Egyik este a Kisfiú megint ott találta Rémusz bácsinál az Öreg Dávid apót.
– Ma is te fogsz mesélni? – kérdezte tőle a Kisfiú.
– Ha akarod, elmondhatok egy mesét – felelte Dávid apó.
De a Kisfiú nem tudta, hogy akarja-e. Egyelőre le sem ült, ott álldogált a két néger előtt.
– Milyen mese az a mese? – tudakolta, mielőtt választ adott volna. – Afrikai?
– Afrikai.
– És miről szól?
– Arról, hogy hogyan kötözte meg a Nyúl az Oroszlánt.
– A Nyúl? – csodálkozott el a Kisfiú. – De hiszen a Nyúl nem élt Afrikában!
– Már hogyne élt volna ott! – felelte Dávid apó. – Se szeri, se száma Afrikában a nyúlnak.
– De azok valódi nyulak! – ellenkezett a Kisfiú. – Egyik sem mesebeli Nyúl.
– Van köztük mesebeli Nyúl is, nem is egy – erősködött az apó.
Rémusz bácsi látta, hogy neki kell eldöntenie a vitát.
– Neked van igazad – fordult a Kisfiúhoz. – A Nyúl, a mi Nyulunk, a híres mesebeli Nyúl sosem élt Afrikában.
– No, ugye? – mondta a Kisfiú. – A mi Nyulunk egy szép kis városban élt.
– Hanem az a nyúl, akiről Dávid apó meséje szól – folytatta Rémusz bácsi -, az csakugyan Afrikában élt.
– Akkor az egy másik Nyúl volt – állapította meg a Kisfiú.
– Persze – felelte Rémusz bácsi. – Úgy is hívták, hogy: Másik Nyúl.
– És ugyanazt az Oroszlánt fogta meg, amelyik az antiloptehenet akarta megenni?
– Ezt már nem tudom – mondta Rémusz bácsi. – Csak Dávid bácsi tudhatja: ugyanazt az Oroszlánt fogta meg?
– Szó sincs róla! – felelte az apó. – Ez egy másik Oroszlán volt.
– Akkor úgy hívták, hogy: Másik Oroszlán – jelentette ki a Kisfiú.
– Úgy – helyeselt Dávid apó. – Hanem azt mondom, ha már amúgy is tudjuk, hogy a Másik Nyúlról és a Másik Oroszlánról van szó: nevezzük egyszerűen Nyúlnak a nyulat és Oroszlánnak az oroszlánt. Jó?
Rémusz bácsi valahol a szerszámai között matatott. Dávid apó leült Rémusz bácsi helyére a mesemondó padra. A Kisfiú is felkapaszkodott a mesehallgató székbe, és ezt mondta:
– Jó.
Az állatok egyszer azon vitatkoztak, hogy melyik a legerősebb köztük. Megegyeztek abban, hogy az Oroszlán.
Hanem akkor megszólalt a Nyúl (a Másik Nyúl, akit azonban röviden csak Nyúlnak nevezünk), és azt mondta:
– A legerősebb állat az, amely még az Oroszlánnál is erősebb.
– Csakhogy olyan állat nincs – felelték a többiek.
– Ha azonban egy napon azt látnátok, hogy mégiscsak akadt olyan állat, amely odakötözte egy fához az Oroszlánt – kérdezte a Nyúl -, elismernétek-e, hogy az az állat erősebb az Oroszlánnál?
– Hát bizony, el kellene ismernünk – válaszolták az állatok.
Sok idő telt el ezután: hónapok, talán évek is. Az állatok lassacskán megfeledkeztek az egész beszélgetésről. Ha egyiknek-másiknak néha mégis eszébe jutott, hogy mit mondott a Nyúl, az is csak legyintett:
– Üres fecsegés volt az egész, semmi egyéb. Nincs olyan állat, amelyik képes volna odakötözni egy fához az Oroszlánt!
Egy napon a Nyúl kiment abba a bozótos, ritkás erdőbe, ahol az Oroszlán sétálgatni szokott. Vitt magával egy jó erős, hosszú kötelet.
Amikor meglátta az Oroszlánt, nagy óbégatásba fogott, és a kötelet maga után vonszolva, rohanni kezdett.
– Megállj! – ordított rá az Oroszlán. – Hová rohansz ilyen veszettül?
– Jajjajjaj! – siránkozott a Nyúl. – Jön az orkán, jön a szélvihar, elpusztít valamennyiünket!
– Ne félj, amíg engem látsz – felelte az Oroszlán. – Olyan orkán nincs, amely bennem kárt tehetne.
– Bárcsak igazad volna! De ez a szélvihar olyan erős, hogy amott, a hegyen túl elefántokat emel a levegőbe!
– Elefántokat? – ütődött meg az Oroszlán.
– A saját szememmel láttam! – bizonykodott a Nyúl. – Csak úgy kalimpáltak a magasban. Körülöttük pedig tigrisek, párducok, oroszlánok lebegtek: egy egész felhő.
– No, akkor ennek a fele sem tréfa! – szeppent meg az Oroszlán. – Mit tehetünk?
– Csak egy segítség van: oda kell kötöznünk egymást egy jó erős, vastag fa derekához. Akkor nem árthat nekünk az orkán. Itt a kötél, itt a fa: ne várjunk egy percet sem, mert nyakunkon az ítéletidő.
Az Oroszlán átölelte egy erős, vastag fa derekát. A Nyúl pedig hurkot kötött az Oroszlán egyik mancsára, másik mancsára, egyik lábára, másik lábára, a maradék kötéllel pedig odaerősítette a derekát a fához.
– Próbáld meg, nincs-e valami hiba: elég erős-e a kötél, tartanak-e a csomók – biztatta a Nyúl az Oroszlánt.
Az Oroszlán nekifeszült.
– Nincs semmi hiba – mondta. – A kötél elég erős, a csomók jól tartanak. Ha akarnék, sem bírnék kiszabadulni.
– Az a jó – mondta a Nyúl.
– Hát veled mi lesz? – kérdezte az Oroszlán. – Magadat nem kötözöd a fához?
– Én már csak megleszek így is – felelte a Nyúl. – Mert ha jól meggondolom: nyulat egyet sem láttam a levegőben odaát, a hegyen túl.
Vártak egy ideig: az Oroszlán a fához kötözve, a Nyúl pedig a fa mellett kényelmesen.
– Nem hallom a szél zúgását – mondta az Oroszlán.
– Én sem – válaszolta a Nyúl. – Úgy látszik, elkerül bennünket a vihar.
– Hát akkor oldozd le rólam a kötelet!
– Azért a biztonság kedvéért nem árt, ha egy kicsit még rajtad marad.
Megint eltelt egy kevés idő.
– Még most sem hallom – mondta az Oroszlán.
– Szó, ami szó – felelte a Nyúl -, én sem, akárhogy fülelek. De azért még nem múlt el a veszedelem.
Hát jó, megint vártak valamennyit.
– Micsoda szélvihar az, amelynek nincs hangja? – dohogott az Oroszlán.
– Én magam is éppen ezen gondolkozom – válaszolta a Nyúl. – És már-már kezdem azt hinni, hogy amit a hegyen túl láttam, nem is szélvihar volt.
– De hiszen azt állítottad, hogy elefántokat, oroszlánokat, tigriseket, párducokat sodort magával!
– Lehet, hogy káprázott a szemem – mondta a Nyúl. – Talán csak legyek voltak vagy nagyobbacska szúnyogok.
– Mit beszélsz?! – kiáltotta az Oroszlán. – Bolondját járatod velem?
– Dehogyis! – mentegetődzött a Nyúl. – Csak nem tételezel fel rólam ilyesmit?
– Akárhogy is: tüstént szabadíts ki!
– Attól tartok, hogy nem fog sikerülni. Kötni könnyű a csomót, de oldani nehéz!
Egy keveset babrálgatott a csomók körül, azután kijelentette:
– Sajnos, sehogy sem boldogulok vele. Nagyon gyenge vagyok én ehhez.
Az Oroszlán most már elveszítette a türelmét. Akkorát bődült, hogy visszhangzott tőle az erdő.
– Mit kiabált? – érdeklődött a Kisfiú.
– Mindenféle cifra gorombaságot – felelte Dávid apó. – Az oroszlánok, ha mérgesek, nem válogatják meg a szavaikat.
– Azt nem kiabálta, hogy: segítség? – kérdezte a Kisfiú.
– De bizony, a legvégén már azt kiabálta, mert látta, hogy a Nyúltól nem remélhet segítséget.
Az oroszlánbőgésre innen is, onnan is összecsődültek az állatok. Csak bámultak, meresztgették a szemüket, csóválták a fejüket hitetlenül.
Mit láttak?
Azt látták, hogy az Oroszlán egy fa derekát ölelgeti, és az egyik mancsán is, másik mancsán is, egyik lábán is, másik lábán is hurok feszül, a maradék kötéllel pedig a derekát kötözte oda a fához – ugyan kicsoda? Senki más, mint a Nyúl! Ott üldögél a fa mellett most is, keresztbe font karral, keresztbe rakott lábbal.
Semmi kétség, a Nyúl foglyul ejtette az Oroszlánt.
Kisvártatva oda is lépett az ámuldozó állatok csapatához.
– No, melyik a legerősebb állat? – kérdezte tőlük.
– Az, amely odakötözte a fához az Oroszlánt – felelték az állatok.
– Vagyis én! – állapította meg büszkén a Nyúl.
Attól fogva nagy becsülete volt a Nyúlnak azon a vidéken.
– Hát az Oroszlán? – kérdezte a Kisfiú. – Ott maradt a fához kötözve?
– Nem maradt ott – felelte Dávid apó. – Kiszabadította egy párduc.
– És nem haragudott meg a Nyúlra? Nem állt később bosszút rajta?
– Szörnyen haragudott rá – mondta az apó. – Csakhogy a Nyúl idejében megszökött előle, és az Oroszlán nem bírta utolérni.
– Később pedig – vette át a szót Rémusz bácsi -, amikor elszállt az első haragja, belátta, hogy helyesebb, ha jó képet vág a tréfához. Ezért nagyot nevetett a dolgon, azután pedig kijelentette, hogy amiért ilyen jól megnevettette: megbocsát a Nyúlnak.
– És azóta jóban vannak? – érdeklődött a Kisfiú.
– Ezt nem lehet egészen bizonyosan tudni – válaszolta bácsi. – Mert a Nyúl, óvatosságból, mindenesetre messze elkerüli az Oroszlánt.
A Kisfiú megköszönte a mesét, szép jó estét kívánt a két öregnek, és indult kifelé.
De az ajtóban hirtelen eszébe jutott valami.
– Te honnan tudod, hogy mit csinált a Nyúl? – kérdezte Rémusz bácsit. – Hiszen ez nem a te Nyulad, hanem a Másik Nyúl!
– Kitaláltam – vallotta be az öreg. – Ezek a mesebeli nyulak, ahányan vannak, mind igen hasonló természetűek.