Másnap Rémusz bácsi így folytatta a mesét:
A Rókának, ott, Liba anyó háza előtt, nem sok ideje maradt a töprenkedésre, hogy vajon véletlenül járt-e arrafelé a Kutya, vagy szándékosan leselkedett-e a kapu előtt. Később azonban, amikor meggondolta a dolgot, rájött, hogy csakis a Nyúl biztathatta fel a Kutyát.
Elhatározta, hogy alaposan megfizet neki ezért a csínyért.
A következő napon, déltájt, elbújt a bokorban. Nemsokára már hallja is, hogy – lippiti-klippiti, lippiti-klippiti – jön a Nyúl az úton. A Róka megvárta, amíg a Nyúl odaérkezik a bokorhoz. Akkor aztán ráugrott, és megfogta a fülét.
– Most megcsíptelek! – nevetett. – És ha már megcsíptelek, hát mindjárt meg is eszlek!
– Megeszel? – csodálkozott a Nyúl. – Csak nem vagy éhes?
– De bizony, éhes vagyok! – felelte a Róka. – Ha tudni akarod, ma még nem reggeliztem, és nem is ebédeltem.
– Belátom, hogy akkor igazán éhes lehetsz – bólintott a Nyúl. Hanem ha annyira éhes vagy, aligha lakhatsz jól egy olyan sovány kis falattal, mint amilyen én vagyok!
– Soványnak sovány vagy – ismerte el a Róka -, de azért mégis megeszlek, mert nagyon haragszom rád.
– A harag rossz tanácsadó – mondta a Nyúl. – Én a te helyedben kiadósabb ebédet enném.
– Olyant eszem, amilyen akad – felelte a Róka.
– Hát akkor semmi baj! – rikkantotta a Nyúl. – Amott a mezőn egy beteg ló fekszik. Annak a húsa nemcsak ebédre, hanem még vacsorára is elég, magadnak és az egész családodnak.
– Hol fekszik az a ló? – érdeklődött a Róka.
– Ha eleresztesz, megmutatom.
– Ha megmutatod, eleresztelek.
Ebben aztán meg is állapodtak. A Nyúl elvezette a Rókát a mezőre, az egyik boglyához, és csakugyan: egy ló feküdt ott az árnyékban.
– Láthatod, hogy igazat mondtam! – szólt a Nyúl. – Itt a ló!
Azt azonban már nem tette hozzá, hogy a lónak semmi baja sincs, csak éppen elaludt a nagy melegben.
A Róka eleresztette a Nyúl fülét.
– Hát ennek a húsa igazán elég lesz ebédre is, vacsorára is – mondta. – De hogy vigyem haza?
– Nincs annál egyszerűbb – felelte a Nyúl. – Hozzákötözöm a farkadat a ló farkához, úgy aztán elhúzod. Én is segítek.
– Hátha feléled a ló! – aggodalmaskodott a Róka.
– Nincs már abban egy szemernyi élet sem – nyugtatta meg a Nyúl. – Ha nem volnék ilyen kicsi és gyenge, a farkam pedig nem volna ilyen kurta: magamat is befognám.
A Róka még habozott, tűnődött egy kicsit, de okosabb neki sem jutott az eszébe.
– Keríts valami jó madzagot – mondta a Nyúlnak -, és kötözd a lóhoz a farkamat.
Nem kellett messzire menni madzagért: ott hevert a ló kötőféke, az éppen megfelelt. A Nyúl jól odakötötte a Róka farkát a ló farkához, ki is próbálta, erősen tart-e. Hátrább lépett, és nagyot kiáltott:
– Húzd meg, Róka koma! Húzd meg, rajta!
A Róka nekikészült.
De hát a nagy kiáltozásra a ló is felébredt, nyújtózott egyet.
– No, most! – vezényelt a Nyúl, de jó hangosan. – Húzd meg, ne sajnáld!
Hanem erre már talpra ugrott a ló, és felrántotta a magasba a Rókát.
– Segítség! – jajdult fel a Róka.
A Nyúl azonban egyre csak biztatta:
– Ne hagyd magad! Fogd jó keményen azt a lovat, mert különben oda az ebéd meg a vacsora!
A ló meglengette a farkát.
A Róka vele himbálódzott a levegőben.
– Szabadíts meg! – könyörgött a Nyúlnak.
De a Nyúl mintha nem hallotta volna.
– Vágd a földhöz, Róka szomszéd, ne kíméld! – kiáltozott. – Csak nem ijedsz meg egy ilyen beteg gebétől? Mihelyt letepered, mindjárt megkötözöm!
A ló, farkán a kellemetlen teherrel, mérgében felágaskodott, prüszkölt, nyerített, hányta-vetette magát. Hanem a Rókától nem bírt szabadulni, olyan szorosan összemadzagolta kettejüket a Nyúl.
– Csak még egy kis kitartás! – bátorította a Nyúl a Rókát. – Ez a boldogtalan ló már úgysem bírja sokáig!
– Ő még bírja, de én nem bírom! – nyögött a Róka.
– Üsd, vágd, ne sajnáld! – ordítozott a Nyúl.
A tanácsot azonban nem a Róka fogadta meg, hanem a ló. Hirtelen a két mellső lábára ugrott, a hátsó kettővel pedig oldalba rúgta a farkán fityegő Rókát.
Ki tudja, mi történik, ha még egyszer-kétszer megismétli! Szerencsére azonban a kötőfék elszakadt. A Róka a földre huppant, a ló meg elvágtatott.
– A Róka pedig megkergette a Nyulat? – kérdezte a Kisfiú.
– Dehogyis volt annak kedve kergetődzni! – felelte Rémusz bácsi. – Minden tagja fájt, örült, hogy nagy nehezen hazavánszoroghatott. Neked még nem kell hazamenned?
– De igen – felelte a Kisfiú.
Útközben azt játszotta, hogy ő a Róka, akit megrúgott a ló, minden tagja fáj.
Rémusz bácsi utána szólt az ajtóból:
– Ha Anya meglát, azt hiszi, hogy valami bajod történt. Hallod-e! Ne vánszorogj úgy, mint egy beteg róka!
– Jó! – kiáltott vissza a Kisfiú.
És úgy futott haza – lippiti-klippiti, lippiti-klippiti -, szökdécselve, fürgén, mint egy egészséges nyúl.