1205-ben koronázták magyar királlyá II. Endrét. Ismerték őt a főurak, kiket bátyja életében pénzzel, csábító szóval árulásra késztetett, ismerték őt és – nem becsülték. Törvénytipró volt eddig – most a törvény első őrévé kellett lennie.
Igaztalanság volt eddig a vezetője, igazságot vár tőle a nemzet; cimborált a hatalmasokkal és támogatásukra építette jogtalan reményeit, most királyi tekintélyét honnan veszi szemben a hatalmasokkal?
És mi történt Magyarországon Endre uralkodása alatt?
A legfőbb méltóságra idegenek jutottak. A 25 éves Bertholdot megtette Endre esztergomi primásnak. Egy Eckbert nevű urat megajándékozott Endre kalocsai érsekséggel s ráadásul kinevezte Tótország bánjává.
Ki volt Berthold? Ki volt Eckbert?
A királyné testvérei voltak, a királynét pedig Gertrudnak nevezték, meráni származású vala, tele gőggel, uralkodási vággyal, magyar-gyűlölettel és asszonyi hiúsággal.
Magyarország királyát II. Endrének hívták, pedig így kellett volna hívni: Gertrud.
Ennek a meráni asszonynak a munkája vala az idegenek, főleg a királyné rokonainak jogtalan felmagasztalása, a magyaroknak arcpirító lealázása.
A királyi udvarnak pazarló fénye, az idegen uraknak kedvhajhászó léhasága, a magyar adózó népnek napról-napra fokozódó insége, az árnyék gyanánt háttérbe szoruló magyar király gyámoltalansága: szóval fel nem panaszolható nyomorúság hazájává tették Magyarországot.
Panaszával nem volt kihez fordulnia az elnyomottaknak. Az urak hatalmának határt nem szabott törvény, önkénykedésükért felelősségre nem merte vonni a gyönge király s az éhezők, vérig sanyargatottak jajszava, ha az égig hatolt is, földi igazságosztó bíró számba nem vette.
Elkeseredéssé változott az elégületlenség, boszúvággyá a méltatlankodás.
És történt 1215-ben, hogy a királyi udvarnál – amint a krónikaírók elbeszélik – a királynénak egyik rokona megsértette becsületében Bánk nádorispánnak erényes hitvesét.
A nádorispán, ki ebben az időben a távollevő király helyett az ország dolgát intézte, az elégületlenekhez csatlakozott és ezek élén a minden rossz főfészkébe, a királyi palotába rohant. Gertrud királynét, a magyaroknak ezt a nyilvánvaló ellenségét megölték s halálra keresték a királyné felfuvalkodott rokonait is, de azok kikerülték a büntető igazság kezét.
Ez volt az első királyné-gyilkolás hazánkban.
Mikor Endre visszatért Halicsból (ma Galicia a neve), hitvesének ravatalához sietett, ámde az összeesküvőket megbüntetni nem merte.
A király félt alattvalóitól, avagy érezte ő is, hogy Gertrud a halált megérdemelte.
Eszére tért-e Endre?
Endre a régi maradt.
Megfoghatatlan könnyelműsége ragadta tovább.
A haragos főurakat, hogy magára ne uszítsa, megajándékozta vármegyékkel, várakkal, nagy területű birtokokkal, a hatalmasok rakoncátlansága és törvénysértése előtt szemet hunyt, mert nem volt hatalma arra, hogy érvényt szerezzen a törvénynek, sőt ő maga járt jó példával előre a törvény megsértésében. Adósságba merült, mert kincstára mindig üres volt s bizalmas emberei, az izmealita és zsidó uzsorások úton-útfélen megcsalták, gondtalan henyeségét a maguk hasznára csúfosan kizsákmányolták.
Ha én letudnám írni Magyarország népének irtóztató nyomorúságát híven! Ha én el tudnám beszélni a meggazdagodott uzsorások lelketlen üzérkedését, az embertelen bánásmódot, melyben adósaikat részesítették! Ha mind a szegénységet, mind a jogtalanságot, mi nálunk akkor ezer meg ezer alakban jelentkezett: képekbe tudnám öltöztetni, e sivár borzalmas képek mind az akarat nélkül való, élhetetlen királyt vádolnák.
Magyarország királya nem ébredt fel a tétlenség zsibbasztó álmából, nem gondolt a nyitott és vért bugyogtató sebek orvoslására, hanem zaklatta uzsorásait, hogy adjanak neki pénzt, sokat-sokat, mert készül a Szentföld visszavívására!