Másnap reggel, a mint Etele fölébredt, hirvivőt hivatott s erős nagy paranccsal küldé húnországszerte. Etele királynak parancsa így szólott:
– Valamennyi táltos, bűbájos, jövőnek tudója, kik álomfejtéshez tudnak Hadúr jóvoltából, gyűljenek mind össze, mert húnok ifjabbik királya az éjjel csoda-álmot látott. Azt kivánja tudni: mit jelent az álom?
Veszteg egy sem maradt e parancsot véve. Etelét szolgálni öröm volt a húnnak, azért mind felgyültek, felgyülekezének Etel-lakba. Eljött ősz szakálú, bölcs beszédű Torda, ki sok emberöltőt megért már Hadúrnak ingyen kegyelméből, szász Detre sem látott több tavaszújulást, mint ez öreg táltos.
Hogy mind együtt voltak, kik tudtak az álomfejtéshez, imígy szólt Etele hozzájok:
– Ide hivattalak húnok esze, tiktek, kik előtt Hadúr a jövendőt feltárta, füvek csodatitkát kikre reábizta, s redőiből az áldozatra szánt fehér ló jonhának, akik olvassátok jövő idő képét, futó felhőkből megsejtitek néha az örökkévaló isten akaratját. Hallgassátok csak meg, milyen álmot láttam, s ha meghallgattátok, értelmét előttem el ne titkoljátok.
– Álom szállt szememre, mélységes mély álom. Gyermek valék újra, mint Bendegúz apám életében egykor, s játszottam kedvemre, mint egykor naponta római gyermekkel, kire emlékeztek, hiszen egytül-egyig öregebbek vagytok, mint magam. Úgy hitták azt a római gyermeket: Aétiosz. Fakardot forgattunk, fadárdát dobáltunk, húnok gyermekeiből alkotván sereget, nem egyet, de kettőt; egyiknek vezére Aétiosz vala, másiknak vezére pedétig én voltam. Össze is roppantunk, egyszer mint a húnok, másszor olyan módon, mint a rómaik. A mint így birkóztunk harczbiró férfiak módját utánozva, kezünkből kiesik a fából faragott kard, kihull a fadárda, helyökbe igazi aczélkard, érczdárda, de iszonyú fénylik; tompán fogott a fa, élesen az aczél, vér ömlött ki a helytt, hova hegye sújtott, dárda bordát tört át, életet kioltott, halomba az ellen, nagy rakásra hullott. Harcz volt igazándi és harczi üvöltés, nem gyermek-játék már, véres harcz, kegyetlen. Hát egyszer, hát egyszer, emberfül ezt hallja, egy öreg ember száll a levegő-égből, s épen, hogy elém száll, kardot tart kezébe, minőt én nem láttam, halandónak szeme sem látott még olyat. Irás vala rajta, a ragyogó pengén, csodatitkú irás. Ezt a csodakardot derekamra fűzi, azután eltünik, miként a hig pára száll a levegőben. Álom volt, igaz volt, tanakodom rajta, hát megtapogatom csipőmet, s ott a kard, érzem, amint húzza. Aztán lábam alól a szilárd föld eltünt, szárnyaim nem nőttek s én mégis repültem. Képet változtatott alattam a nagy föld, városok tüntek fel, nyugati országok. Alább ereszkedtem, kihúztam a kardot, egyszer megsuhintám, kanyariték véle, hát egy-egy csapásra, egyetlen csapásra leterült egy város… Ez volt az én álmom, nosza fejtsétek meg!
Hallgattak a húnok bölcsei mind sorba, kiki maga lelke tanácsát kérdezte, hogy Etele álmát mely mód magyarázza. Legelébb is felkelt húnok főtáltosa, öreg Torda állt fel, s komoly ábrázattal ilyen szókat mondá:
– Hallgass reám, király, hebehurgya szónak nem barátja Torda, Hadur papja vagyok öreg idő óta, nincs a húnok között egyívású velem, nem is tudhatja azt emberszülte más, csak ki főtáltosa volt Húnor népének, mint magam vagyok mostan. Mióta Hadurnak szolgál a hún nemzet, századról századra mélységes titokként őrzi minden táltos ezt az öreg regét, melyet elárulni Hadúr nekem adta. Beszélnek egy kardról, melyet Hadúr küld le egyszer valamikor, az Isten kardjáról szól az agg rege, már idestova épen hétszázhetvenhét lesz az esztendők száma; hármas hét szám, ennek bűvös az ereje, hét a százból, hét a tizből és hét az egyből… Azon gondolkoztam, hogy elébb tünődém, ezt az időt mérjük Húnor apánk óta?… Csal az emlékezet, de nem a hetes szám, most volt betelendő. Ezt vallom, ezt hiszem, csodalátomásod erre magyarázom, nagyramenő fia hősi Bendegúznak. Homlokodról űzd el felhőit a gondnak, te vagy, bizony te vagy Hadúr választottja, tiéd lesz az a kard; hogy kapod, mint küldi teneked azt Hadúr bátor, hogy nem sejtem, de hiszem és vallom.
Alighogy elvégzé hős Torda beszédét, meglebben a sátor bársonyos ponyvája s Bulcsu vezér lép be, egy meztelen kardot mutat a kezében, s arcza elárulja, hogy amiket majd mond, nem mindennapi lesz.
Rávillan a kardra Etelének szeme, trónjáról felugrik, s azt kiáltja:
– Ez volt!
Támad erre zugás, jaj, de milyen zúgás, miglen int Etele, közelebb lép Bulcsu, s int egy sihedernek, ki mögötte állott, hogy közelebb álljon. Azután megszólal és a miket elmond, bámulva hallgatják.
– Király, neked én most olyan dolgot mondok, a mit igaznak végy, ne tekints mesének. Csak az imént történt, közel a határban hazafelé tarték, lépésbe haladtam. Egyszer csak elémbe lép ez a siheder, baromőrző gyermek, képéről olvashatd. Jobbágyalázattal kér, zokon ne vegyem, nagy csodás dologról adna nékem számot. Biztattam, ne féljen, mondja el, ha mit tud. Ezeket mondá el, miket tőlem hallasz. Vigyázta a nyájat, s mikor tovább akará terelni, hát látja, hogy sántít egy kedves ünője. A vérnyomon indul, hogy okát keresse, vérnyom elvezeti, s hol a vérnyom eredt, egy vasdarabot lát, de csak egy hüvelyknyit, kinyúlni a földből. Kár is lehajolni érette, gondolja, s tovább veszi útját. Menet egyet gondol, mégsem hagyja ott, mert a jószág lábában attól újfent kára eshetnék. Ezt gondolta magában együgyű elmével s újra visszaméne, hogy a vasat fölvegye. A mint a helyre ér, hol előbb meglátta: két annyira nőtt ki azalatt a földből. Azt hivé először, hogy szeme káprázik. Lehajol utána, hogy felvegye. Mi lőn akkor király, ezt halld álmélkodva. Hozzá nyúl a fiú, s láng csap fel a vasból. A gyermek elszalad, merthogy megijedett, gonosz kéz munkáját, manók mesterségét sejtette belőle. De a kiváncsiság nem hagy neki nyugtot. Kerülgeti ismét, óva közeledik, meg-megáll, visszamegy, fogy a bátorsága, venné is, hagyná is, aztán megembereli magát és odakuszik mégis. Messziről meglátja, hogy kiáll a sásból, ragyog mint az arany, a mely rozsdát nem fog. Másodszor megfogni világért sem merte, hanem hogy meglátott, hozzám futa mindjárt, s hivott, hogy meglássam. Hittem, nem is hittem, korholtam előbb őt, de az ábrázatja igazmondást vallott, azért hát követtem. Én szememmel láttam ezt a csoda-kardot, nem volt már a földben, csak a markolatja. Nyúltam is feléje, de láng nem csapott meg, kihúztam, elhoztam, neked adom király, téged illet az meg, mind a húnok közül csak egyedül téged.
Szólott Bulcsu vezér s átadta a kardot Etele királynak. Bemarkolt a király kincses ládájába, sáraranynyal ő a sihedernek kérges markát kibélelte, ki ő mindakettőt.
Azután szétoszlott a tanács, Etele pedétig befordúlt fegyveres házába, próbálgatta, melyik hüvelybe talál a csoda-kard, Hadak istenének ritka ajándéka. Mintha belemérték volna, úgy talált legdrágább hüvelyébe a kard. Azzal felcsatolta izmos derekára, kihúzta a kardot, csillogott kezében, hogy Hadúr maga is örömmel nézhette. Suhintott keletre, suhintott nyugatra, kanyarítá délnek, viszontag éjszaknak, s kipattant belőle nagyralátó lelke hatalmas szavakban:
– E kerek világnak Ura leszek véled, népeket tapodok, országok reszketnek, «Világ pörölyé»-nek, «Isten ostorá»-nak, merre embert hord a föld háta, neveznek.
S úgy állott Etele fegyveres házában, mint Hadúr az égen villámszóró kézzel, szikrázó szemekkel.
Jaj merre e karddal útját veszi majdan, fű a nyomán nem nő, vérkönyek fakadnak, szolgaalázattal koronás fejek a földig meggörnyednek…