Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember s annak felesége. Erősen szegények voltak, de a szegénység miatt nem igen búslakodtak, annál többet a miatt, hogy akkora gyermekük sem volt, mint egy ütés tapló. Este, ha lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mind csak azon sóhajtoztak, imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg, habár csak akkorával is, mint a hüvelykujjam. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta s meg is áldotta egy gyermekkel, de ez csakugyan éppen akkora volt, mint a hüvelykujjam, egy szetemnyivel sem nagyobb annál.

Hát bizony akármilyen kicsike volt a gyermek, övék volt, úgy örültek neki, hogy nem győztek eleget hálálkodni Istennek. S merthogy a gyermek annál nagyobbra nem nőtt, habár esztendő esztendő után múlt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. No, de amilyen pirinkó volt Matyi, éppen olyan nagy volt az esze s akármibe fogott, vele járt a szerencse.

Egyszer a szegény ember készülődött az erdőbe, hogy fát vágjon s mind azon búcsálódott, hogy nincs, aki utána hajtsa a szekeret, már pedig minek legyen ott hiába egész nap ló s szekér, mig ő fát vág. Hallja ezt Hüvelyk Matyi s mondja:

– Egyet se búcsálódjék, édes apám, majd kihajtom én a szekeret az erdőre.

Nagyot nevetett az apja:

– Ugyan bizony, mit gondolsz, te tökmag. Nem tudsz te lovat hajtani.

– Dehogy nem tudok. Csak az édes anyám tegyen a ló fülébe, onnét elhajtom én úgy, hogy más sem külömben.

– Jól van, mondta az apja, próbáljuk meg. Hadd lám, mit tudsz.

Elment a szegény ember s délfelé az asszony befogta a lovat a szekérbe, Matyit beültette a ló fülébe, Matyi pedig jó hangosan, legényesen nagyokat rikkantott: gyi, te, gyi! Nye, te, nye! Gyi elé, gyi!

Bezzeg hogy ment a ló s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ott is, ahol a szegény ember a fát vágta. Éppen mikor megérkeztek s Matyi nógatta a lovat, arra vetődött két ember s hogy hallották a nógatást s nem látták, ki nógat, megállottak, csudálkoztak.

Mondja az egyik:

– Látod te, hogy ki nógatja a lovat?

– Nem én, felelt a másik. Látom, hogy a ló mellett áll egy ember, de az semmit sem szól, azt is lassan mondja.

De Matyi nemcsak nógatott, hanem mikor megállott a ló, kiáltotta nagy büszkén:

– No lássa, édes apám, ide hajtottam a lovat! Most már vegyen le!

A szegény ember kivette Matyit a ló füléből, aztán leültette a földre, – az ám, nem a földre, hanem egy gombára. Ott éppen jól elfért.

De már most csakugyan ámult-bámult az a két ember. Mondta az egyik:

– Hallod-e, vegyük meg ezt a gyereket s a nagyvárosokban mutogassuk. Meglásd, annyi pénzt szerzünk, hogy Dáriusnak sem volt több.

– Biz’ a jó lesz, – mondta a másik. – Vegyük meg.

Odamentek a szegény emberhez, köszöntek s kérdezték, hogy nem adná-e el ezt a gyereket. Becsületes árát adják.

– Hát ha a világ minden kincsét nekem adnák kendtek, eladnám-e az én drága jó fiamat! – felelt a szegény ember.

Hanem Hüvelyk Matyi egy szempillantás alatt felmászott az apja vállára, s a fülébe sugta:

– Adjon csak el, édes apám, úgy is visszajövök kigyelmedhez.

– Az már más, gondolta magában a szegény ember s eladta Matyit egy jó marék aranyért.

Örültek az emberek, erősen a kedvébe jártak Matyinak, még azt is megkérdezték, hová ültessék.

– Csak ültessen kend a kalapja karimájára, mondotta az egyiknek, ott fel s alá sétálhatok s látom, hogy hol s merre járunk.

Hát hogyne űltették volna oda! Matyi elbúcsuzott az apjától, elbúcsuztak az emberek is, aztán útnak eredtek. Estefelé megszólal Matyi:

– Bátya, tegyen le a földre, mert hát izé…

– Csak maradj, fiam, mondotta az ember, űlj ki a kalap karimájának a szélire, s végezd el ott a bajodat. Hányszor megtisztelnek a madarak s föl sem veszem!

– De így s de úgy, mondotta Matyi, tudom én, hogy mi az illendőség, csak tegyenek le a földre.

Az ember levette a kalapját, s az út mellett letette egy buzaföldre. Hiszen egyéb sem kellett Matyinak, egyet ugrott, kettőt szökött, egy szempillantás alatt eltűnt a búzavetésben, aztán nagy hirtelen bebújt egy egérlikba s onnét kacagva kikiáltott:

– Jó estét, atyafiak! Szerencsés utat, hol sár nincs.

Tyhü, megmérgelődnek az atyafiak, beszaladnak a búza közé, keresik mindenfelé, tűvé tesznek minden talpalatnyi helyet, beszurkálnak botjukkal az egérlikba is, de szurkálhattak, mert Matyi beljebb-beljebb húzódott, nem tudták kikaparászni. Eközben sötét este lett s a két ember nagy bosszusággal tovább ment.

Mikor Matyi hallotta, hogy már jól eltávolodtak, vígan kimászott az egérlikból s elindult. Meg-megbotlott a göröngyökben, nagyokat esett, amint egyikre fölment, a másikról le, gondolta magában: itt ma még megszakad a nyakad, Matyi! Már éppen le akart feküdni, de, áldott szerencsére, megpillantott egy csőszházikót, oda ment, bekukkantott, nem volt bent senki – na, ez éppen jó lesz neki éjjeli szállásra. Éppen lefeküdt s el akart aludni, mikor két ember haladt el a kunyhó mellett s hallja, hogy mondja az egyik:

– Biz’ a jó volna, ha megkaparinthatnók a pap pénzét. De hogy jutunk hozzá?

– Azt én megmondhatnám nektek, kiáltott ki Matyi.

– Hát ez mi vala? kérdezte az egyik tolvaj ijedten. Valakinek a szavát hallottam.

Megállottak, hallgatóztak s Matyi ujra megszólalt:

– Vigyetek magatokkal s majd segítek nektek.

– Hol vagy hé? Ki vagy hé? – kérdezték a tolvajok.

– Jertek be s keressetek a földön, ott, a merről a hangomat halljátok.

Bementek a tolvajok, keresték, meg is találták Matyit s az egyik fölemelte a tenyerén.

– Ejnye, te tökmag, hát mit tudsz te segíteni?

– Mit-e? Hiszen majd meglátják kendtek. Vigyenek csak magukkal. Én majd bemászom a rács között a házba s mindent kidobálok, a mit ott találok.

– Ez már aztán okos beszéd. Helyes! gyere velünk.

Vitték Matyit s ahogy megérkeztek a pap házához, föltették az ablakfája közé, Matyi betört egy kicsi ablaktáblát s hopp, beugrott a kamarába. Ahogy bent volt, elkezdett kiabálni torkaszakadtából:

– Mindent kidobjak, ami itt van?

– Csendesen, kölyök, mert felébrednek, suttogtak a tolvajok.

De Matyi úgy tett, mintha nem hallotta volna s még hangosabban kiabált:

– Szóljatok már, mindent kidobjak vagy megválogassam?

Akkora lármát csapott, úgy zakatolt a kamarában, hogy a szakácsné felébredt, felűlt az ágyban s hallgatózni kezdett. Eközben a tolvajok egy kicsit tovább húzódtak, de mikor megint elcsendesült a ház, visszakullogtak s suttogva beszóltak:

– Hallod-e, dobj ki már valamit.

– Mindent kiadok, kiabált Matyi, csak nyujtsátok be a kezeteket!

De már ezt meghallotta a szakácsné, felugrott az ágyból, berontott az ajtón, a tolvajok meg eszük nélkül elszaladtak. Keresett, kutatott mindenfelé a szakácsné, de senkit, semmit nem talált, aztán kiment a konyhára, gyertyát gyujtott, ujra bement a kamarába, de akkor sem látott senkit, Matyi pedig, hopp, kiugrott az ajtón, elszaladott a csürbe. Kiment a szakácsné is a kamarából s merthogy semmit sem talált, azt hitte, hogy álmat látott. Visszafeküdt az ágyba s aludott tovább.

Ezalatt Matyi belefeküdt a szénába. Gondolta, alszik reggelig, akkor aztán hazamegy. Az ám, haza! Na, várj csak még egy kicsit, Hüvelyk Matyi!

Reggel kijön a szolgáló az istállóba, hogy enni adjon a tehénnek. Felölelt egy csomó szénát, azt a tehén elé vetette, éppen azt a csomó szénát, amelyikben Matyi aludott. Abban a pillanatban ébredt fel szegény feje, mikor éppen forgatta a tehén a szájában. De bezzeg megijedt Matyi! Azt hitte, hogy malomba került s most elevenen megőrlik. Na, csak egy pillanatig hitte, mindjárt tudta, hová került. Ügyelt, hogy a tehénnek a fogai közé ne forduljon, húzódott mind beljebb, beljebb s egyszerre csak hopp! potty! lecseppent, lepottyant a tehén gyomrába.

– Hm, hm, hümgetett Matyi, ide nagyon sötét helyre kerülék. Egy ablak sincs ebben a házban, gyertya sem ég benne, mi lesz itt velem!

Sehogysem tetszett neki ez a szállás, különösen hogy a tehén folyton evett, csakúgy gyúrta magába a szénát s Matyi mind kisebb-kisebb helyre szorult. De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában s elkezdett kiabálni, ahogy csak a torkán kifért:

– Ne adjanak már több szénát! Elég volt már, elég!

Hej, megijedt a szolgáló! Hát ez mi boszorkányság lehet? Valaki beszél a tehén gyomrában! S éppen azt a hangot hallja, amit éjjel hallott! Szaladt, mintha a szemét vették volna ki, mondja a papnak:

– Jaj, jaj, jőjjön, tisztelendő úr! A tehén beszél!

– Mit mondasz, te bolond? Hát az hogy beszélne?

– Bizony, ha nem hiszi, hallgassa meg.

A pap azt hitte, hogy a szakácsné megbolondult, de azért csak ment az istállóba s hát ő is hallja, hogy kiabál valaki a tehén gyomrában:

– Ne adjanak több szénát! Elég volt! Elég!

De már erre a pap sem mondta: bolondság. Azt hitte, hogy a gonosz lélek beléköltözött a tehénbe. Nem tehetett egyebet, hivatta a mészárost, levágatta a drága jó fejős tehenet, de a belét, amiben Hüvelyk Matyi volt, félredobták.

Eleget próbálta Matyi mindenféleképpen, hogy kikerüljön innét, de nem lehetett ám gyere ki. Megadta magát, ha már Isten így akarta, legyen így, gondolta magában, legalább jó helyet csinál magának idebent. Azám, mikor éppen el akart helyezkedni, odavetődött egy kóbor farkas, felkapta, bekapta a tehén belét s uccu neki! szaladt árkon-bokron át.

Azt hiszitek, úgy-e, hogy megijedt Matyi? Volt eszébe! Gondolta magában: a farkas nem olyan ostoba, hogy ne lehessen vele okosan beszélni, elkezdett hát kiabálni: Hóhahó! Állj meg, farkas koma egy szóra.

Bezzeg, hogy megállott a farkas koma, fülel jobbra-balra, vajjon ki beszél hozzá.

– Hallod-e, farkas koma, mondotta Matyi, ha arra mégy, amerre én igazítlak, olyan vacsorát kapsz, hogy egész életedben megemlegeted.

– Hol van az a hely? – kérdezte mohón a farkas.

– Itt s itt, ebben a házban, magyarázta Matyi s pontosan leírta az apja házát.

Örült a farkas, hogyne örült volna. Estére megérkeztek a szegény ember házába, ott besurrant a kamarába, volt ott hús, szalonna, mindenféle zsiradék s farkas koma úgy teleette magát, hogy alig szuszogott. Most aztán tovább akart állítani, de nem fért ki ám azon az ablakon, ahol beszökött. Csak erre várt Matyi, elkezdett torka szakadtából kiabálni.

– Hallgass te, mordult rá farkas koma, felébrednek.

– De így meg úgy, mondta Matyi, ha te jól laktál, nekem is lehet jókedvem s újra kezdett kiabálni, ahogy csak a torkán kifért.

Addig kiabált, hogy felébredt apja, anyja, a kamarához szaladtak s benéztek az ablakon. Látják, hogy farkas van odabent, nosza, szalad a szegény ember a fejszéért, be a kamarába s nekihuzakodott, hogy levágja a farkast.

– Édes apám! édes apám! kiabált Matyi, vigyázzon, mert itt vagyok a farkas gyomrában!

– Itt vagy-e, lelkem fiam! Hála legyen az Istennek!

Azzal úgy fejbevágta a farkast, hogy egyszeribe felfordult.

– No, most ollót ide, feleség.

Szaladt az asszony ollóért, azzal kivágták a farkas belét s im, csak eléjök ugrott Matyi:

– Itt vagyok, édes szüleim!

– Jaj, csakhogy megkerültél, édes fiam, mit búsultunk, sírtunk miattad!

– Hát biz én nagy földet bejártam, mondotta Matyi, de hál’ Istennek, hazakerültem.

– Hol voltál, lelkem gyermekem?

– Hm! Voltam egérlikban, tehén gyomrában, azután a farkaséban, de most már itt maradok éd’s apám s éd’s anyám ölében.

Hej, Istenem, ölelték, csókolták Matyit s ezentúl úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére.

Még ma is él Hüvelyk Matyi, ha meg nem halt. Holnap legyen a vendégetek.