– Miről meséljek? – kérdezte egyszer Rémusz bácsi a Kisfiút.
– A Nyúlról – válaszolta a Kisfiú.
– Mindig csak a Nyúlról?
– Mindig – mondta a Kisfiú.
– Márpedig egyszer már másról is kellene mesélni.
A Kisfiú elgondolkozott:
– Mi van az öreg Teknős apóval?
– No lám! – mondta Rémusz bácsi. – A jó öreg Teknős apó! Arról már régen nem meséltem! Elmondom, hogy járt túl a Róka eszén.
Egyszer a Teknős leült pihenni egy terebélyes tölgyfa árnyékába. Fejét, farkát, négy lábát behúzta a házába, és elaludt.
Egyszer csak arra ébredt, hogy valaki nagyban tapogatja, lökdösi.
Attól nem félt, hogy az a valaki kárt tehet benne, hiszen a háza megvédte mindenféle veszedelemtől, attól azonban nagyon is tartott, hogy a nagy taszigálásban valahogyan a hátára fordul. Akkor aztán kalimpálhat, erőlködhetik, amíg újra sikerül talpra állnia!
Kidugta hát a fejét a házból (de csak egy icipicit és igen-igen óvatosan), hogy megnézze, ki az, aki lökdösi, tapogatja.
Látja, hogy a Róka.
A Rókával egyszer már megjárta a Teknős (akkor, amikor csak nagy ravaszkodással sikerült elérnie, hogy ne a kemencébe vagy a malomba, hanem a folyóba dobja), s ezért tudta, ha valami jó furfang nem jut az eszébe, megint bajba kerül.
Szerencsére gyorsan forgott az esze, s mindjárt ki is találta, hogyan szabadulhat meg a Rókától.
Kidugta a fejét a házból, és pislogva, mintha csak akkor ébredezne, a Rókára tekintett.
– No, nézd csak, ki van itt – adta a meglepettet. – Hát mégis rám találtál? Pedig mennyire igyekeztem, hogy senki meg ne lásson!
– Miért? – kérdezte a Róka. – Mi okod van a bujkálásra?
A Teknős úgy tett, mintha gondolkoznék, mondja-e, ne mondja.
– Ha csak egy cseppnyi irigység is volna bennem – szólt aztán -, nem mondanám meg az igazat. Mivel azonban nem vagyok irigy természetű, elárulom, hogy azért bujkáltam, mert titokban akartam tartani, hogy hol terem a görbe-pörge törpe-körte.
– Görbe-pörge törpe-körte? – csodálkozott a Róka. – Hát az meg miféle? Hírét sem hallottam.
– Sajnálhatod – mondta a Teknős. – Mert annál különb gyümölcs nincs a világon. Illatos, mint az eper, leves, mint a narancs, édes, mint az érett szőlő, s amellett, akármilyen furcsa: egy kicsit még a gyenge csibehúsra is emlékeztet az íze.
– A gyenge csibehúsra? – nyalta meg a szája szélét a Róka. – De hiszen ez a gyümölcs éppen nekem való!
– Bizony, bizony! – bólogatott a Teknős. – De ha te is rákapsz a görbe-pörge törpe-körtére, és kívüled még a Farkas, a Medve, a Borz meg a többi állat: mi marad nekem?
– Igazad van! – helyeselt a Róka. – Mi maradna neked, ha mostantól fogva a Farkas, a Medve, a Borz meg a többi állat mind csak görbe-pörge törpe-körtét csemegézne? Rajtam kívül ne is áruld el senkinek, hogy hol terem az a világjó gyümölcs.
– Szívem szerint megmondanám – felelte a Teknős -, ha bizonyos volnék, hogy tudsz titkot tartani.
– Amit nekem mondasz, soha senki meg nem tudja! – fogadkozott a Róka.
– Elhiszem. Hanem tudod-e, hogy ehhez a gyümölcshöz csak nagy türelemmel lehet hozzájutni?
– Nincs nálam türelmesebb állat – mondta a Róka türelmetlenül.
– De vajon időd van-e elég? Mert ez a dolog nem megy ám valami hamar!
– Ráérek akármeddig! – fogadkozott a Róka.
– No, jó, hát akkor megmondom, hol terem a világjó görbe-pörge törpe-körte: itt, helyben.
– Itt? – furcsálkodott a Róka. – Hiszen egy terebélyes tölgyfa tövében állunk!
– Terebélyes tölgyfa? – nevetett a Teknős. – Hát így ismered az erdőt, hogy ezt a fát tölgyfának nézed?
– Minek nézzem? Hiszen tele van makkal!
– Makkal? – hahotázott a Teknős. – Úgy látszik, romlik a szemed! Vedd tudomásul, hogy ez a fa nem más, mint a határ egyetlen görbe-pörge törpe-körtefája. Az pedig, amit makknak véltél, nem más, mint maga a világjó görbe-pörge törpe-körte.
– Igazán nem gondoltam volna! – álmélkodott a Róka. Körüljárta a fát. Vastag, sima törzse volt.
– Hogy lehet felmászni erre a fára? – kérdezte.
– Sehogy – felelte a Teknős.
– Hát akkor hogy juthatok a körtéhez?
– Majd megmondom, hogy én hogyan csinálom – válaszolta a Teknős. – Valahányszor kedvem támad egy kis görbe-pörge törpe-körtére, leülök itt a fa alatt, felszegem a fejemet, kitátom a számat, és várom, hogy belepottyanjon a gyümölcs. Igaz, hogy néha sokáig kell várnom, de megéri.
A Róka leült a fa alatt, felszegte a fejét.
– Jól csinálom? – kérdezte.
– Nagyon jól – válaszolta a Teknős. – Csak a szájadat kell kitátanod, mégpedig mennél nagyobbra.
– Hát te miért nem tátod ki?
– Mára már jól belaktam! – mondta a Teknős. – Mindig is azt vallottam, hogy: sok a jóból is megárt.
A Róka nemigen marasztalta a Teknőst. Gondolta, ha egyedül marad, legalább több jut neki.
Szélesre tátotta a száját, és várta, hogy belepottyanjon az a rókának való világjó gyümölcs, amely illatos, mint az eper, leves, mint a narancs, édes, mint az érett szőlő, és amellett még a gyenge csibehúsra is emlékeztet az íze…
– És meddig várt ott a fa alatt? – tudakolta a Kisfiú.
– Nem tudom pontosan – felelte Rémusz bácsi -, de azt hiszem, hogy elég sokáig. Mert a Teknősnek, aki pedig lassan jár, volt ideje, hogy eltotyogjon Mezeiékhez, és elmondja nekik meg a vendégeiknek (akik közül persze nem hiányzott a Nyúl sem), hogy miféle gyümölcscsel kínálta meg a Rókát. És csak jóval később, amikor a vendégek már oszladozóban voltak, akkor látták az ablakból a báránykisasszonyok, hogyan kullog haza az esti szürkületben, szégyenkezve, bosszankodva, a póruljárt Róka.