Sok ezer esztendővel ennek előtte útnak indult az Igazság, hogy bejárja a világot, s megismerkedjék e földnek minden népeivel. Amint ment, mendegélt, találkozik a Hamissággal. Köszönti illendőképpen.
– Adjon isten, jó napot, földi, hová, merre tart kigyelmed?
Felelt a Hamisság:
– Én bizony elindultam világgá, hogy megismerkedjem e föld minden népeivel.
– No, ha kend úgy, én is úgy – mondá az Igazság. – Menjünk együtt!
Kezet csaptak, jó barátságot kötöttek, s megfogadták, hogy egymást jóban-rosszban el nem hagyják. Kinek amije van, egymással megosztják.
Na, továbbmentek. De ahogy az első helyen megállapodtak, mindjárt az Igazság útravalóját vették elé, abból ettek, falatoztak. Azt mondta a Hamisság, ha majd elfogy az Igazságé, azután az ő útravalójából élnek.
Az Igazság hitt a Hamisságnak. Hanem ha hitt, meg is járta szépen. Mikor az ő útravalója elfogyott, a Hamisság elévette a magáét, de egy falás kenyér nem sok, annyit sem adott az Igazságnak. Éhes volt az Igazság, de olyan éhes, hogy a szeme is vereset, zöldet látott. Kérte szépen a Hamisságot:
– Adj egy falás kenyeret, barátom! Hiszen én mindent megosztottam veled!
– Jól van – mondá a Hamisság -, adok szívesen, ha megengeded, hogy kiszúrjam az egyik szemedet.
Mit volt, mit nem tenni a szegény Igazságnak, éhes volt erősen: megengedte a Hamisságnak, hogy szúrja ki az egyik szemét. Aztán továbbmentek. Hanem mikor ismét éhes lett az Igazság, a Hamisság csak úgy adott enni, ha megengedi, hogy a másik szemét is kiszúrja.
Következő alkalommal azt kívánta a Hamisság, hogy az Igazságnak vághassa le a fél karját. Az Igazság ezt is megengedte. Más alkalommal a másik fél karját hagyta levágatni, csak hogy éhen ne vesszen. S mikor a Hamisság kiszúrta az Igazságnak mind a két szemét, levágta mind a két karját, még ott is akarta hagyni az út szélén a szegény nyomorékot. Pedig akkor olyan félenvaló* helyen voltak, ahol nemhogy ember, de még madár sem járt. Könyörgött az Igazság:
– Ne hagyj itt elveszni, vezess el legalább egy városnak kapujáig, ahol koldulhatok!
A Hamisság megígérte, és vezette is a nyomorék Igazságot, de nem a város végére, hanem messze-messze, rengeteg erdő szélére, egy akasztófa alá. Leült ott az Igazság, s várta, hogy valaki arra jöjjön, de bizony nem jött semmiféle lelkes állat.
“Istenem, Istenem – tűnődött magában -, nem város végére vezetett ez a gonosz lelkű Hamisság, hiszen nem jár erre senki, de senki.”
Addig szomorkodott, évelődött magában, amíg az édes jó álom elnyomta. Hanem reggel, mikor felébredett, úgy tetszett neki, hogy a feje fölött, bizonyosan valami fán, beszélgetnek. Hallgatódzik, hallgatódzik, s mindjárt észrevette, hogy nem emberek, akik a feje fölött beszélgetnek, hanem ördögök. Mondta az egyik ördög:
– Hej, ha tudnák az emberek, amit én tudok, bezzeg nem volna annyi nyomorék a földön!
– Mit tudsz, mit tudsz? – kérdezték a többiek.
– Kitaláltam az orvosságát – mondá az ördög -, hogy kell meggyógyítani a nyomorékságot s a vakságot.
– Hát mondd el nekünk is – mondták a többiek -, mi úgysem adjuk tovább!
– Jól van – mondá az ördög -, tudjátok meg ti is! Amely nyomorék ember újhold péntekének éjjelén meghengergőzik a harmatos fűben, annak ismét ép lesz minden porcikája, s amely vak ember megmosdik ezen az éjjelen a fű harmatjában, visszanyeri ismét a szeme világát.
Megszólalt a vén ördög:
– Na, hadd hallom, ki tud még valamit közületek?
Eléállott egy fiatal ördög, s mondá:
– Én is találtam ki valamit, de olyant, hogy azzal egy hét leforgásán elpusztul a király városa, király városának minden lelkes és lelketlen állatja.
– Hát ez ugyan mi lehet? – kérdezték mind egyszerre.
– E’ bizony az, hogy a városnak a napkeleti szélén egy nagy követ hengerítettem a források ereire, de olyan mélyre, hogy emberi szem meg ne lássa. Ettől a kőtől egy csepp víz sem tud felfakadni, s szomjúságban hal meg az egész város.
Többet az ördögök nem beszéltek. Elmentek valamerre, Isten tudja, merre, hanem az Igazság mindent jól hallott a beszédjükből, s még az éjjel megpróbálta, vajon igazat mondott-e az ördög. Éppen újhold péntekének éjjele volt, belefeküdött a harmatos fűbe, jól meghengergőzött benne, s hát, halljatok csodát, kinőtt egyszerre mind a két karja. Akkor aztán felállott, szedett mindenféle harmatos füveket, jól megdörzsölte a szeme helyét. Egyszerre csak visszajött a szeme világa, látta az újholdat, látta az égen a ragyogó csillagokat, látta a rengeteg nagy erdőt, s látta szegény azt is, hogy a gonosz lelkű Hamisság nem város végére vezette, hanem rengeteg erdő szélére, akasztófa alá. Hálát adott a jó Istennek, hogy nem hagyta el nagy nyomorúságában, s mindjárt jóra gondolt: meg sem áll addig, míg a király városába nem ér, elmegy a királyhoz, és elémondja neki, mit az éjen hallott.
Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, meg sem állott a király városáig, pedig olyan éhes volt, hogy alig bírták a lábai, s mit látnak szemei! Gyászfeketébe van vonva az egész város, gyászol ott minden ember, rettenetes nagy ott a szomorúság. Készülődtek a meghalásra. Már meg is haltak sokan a nagy szomjúságtól. Ment egyenest a királyhoz, aki nagy búsan ült a szobájában, s várta, hogy mikor vet véget Isten szenvedéseinek. De lett nagy öröm, mikor az Igazság elmondta, hogy mi csudálatos dolog történt vele az éjen. Hogy csak vegyék ki azt a követ a föld alól, a források szájáról, s lesz víz ismét bőven. Indult mindjárt a város népe, s hát csakugyan ott volt a nagy kő a források száján, ahogy elvették onnan, kibuggyant az áldott jó víz, megeredtek ismét folyók és patakok, volt víz elegendő, ihattak a népek.
Bezzeg lett most jó dolga az Igazságnak. Tejbe-vajba fürösztötték, s tovább nem is eresztették, hadd éljen közöttük.
Telt-múlt az idő. A Hamisság bebarangolta a világot. De egyszer csak elfogyott az ő útravalója is, s amint ment, mendegélt, éppen abba a városba ért, ahol az Igazság lakott. Hogy esett, hogy nem, bement az Igazság házába, s kért tőle Isten nevében egy falás kenyeret.
Az Igazság mindjárt ráismert a Hamisságra, s azt mondta:
– Szívesen adok, ha megengeded, hogy kiszúrjam az egyik szemedet.
Mit tehetett a Hamisság, meg kellett, hogy engedje.
Másnap a Hamisság megint csak elment az Igazsághoz, mert egyebütt még száraz kenyeret sem adtak, s az Igazság csak úgy adott kenyeret, ha a másik szemét is kiszúrhatja.
– Szúrd ki a másik szememet is – szólt a Hamisság -, csak adj kenyeret!
Harmadnap a bal karját, negyednap a jobb karját vágatta le a Hamisság, csak hogy kenyeret kapjon. Mikor aztán sem szeme, sem karja nem volt, megkérte az Igazságot, hogy vezesse el az alá az akasztófa alá, amely alá ő az Igazságot vezette volt.
– Jól van – mondá az Igazság – elvezetlek.
S vezette is mindjárt az akasztófa alá, ott leültette, s szó nélkül ott hagyta.
Aközben beesteledett, s az ördögök ismét összegyűltek, hogy számot adjanak egymásnak, ki mit csinált az elmúlt napokban. Hanem mielőtt a számadásba fogtak volna, azt mondja a legöregebb ördög:
– Csak várjatok egy kicsit a beszéddel, nézzünk széjjel elébb, nincs-e itt valaki, mert a múltkoriban valaki hallgatódzott itt, különben a források szájáról nem vették volna el a követ.
Úgy tesznek, ahogy az öreg ördög mondja, s hát csakugyan megtalálják az akasztófa alatt a Hamisságot. Na hiszen, ráesett ahány ördög mind a Hamisságra. Ütötte, tépte, ki ahol találta. Egy szempillantás alatt ezer darabra szaggatták, s még ez sem volt elég: tüzet raktak, elégették, s a porát szélnek eresztették.
El is vitte a szél a Hamisság porát mindenüvé a világon, s azóta, ahol ember él, ott hamisság is van.