Ki lesz a király? – kérdezték aggódva a magyar főurak III. István halála után. Elszorult a szivük midőn feleletül arra kellett gondolniok, hogy a Manuel görög császár udvarában nevelkedett Bélát illeti meg a magyar trón.
Manuel nem volt barátja a magyarnak, aki mellette nőtt fel, az sem lehet igaz érzésű magyar.
A görögök vallás tekintetében szakítottak már régebben a római pápával, más a szertartásuk, más a vallás nyelve, mint a magyaroké, már pedig Bélának aszerint kellett élnie. Bizonyára megszerette s mihelyt fején érzi a koronát, ezt a vallást igyekszik elterjeszteni – mondogatták egymás között a papok. Manuel ravasz, cselszövő és alattomos, a görögök erkölcséről nem beszélnek jót – Béla is magába szívta a görög császári udvar romlott levegőjét – ugyan mi jót várhatni tőle.
A magyar trónra párthíveitől meghívott Bélát Manuel megesküdteté, hogy lemond a görög császári trónról egyszer s mindenkorra, hogy nem háborgatja Manuel utódait s hogy amig Manuel él, nem háborgatja őt birtokában. Pedig a birtokok között vala a Szerémség, mely Magyarország testéből szakíttatott ki és ezek között volt Dalmácia.
Béla esküt tett s aztán elfoglalta a magyar trónt. Egész Magyarország telve volt aggódással. Az esztergomi érsek nem akarta fejére tenni a szent koronát, a főnemesek tartózkodva közeledtek hozzá.
Ne félj, te vallásodra féltékeny érsek, ne húzódjatok félre főurak, vegyétek körül trónját nemzeti büszkeséggel, ime ez az uralkodó méltó Szent Istvánhoz és Lászlóhoz, legjelesebb az eddigi Bélák között.
A vallást nem bántja, mert a görög udvarban is híve maradt a római egyháznak; a zsarnok Manuel oldala mellett is tisztelte a magyar alkotmányt s nem ismeri a célhoz nem vezető erőszakoskodást.
Célja méltó egy jó királyhoz: megelégedetté és boldoggá akarja tenni országát. Van ehhez erélye, népe iránt szeretete, híve az igazságnak, barátja az üdvös békének, hirdetője a polgári munkásságnak. Sok hasznos dolgot látott ez az uralkodó a görög udvarban s behozza nálunk is azt, amire alkalmas a honi talaj.
Sürgeti az állandó lakóházak építését, buzdítja a népét polgári foglalkozásra; iparnak, kereskedésnek felvirágoztatására törekedik. Legfőbb gondja pedig arra van, hogy az igazságát kereső nép megtalálja mindig módját az igazságszolgáltatásnak.
Ebből a célból elrendeli Béla, hogy legyen udvari kancellária, melynek vezetését írástudó emberekre bizza, ezekhez nyújtsák be a panaszosok sérelmeiket, még pedig írásban, ez a kancellária juttassa el a panaszokat a királyhoz.
A puszta szóval panaszkodók kiáltása eddig soha, avagy nagyon ritkán jutott el a királyig, de már ezentúl az igazságosztásnak rendesnek kellett lennie, mert úgy akarta a jó király.
Még ennél többet is tett.
Látta, hogy nemzete a tudomány és műveltség tekintetében hátra maradt, ennek pedig legfőbb oka az, hogy kevés az iskola. Felállíttatott tehát több iskolát, sőt azok számára, akik a tudomány után szomjuhoztak Veszprémben egy főiskolát is alapított, hogy ne kelljen a tanulni vágyó ifjainknak külföldre menniök. Ez volt hazánkban az első főiskola. Manapság az ilyen főiskolát egyetemeknek nevezik s innen kerülnek ki a papok, orvosok, tanárok, mérnökök, ügyvédek és nagyobb hivatalnokok.
Mi lehetett ennek az üdvös és népét boldogító intézkedéseknek természetes következménye? Semmi egyéb, mint az, hogy Bélát rövid idő alatt népe igazán tisztelni, becsülni és szeretni tanulta.
Ilyen király alatt boldog lehetett Magyarország.