Másnap estefelé a Kisfiú odaállt Anya elé.
– Betty! – mondta. – Átmehetek Rémusz bácsihoz?
Anya csodálkozva nézett rá.
– Hogy mondtad? Minek szólítottál?
– Bettynek. Mert az te vagy. A kis Betty.
– Hát ez hogy jutott az eszedbe? – kérdezte Anya.
– Rémusz bácsi mondta. Hogy te vagy a kis Betty. Akinek ő mesélt.
Anya elmosolyodott.
– Régen volt. De Rémusz bácsinak már akkor is ősz volt a szakálla. Csak a feje nem volt kopasz, és nem viselt szemüveget.
– Kis Betty! – mondta a Kisfiú. – Átmehetek Rémusz bácsihoz?
– Inkább holnap – felelte Anya. – Ma már késő van.
– Inkább ma, Nekem ma kell átmennem.
– Kell? Miért?
– Mert a szurokbaba megfogta a Nyulat.
– És nem tudod, hogy megszabadult-e? – kérdezte Anya.
– Nem tudom – mondta a Kisfiú.
– Akkor belátom, hogy át kell menned – felelte Anya.
Rémusz bácsi, úgy látszik, már várta is a Kisfiút, mert nem dolgozott semmit, szerszám sem volt a kezében, és mindjárt így szólt:
– Ülj oda a székre.
– Hogy szabadult a Nyúl a Rókától? – tudakolta a Kisfiú.
– Hol is hagytuk abba? – kérdezte az öreg.
– Ott, hogy a Nyúl csak ült, csak ült a szurokbabával, a Róka pedig csak hempergett és nevetett.
– Emlékszem – bólintott Rémusz bácsi. – Hempergett és nevetett, mintha sohasem akarná abbahagyni.
– De aztán abbahagyta?
– Nemcsak hogy abbahagyta – felelte Rémusz bácsi -, hanem hamarosan el is ment a kedve a nevetéstől. De hát hadd mondjam el sorjában, hogyan történt a dolog.
– Rég mulattam ilyen jól – mondta a Róka, amikor egy kicsit lecsillapodott a jókedve. – De hát lásd be: igazán mulatságos dolgot műveltél. Jössz az úton, megszólítasz egy élettelen szurokbabát, és azt várod, hogy még feleljen is. Amikor aztán nem tudod szóra bírni, nekiesel, és agyba-főbe vered. Persze hogy hozzáragadt kezed-lábad! Hiszen mindenki tudja, akinek csak egy csöpp esze van, hogy a szurok ragadós holmi, kiváltképpen ha megpuhul a meleg napsütésben, Így jár a hebehurgya. Senkit sem okolhatsz azért, ami történt. Magadra vess, ha bajba kerültél.
– Mit akarsz tenni velem? – kérdezte a Nyúl.
– Ezen még magamnak is gondolkoznom kell – válaszolta a Róka. – Annyi bizonyos, hogy most az egyszer nem segít rajtad az a híres nagy eszed. Elcsíptelek, Nyúl barátom, ez az igazság! Eleget bosszantottál, eleget tettél csúffá, elégszer jártál túl az eszemen, elégszer ütöttél el a legjobb falatoktól. Most rajtam a sor, bosszút állok mindenért!
– És hogy állsz bosszút rajtam? – tudakolta a Nyúl.
– Azt hiszem, legjobb, ha rőzsét gyűjtök, tüzet rakok, és megsütlek elevenen.
A Nyúl, gondolhatni, éppen ezt szerette volna legkevésbé: megégni elevenen. De több esze volt, semhogy kimutassa, mennyire megijedt.
Inkább ezt felelte:
– Nekem már minden mindegy. Tudom, hogy nem remélhetek kegyelmet. Ha már meg kell halnom, legyen, úgy ahogy te akarod. Gyűjts hamar rőzsét, rakj tüzet, és süss meg elevenen.
A Rókát nagyon meglepte a válasz, mert azt hitte, hogy a Nyúl könyörögni fog az életéért.
– Micsoda? – kérdezte gyanakodva. – Talán bizony nem is bánod, hogy megégetlek?
– Bánom, nagyon is bánom – felelte a Nyúl. – De hát még az is jobb, mintha itt hagynál az út szélén a világ nevetségére.
– Tudod mit? – mondta a Róka. – Mást gondoltam. Nem vesződöm a rőzsegyűjtéssel, tűzcsinálással, hanem kerítek egy jó hosszú kötelet, és felakasztalak a legelső fára.
– Jó lesz, nagyon jó! – helyeselt a Nyúl. – Akassz fel, ha már mindenáron a halálomat kívánod. Csak azt a csúfságot meg ne tedd velem, hogy itt hagysz az úton, a kulimászba ragadva.
– Igen ám, csakhogy hol találok kötelet? – tűnődött a Róka. – Legegyszerűbb, ha a folyóba doblak.
– Persze hogy az a legegyszerűbb! Dobj a folyóba, minél előbb. Nem várok én irgalmat tőled. Csak egyre kérlek: valahogyan itt ne felejts az út szélén ezzel a ragacsos szurokbabával!
– Egy baj van! – töprengett a Róka. – Messze a folyó. Elfáradok, amíg odáig elcipellek. Sokkal jobb, ha itt helyben szétdarabollak.
– Igaz – bólogatott a Nyúl. – Minek fárasztanád magad a cipekedéssel? Darabolj szét itt helyben. Én már leszámoltam az életemmel. Csak azért könyörgök: itt ne hagyj az úton. Ha erre tévedne valamelyik ismerősöm, föld alá süllyednék szégyenletemben.
– Az ám! – vakarta a fejét a Róka. – Csakhogy a baltát otthon felejtettem! Mivel daraboljalak szét?
– Nem bánom, akármivel – felelte a Nyúl. – Semmitől sem félek, csak attól az egytől, hogy magamra hagysz, én meg itt ülök a szurokba ragadva, és aki erre jön, mind azt mondja: “No, te nagyokos! A Rókának, úgy látszik, mégiscsak több esze van, mint neked, ha ilyen könnyen kifogott rajtad.” Ettől félek csak, semmi mástól.
Addig-addig könyörgött a Rókának, hogy ha már lusta tüzet gyújtani, cipekedni, baltát keríteni, tegyen vele bármit, csak ott ne hagyja szégyenszemre az úton, amíg a Róka el nem vigyorodott.
– No, Nyúl komám, ostobább vagy, mint hittem. Elfecsegted, hogy mitől félsz a leginkább. Most legalább nem kell törnöm a fejemet, hogy mit csináljak veled.
A Nyúl kevés híján felkacagott örömében, mert látta már, hogy a Róka mindjárt lépre megy.
De nem árulta el magát, hanem ehelyett nagy jajveszékelésbe fogott – Jaj, jaj, jaj, miért is nem hallgattam inkább! Hiszen sejthettem volna, hogy a káromra fordítod minden szavamat! A végén még itt hagysz magamra, kulimászosan, tehetetlenül! Csak nem teszed ezt meg velem?
– De bizony megteszem! – felelte kajánul a Róka. – Legalább mindenki meglátja, hogyan járt túl az okos Róka a furfangos Nyúl eszén!
A Nyúl még könyörgött, siránkozott egy sort (de persze, csak úgy tessék-lássék, mert hiszen egyebet sem kívánt, mint hogy végre magára maradjon), azután nagyot sóhajtott:
– Látom, hiába minden. De annyit mondok, nem élem túl ezt a gyalázatot.
– Sebaj! – rikkantott a Róka – Ha megégettelek, vízbe fojtottalak, feldaraboltalak volna, azt sem élted volna túl.
S azzal fütyörészve, ugrándozva, nagy vidáman elindult hazafelé.
Hát a Nyúl?
Csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében, keze-lába a ragacsos szurokban. Nem is próbált szabadulni, csak ült, csak ült, csak várt, csak várt.
Mire várt?
Arra, hogy a nap melege megolvassza a szurkot. Ha a szurok megolvad: keze-lába kiszabadul.
Úgy is történt. Mire a nap delelőre ért, a szurok megolvadt. A Nyúl kiszabadította kezét-lábát, talpra ugrott, és futott (amennyire a sok ragacstól futni tudott), futott, egyenesen a kúthoz. Ott jól megmosakodott, egy tüskés csipkebokorággal alaposan megfésülködött, azután futott tovább, fel a dombtetőre.
A dombtetőről éppen a Róka házára látott. Ott hűsölt a Róka a háza előtt, az árnyékban.
– Róka koma! – kiáltott le a Nyúl. – Nézd csak, ki van itt!
A Róka felkapta a fejét.
– Hát te hogy kerülsz ide? – hebegte, amikor megpillantotta a Nyulat.
– A négy lábamon – nevetett a Nyúl. – De az igazat megvallva, az eszem is segített egy kicsit.
A Róka szólni sem tudott az elképedéstől. Csak ült, csak ült, csak bámult, csak bámult.
A Nyúl ellenben – akárcsak az imént a Róka – fütyörészve, ugrándozva, nagy vidáman elindult hazafelé. Talán még szebben is fütyült, nagyobbakat is ugrott a Rókánál; a vidámságra pedig bizonyosan több oka volt.
– Én is csinálok szurokbabát – mondta a Kisfiú.
– Minek? – kérdezte Rémusz bácsi. – Csak nem akarod, hogy a kutya vagy a macska vagy valamelyik kiscsirke beleragadjon?
– Nem – felelte a Kisfiú. – Azt nem akarom.
– Aztán meg te magad is csupa maszat lennél, a ruhádat is bepiszkolnád. Azt hiszem, Anya nem nagyon örülne, ha látná.
– Jó – mondta a Kisfiú. – Akkor nem csinálok.