Másnap estefelé a Kisfiú úgy lépett be Rémusz bácsi kunyhójába, hogy akármerre fordult, mindig a háta mögé rejtette a kezét.
Egy kicsit késett is, s ezért szükségesnek látta, hogy megmagyarázza:
– Játszottam. Azért nem jöttem mindjárt.
– Kivel játszottál? – kérdezte Rémusz bácsi.
– Nagyon hosszú neve van – felelte a Kisfiú kitérően.
– Nem baj – mondta az öreg. – Akármilyen hosszú, meghallgatom.
– Úgy hívják, hogy: kicsi-cirmos-állat-és-azt-mondja-hogy-miau.
– Vigyázni kell ezzel az állattal – jegyezte meg Rémusz bácsi -, mert nemcsak a neve hosszú, hanem a karma is. Könnyen megkarmolhatja az embert.
– Már meg is karmolt! – kiáltotta a Kisfiú, és előhúzta a két kezét.
Csakugyan: vérzett mind a kettő.
Rémusz bácsi a fejét csóválta.
– Gyere a kúthoz – mondta -, megmossuk.
– Nem kell – felelte a Kisfiú.
De azért tűrte, hogy az öreg néger lemossa a vért a kezéről, be is kösse egy tiszta ronggyal.
– Most mit csinálunk? – érdeklődött a Kisfiú, amikor visszatértek a kunyhóba.
– Mesélni fogok valakinek – válaszolta Rémusz bácsi.
– Kinek? – kérdezte a Kisfiú.
– Nagyon hosszú a neve – mondta az öreg. – Úgy hívják hogy: hebehurgya-kis-legényke-aki-nem-tud-vigyázni-magára-de-azért-nagyon-szeretem.
A Kisfiú szélesen elmosolyodott.
– Az én vagyok – mondta, és felkapaszkodott a magas székbe.
Egy nyáron nagyon elszaporodtak a szúnyogok azon a vidéken, ahol a Nyúl meg a többiek éltek. Nemcsak a földeken, a mezőkön, a kertekben röpködtek, zúgtak, dünnyögtek sűrű rajokban, hanem még a házakba is bejutottak, akármennyire zártak is előlük ajtót, ablakot.
Nem volt, aki nem szenvedett volna ettől a nagy szúnyogjárástól, hiszen azok a szúnyogok nemcsak röpködtek, zúgtak és dünnyögtek, hanem csipdesték is az állatokat, ahol csak érték. Talán a Teknősbéka volt az egyetlen, aki ügyet sem vetett a vérszívókra, hiszen az ő páncélján nem fogott semmiféle fullánk.
A szúnyog csípése erősen viszket, ezt mindenki tudja. De azt is tudja mindenki, hogy akármennyire viszket is: nem illendő dolog társaságban feltűnően vakaródzni, és senkivel, semmivel sem törődve, dühösen csapkodni oda, ahová egy-egy szúnyog éppen leszállt.
Mezeiné asszonyság, aki mindig is igyekezett jó modorra nevelni a leányait, nagyon zokon vette, ha a vendégei megfeledkeztek az illemtudásról.
A Rókának például meg is mondta egyszer:
– Kedves komám, ha már énrám nincsen tekintettel, gondoljon legalább a leányaimra! Türtőztesse magát: vakaróddzék ott, ahol senki sem látja.
A Róka azonban nem bírta elviselni a viszketést, úgyhogy hamar elbúcsúzott és hazament.
Hasonlóképpen járt a Farkas is.
– Igen tisztelt barátom – mondta neki Mezemé -, ne vegye sértésnek, ha megkérem: ne csapkodja a fejét, hasát, térdét, tomporát a leányaim jelenlétében. Máskülönben még azt hiszik, hogy az ilyen viselkedés illedelmes dolog.
– Még a fájdalmat is könnyebben bírom, mint a viszketést – felelte a Farkas. – Ha nem csapkodhatom a fejem, hasam, térdem, tomporom, inkább nem is maradok.
A Medvének kereken megmondta az asszonyság:
– Fel sem foghatom, hogy egy ilyen hatalmas, nagyerős állat nem tud uralkodni magán. Legjobb, ha hazamegy, és majd csak akkor látogat meg újra, ha a szúnyogjárás már elvonult.
Hamarosan híre járt, hogy Mezeiné egyszerűen kitessékeli a házából azokat, akik neveletlen csapkodással, vakaródzással adnak rossz példát a lányainak. Ezért aztán ezekben a szúnyogos hónapokban igen megritkultak a vendégek Mezeiéknél.
A Nyúl azonban egyik nap mégis beállított az asszonysághoz és a leányokhoz.
– Üdvözlöm, kedves szomszéd – mondta Mezeiné. – Remélem, hogy magától nem tanulnak rosszat a leányaim.
– Tőlem ugyan nem! – felelte a Nyúl. – Én is azt tartom, hogy nincs illetlenebb dolog, mint vakaródzni vagy éppen fejet, hasat, térdet, tomport csapkodni jól nevelt fiatal leányok társaságában.
– Örömmel hallom – válaszolta az asszonyság. – Tudom, hogy a szúnyogcsípést nehéz elviselni. De szerintem éppen azon ismerszik fel a jó modorú állat, hogy erőt vesz a bosszúságán, és türelemre szorítja magát.
– Szó szerint ez az én nézetem is – helyeselt a Nyúl. – A lehető legrosszabb véleménnyel vagyok az olyan állatokról, akik vakaródznak, vagy éppen a fejüket, hasukat, térdüket vagy tomporukat csapkodják illemtudó ifjú hölgyek jelenlétében.
De a szúnyogok már javában röpködtek, zúgtak, dünnyögtek körülötte, és itt is meg ott is egyre gyakrabban bökték a bőrébe a fullánkjukat. Bizony, a Nyúl is alig állta meg, hogy nem törődve az illemtudó ifjú hölgyek jelenlétével, meg ne vakarja a szúnyogcsípések helyét, vagy oda ne csapjon, ahol éppen legjobban viszketett: a fejére, hasára, térdére, tomporára.
Mi lesz ebből? Talán bizony az, hogy a végén még a Nyulat is kiutasítja a házából az illendőségre sokat adó Mezeiné?
Nem kell félteni a Nyulat! Megtalálja ő a módját, hogy az asszonyság is szívesen marasztalja, és a szúnyogcsípésektől se kelljen módfelett szenvednie.
Lássuk, mit eszelt ki!
– Tudják-e, kedves hölgyeim – szólt -, hogy nem minden nyúl olyan szürke, mint én vagyok?
– Hogyne tudnám! – felelte az asszonyság. – Van fehér is, barna is.
– És barnásszürke is van, és szürkésfehér is – kotyogtak a lányok.
Az egyik báránykisasszony nagy vihogva még ezt is hozzátette:
– És szürkésbarna is, és fehéresszürke is, és barnásfehér is, és fehéresbarna is!
– Csend legyen, lányok! – szólt rájuk Mezeiné mosolyogva, de határozottan. – Hallgassuk meg Nyúl szomszédot!
– Van egy unokabátyám – mondta a Nyúl. – Ritkán jár errefelé, úgyhogy aligha ismerik. Pedig kevés hasonló nyúl él a világon: nem fehér, nem szürke, nem is barna, hanem tiritarka.
– Tiritarka? – kiáltott fel csodálkozva Mezeiné. – Ilyen nyulat még nem láttam!
– Hát ha még tudná, hogy milyen színűek a foltjai! – folytatta a Nyúl. – Van azon a nyúlon kék folt, zöld folt, piros folt, mindenféle folt!
– No de ilyent! – álmélkodott az asszonyság. – És hol vannak rajta azok a foltok?
– Hogy hol? – kérdezte a Nyúl. – Mindjárt megmutatom.
Éppen akkor csípte homlokon egy szúnyog.
– Például itt – mondta a Nyúl, és a homlokára csapott, mégpedig olyan ügyesen, hogy rögtön agyonnyomta a szúnyogot.
Most a hasán csípte meg a szúnyog.
– Meg itt – csapott a hasára a Nyúl.
De a térde is viszketett.
– És itt – vágott a térdére.
A tompora is sajgott.
– No meg itt is – ütött a tomporára.
Ide csapott, oda csapott: a vállára, a mellére, a bokájára, az állára, a tarkójára – mindig oda, ahol legjobban viszketett a szúnyogcsípés.
Itt egy piros foltja van, emitt egy kék – sorolta -, itt hátul meg egy zöld foltja, mégpedig ekkora – s azzal megvakarta a dereka táját -, itt elöl pedig egy sárga, de az meg ekkora – és végigdörgölte a lába szárát -, és itt is, itt is, itt is, itt is: csupa-csupa tarkaság.
– Hát ez különös – csóválta a fejét Mezeiné asszonyság.
De közben őt is nagyon csípték már a szúnyogok.
A vállára csapott, és agyonnyomott egy szúnyogot.
– Itt nincs? – kérdezte.
Egy szúnyog a füle körül dünnyögött.
Mezeiné fültövön ütötte magát.
– Itt sincs? – tudakolta.
A combját vakarta:
– Hát itt?
– Ott nincs – felelte a Nyúl. – Hanem itt annál inkább – és megdörzsölte az orrát -, itt pedig se szeri, se száma – és két kézzel verdeste a két bokáját.
Lassacskán eltelt az idő. A Nyúl lehajtott egy ibrik meleg kávét, megevett hozzá egy nagy darab mazsolás kalácsot, azután elbúcsúzott.
– Szeretnék alkalomadtán megismerkedni a kedves unokabátyjával – mondta Mezeiné, miközben kikísérte a vendéget.
– Nem hiszem, hogy mostanában ellátogat ide – felelte a Nyúl.
– Kár – sajnálkozott az asszonyság. – Bizonyosra veszem, hogy ő is ugyanolyan illedelmes, tisztességtudó állat, mint az unokaöccse, akinek eszébe sem jut, hogy a szúnyogcsípéseit vakarja, vagy éppen a fejét, hasát, térdét vagy tomporát csapkodja jól nevelt ifjú leányok társaságában…
A Kisfiú úgy nevetett a történeten – meg azon, ahogy Rémusz bácsi a vakaródzó, ide-oda csapkodó Nyulat utánozta -, hogy alig bírta abbahagyni.
– Nekem is van egy tiritarka unokabátyám – mondta, de a nevetéstől alig lehetett érteni a szavát.
– Tudom – bólintott nagy komolyan Rémusz bácsi. – Meg is mutatom mindjárt, hol vannak rajta a piros, kék, sárga, zöld foltok.
– Itt! – kiáltotta, és gyengéden a Kisfiú fenekére ütött. – Meg itt! – csapott a gyerek hátára. – Meg itt, meg itt! – mondta és jobbról-balról egy-egy apró pofont adott a Kisfiúnak.
– Meg itt! – kacagott a Kisfiú, és egy cuppanós csókot nyomott Rémusz bácsi kopasz fejebúbjára.