adta szívesen, nem is akarta adni.
– Persze hogy nem – felelte Rémusz bácsi. – A Nyúl csak csúfolta a Tehenet, amiért olyan irigy volt és fukar.
– Csúfolódni nem illik – mondta a Kisfiú.
– Hát nem is nagyon illik – válaszolta az öreg. – De a Nyúl tréfás fickó volt. És különben is azt gondolta, hogy hátha használ a lecke annak az irigy, fukar tehénnek.
– És aztán mi történt? – kérdezte a Kisfiú.
– A nyulak jót nevettek a tréfán, és elszaladtak. A Tehén (aki a fejét sem tudta fordítani, hiszen a szarva beszorult a fába) hallotta a lépéseiket: lippiti-klippiti, lipp-klipp – előbb közelről, majd messzebbről, halkabban: lippiti-klippiti, lipp-klipp – a végén pedig egészen messziről, egészen halkan: lippiti-klippiti, lipp-klipp…
Azután nem hallott semmit. Csak egy méh döngött a füle körül, és egy lusta béka vartyogott odább, a tocsogóban. A Tehén meg ott maradt magában az eperfa alatt.