Hol volt, hol nem volt, még az Operenciás-tengeren is túl volt egy király. Annak volt egy fia, úgy hívták, hogy János. Egyszer a király azt mondja Jánosnak:
– Eredj, fiam, hetedhétország ellen világot látni, úgy hamarább lesz belőled valami.
Útifüvet kötött hát János királyfi a talpa alá, hátára vett egy szőrtarisznyát, kezébe pedig egy nagy görcsös botot, azzal elindult hetedhétország ellen világot látni. Amint mén, mendegél, egyszer előtalál egy igen-igen hosszú vékony embert.
– Adjon Isten jó napot! – mondja a vékony ember.
– Adjon Isten neked is! – fogadja a királyfi – Ki vagy te? Micsoda mesterséged van?
– Én bizony Villámgyors vagyok. Ha megindulok futni, olyan sebesen haladok, mint a villámlás.
– A bizony szép volna – mondja János. Hát éppen ekkor ugrott ki egy gyönyörű szarvas az erdőből. Amint ezt meglátta a királyfi, azt mondja Villámgyorsnak:
– No hát, ha olyan futós vagy, ahol az a szarvas, fogd el!
Nem várja Villámgyors, hogy ezt kétszer parancsolják, hanem kapja magát, hirtelen utána rugaszkodik a szarvasnak és – akár hiszitek, akár nem, olyan igaz, mint az öklöm, bizonyítja a könyököm, ott voltam, ahol beszélték – három lépéssel elérte a szarvast.
– Nem állanál mellém kenyerespajtásnak? – mondja neki a királyfi, mikor a szarvast odavitte.
– Dehogy nem, nagyon örömest!
Most már ketten mentek, mendegéltek. Útközben, amint egyről-másról locsogtak-fecsegtek, egy izmos, széles vállú emberre találtak.
– Adjon Isten jó napot! – mondja a széles vállú ember.
– Adjon Isten neked is, – fogadja a királyfi. – Ki vagy te? Micsoda mesterséged van?
– Én bizony Hegyhordó vagyok. A hátamon akármilyen nagy hegyet könnyen elbírok.
– Ejnye, próbáld meg, – mondja neki János királyfi – a bizony szép, ha igaz.
Ekkor Hegyhordó a hátára vett egy nagy hegyet, aztán könnyen vitte.
– E bizony szép, e bizony szép! Nem állanál hozzánk kenyerespajtásnak?
– Dehogy nem, nagyon örömest!
No most már hárman mentek, mendegéltek. Egy darab idő mulva előtaláltak egy igen nagymellű embert.
– Adjon Isten jó napot! – mondja a nagymellű ember.
– Adjon Isten neked is! – fogadja a királyfi. – Ki vagy te? Micsoda mesterséged van?
– Én bizony Fúvó vagyok. Olyan erősen tudok fújni, hogy egy fúvásra a háztetők mint a pelyhek szállnak a levegőben. A legnagyobb s legerősebb fák közül két-háromszázat ki tudok fujni a földből csak egy szusszanásra.
– Lássuk hát no, – mondja neki János királyfi – próbáld meg, úgyis amott van néhány nagy cserfa; ha legény vagy, fujd ki.
Ekkor Fúvó oly erővel kezdett fujni, hogy azt a néhány fát, amiket neki János királyfi mutatott, mint a pelyhet röpítette ki a földből. Úgy megkóvályogtak a levegőben, mint a giz-gaz a nagy forgószélben.
– Nem állanál hozzánk kenyerespajtásnak?
– Dehogy nem, igen örömest!
No most már négyecskén baktattak. Rövid idő mulva megint előtaláltak egy nyilas embert.
– Adjon Isten jó napot! – köszön a nyilas ember.
– Adjon Isten neked is! – fogadja a királyfi. – Ki vagy te? Micsoda mesterséged van?
– Én bizony Jóltaláló vagyok. Olyan jól tudok célozni, hogy egy kőről lelövök egy borsószemet anélkül, hogy a kőhöz csak hozzá is érne a nyílvesszőm.
– Próbáljuk meg, mondja neki a királyfi – vajjon úgy áll-e, amint mondod?
Ekkor egy borsószemet rátettek egy kőre. Hát úgy lelőtte róla, hogy a nyíl a követ még csak akkora darabon se érintette, mint egy légyvese.
– No még ilyet nem láttam ám – mondja a királyfi. – Nem állanál közénk kenyerespajtásnak?
– Dehogy nem, nagyon örömest!
No most már öten voltak. Amint így mentek, mendegéltek, egyszer előtaláltak egy zömök embert.
– Jó napot adjon Isten! – köszön nekik a kis ember.
– Adjon Isten neked is! – fogadja János királyfi. – Ki vagy te? Micsoda mesterséged van?
– Engem Péternek hívnak. Én, ha a fejem a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak és cselekszenek.
– Nem állanál hozzánk kenyerespajtásnak? – kérdi tőle a királyfi.
– Dehogy nem, nagyon örömest!
Igy mentek aztán hatan hetedhétországon is túl. Elértek Tündérországba. Volt ottan egy igen-igen gazdag és hatalmas király. Annak volt egy gyönyörűséges leánya, aki olyan csodaszép volt, hogy már a képíró sem festhetett volna nálánál szebbet. Ez a királykisasszony olyan gyorsan tudott futni, mint a szél, még a lába sem érte a földet.
Kihirdettette a király az egész országban, hogy aki az ő leányát futás közben elhagyja, annak adja feleségül. De, aki nem bízik a lábában, az meg se próbálja a futást. Mert ha csak egy lépéssel is hátrább marad Szélikénél, – így hívták a királykisasszonyt – azt olyan helyre téteti, honnan a talpa nem éri a földet. Jöttek is sokan, szegények, gazdagok, nagyobbnál nagyobb urak. De mindnyájának csak arra ment az ügye, hogy utóvégre úgy járták a táncot, úgy verték össze a bokájukat, amint a szél fujta.
Egyszer a fülébe ment ez a hír a hat kenyerespajtásnak is. Nem tétováztak hát soká, hanem elküldték Villámgyorsat rögtön a királyhoz, hogy próbáljon szerencsét s most mutassa meg, hogy mit tud. Bemegy hát Villámgyors a királyhoz s azt mondja neki:
– Király uram, én szeretnék párost futni a királykisasszonnyal.
– Jól van, fiam, – mondja neki a király – hát majd holnap reggel jókor gyere el!
Elmegy hát Villámgyors másnap jókor reggel a királyi palotába. Hát uramfia! annyi a tengernép mindenfelé, akik azt jöttek nézni, ki lesz már futósabb: Szélike-e, vagy az a hosszú ember – mondom, annyi volt a tengernép, hogy végét-hosszát nem látta a szem. Elkezdtek hát futtatni. De Villámgyors Szélikét három ugrással elhagyta és sokkal hamarább ért a kitűzött helyre.
Nagyon megszégyelte a királyleány, hogy ez az idegen ember túltett rajta. De mit volt mit tenni? Már megesett, a megtörténtet pedig nincs az Istennek az a teremtése, aki meg nem történtté tegye.
– Jól van, fiam, – mondja a király Villámgyorsnak – látom, hogy te is tudsz valamit. De a leányomnak aligha valami baja nincs, mert nem hiszem, hogy máskülönben még csak a nyomába is hághatnál. Fussatok holnap még egyszer párost.
Villámgyors azt se bánta. Már jól feljött másnap a ruhaszárító csillag, a nap, midőn elkezdték a futtatást. Annyi volt most is a néző, mint a csillag az égen. Minden módon mesterkedett Szélike, de hiába, mert most is csak elhagyta Villámgyors és sokkal hamarább ért a kitűzött célhoz. A királyleány majd hogy a föld alá nem bújt szégyenletében. De mit volt mit tenni? Megtörtént a dolog.
– No fiam, – mondja a király Villámgyorsnak – fussatok holnap még egy párost, mert hogy ki a futósabb, tudod, harmadszor válik meg, mint a cigánygyerekek birkózása.
No jól van, Villámgyors abba is beleegyezett. A királykisasszony pedig, hogy több kudarcot ne valljon, egy gyémántos kövű aranygyűrűt küldött neki ajándékba. Annak a gyűrűnek az a tulajdonsága volt, hogy aki azt az ujjára húzta, nem hogy futni, de még csak lépni is alig tudott. De Péter, aki mindent megtudott, ha a fejét a földre tette, megtudta a királykisasszony gonosz szándékát is. De senkinek se mondta meg másnak, csak Jóltalálónak.
Másnap megint kiállottak Szélike meg Villámgyors. Hát Villámgyors, mert éppen az ujján volt a gyűrű, még csak lépni is alig tudott. Ekkor Jóltaláló nyilát hevenyében előkapta és a gyűrű fejét – mert hát ebben volt a varázserő – olyan szépen kilőtte, hogy még! Ekkor Villámgyors három ugrással utólérte Szélikét és jóval előbb ért a célponthoz. A királykisasszonyt pedig ette a méreg, dúlt-fúlt haragjában, majd a nyelvét rágta, hogy az a semmiházi túltett rajta.
A hat kenyerespajtás bement most a király elébe s azt mondták neki, hogy nekik nem kell a királykisasszony, hanem annyi aranyat-ezüstöt adjon helyette, amennyit egyik pajtásuk elbír.
A királykisasszonynak pedig, amint meglátta János királyfit, mintha csak elvágták volna minden haragját. Úgy megjuhászodott, olyan jó s szelíd lett, mint amilyen annakelőtte volt.
A király azonnal előhozatott száz szekér aranyat és ezüstöt, azt felrakták Hegyhordó hátára. De még csak meg se kottyant. Előhordatta hát a király minden drágaságait, késeit, tálait, kanalait, gyertyatartóit, egyszóval mindent, ami csak aranyból-ezüstből volt és azokat is mind felrakták a többi arany fölébe. Azzal a kenyerespajtások mind a hatan hátat fordítottak a tündérkirály várának.
A tündérkirály csakhamar megbánta, hogy azoknak a bokorból ugrott, nem tudom kiknek odaadta azt a tömérdek sok kincset. Föltette hát magában, hogy utánuk küldi a leányát, mintha azok lopva vitték volna el magukkal. Azután pedig egy regement katonát küld utánuk, hogy koncolják fel azt a hat gazembert, a kincset pedig a királykisasszonnyal hozzák vissza. De hamarább felérte azt Szélike ésszel, mint az apja. Mert mikorra az ezt kigondolta, már akkor ő hegyen-völgyön túljárt a hat emberrel együtt. Amint ezt megtudta a tündérkirály, borzasztó mód megharagudott s utánuk indított egy regement katonát. De Péter, amint egyszer a fejét a földre tette, észrevette, hogy micsoda szándékkal jönnek utánuk. Azt mondja hát a többieknek:
– No, pajtásaim, most már aligha itt nem hagyjuk a fogunkat! A király egy regement katonát küld utánunk azzal a parancsolattal, hogy minket, hatunkat, aprítsanak össze, Szélikét pedig, meg a nyert kincset vigyék vissza.
– De gyáva vagy, – mondja neki Fúvó – hogy olyan hamar megijedsz! Az egész nem egyéb gyerekjátéknál. Üljetek csak le egy kicsit pihenni, mingyárt számot vetek én velük.
Hát ekkor elkezdett egész erejéből fujni. Fujt-fujt szakadatlanul, amint csak Isten tudnia adta. Hamarjában olyan nagy szélvészt kerekített, hogy a por az egész katonaságot lovastul, mindenestül együtt eltemette. – Mikor aztán gondolta Fúvó, hogy no, nem látják azok többé a csillagos eget, felhagyott a fúvással. Elindultak hazafelé.
Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak elértek a János királyfi apjának a várába. Ott aztán elosztották egymásközt a teméntelen kincset. Mindnyájan igen nagy urak lettek.
János királyfi pedig feleségül vette a gyönyörű szép tündér Szélikét. Csaptak nagy lakodalmat; üstre főztek, teknőre tálaltak; csak a lé volt kilencféle, hát még a sok, hús nélkül való lé!