Nagy szomorúságra jöttek meg az idén a szurdoki uradalom fecskéi. Könnyes szemek, bús arcok fogadták őket. Nem futottak eléjük se fiúk, se lányok. Jolánka sem üdvözölte őket, az uraság lenhajú, nevető szemű kis lánya. Lecsukódott már akkorra az a nevető szem. Ott pihent Jolánka a szomorú fűzfás kis temetőben.
Jolánkát siratta a falu népe. A kastély, a kunyhó azért nem vette észre a fecskéket. Pedig ott csicseregtek a fecskék minden eresz alatt, ott röpdöstek a kastély körül. Elszálltak a szomorú fűzfás kis temetőbe is, ahol ibolya nyilott Jolánka sírján. A fák leveles gallyát beszédes szellő mozgatta. Azt susogták az ágak, azt beszélte a szellő:
– Hiába keresitek a kastélyban, ott ugyan nem akadtok rá. Itt alszik Jolánka. Mi őrködünk az álma fölött.
Még egyszer megfordultak a fecskék a temetőben, aztán villámgyorsan a kastély felé röpültek. A lemenő nap éppen bearanyozta a messzepirosló bádogtornyát, a vadszőlős tornác üvegajtajára pedig rózsákat dobált. Egyszer csak megnyilott az üvegajtó s kilépett rajta a szurdoki uradalom gazdája: Benkő Dénes. Megállt a tornác felső lépcsőjén s hozzátámaszkodott az oroszlánfejes oszlophoz.
A fecskék ott röpdöstek már az udvaron. Csillogott-villogott a szárnyuk a napfényben. A kútnál egy béres vizet merített. Benkő Dénes odaszólt neki:
– Hej, Kondor Pista, gyere csak ide!
Kondor Pista megemelte a kalapját s közelebb lépett az urasághoz.
– Tudod-e, hol lakik a kőfaragó?
– Tudom, nagyságos úr.
– Menj oda tüstént. Mondd meg neki: ha ráér, jőjjön el a kastélyba.
– Igenis, nagyságos úr! Futok parancsolatjára.
A kőfaragó éppen egy kőszent ruhájára festegette rá a fényes arany csillagokat, mikor Pista nagy lelkendezve benyitott.
– Azt üzeni a nagyságos úr, hogyha ráér, jőjjön a kastélyba!
– Indulok már, Pista öcsém, – felelte a kőfaragó.
A kőfaragó nemsokára fölballagott a kastélyba. Az uraság várta már a tornácon.
– Jó estét, nagyságos uram!
– Adjon Isten, mester úr! Foglaljon helyet.
A kőfaragó leült. Benkő Dénes szembe ült vele.
– Egy kis munkát akarok adni, – mondotta aztán. – Szeretném, ha csinálna egy szobrot a kis lányom sírjára.
– Milyennek akarja, nagyságos uram? – kérdezte a kőfaragó.
– Ahogy gondolja. Szerette nagyon a virágokat és a madarakat. Különösen a fecskéknek örült, mikor így tavasz tájban megjöttek. Csináljon valami rajzot, mester úr, majd megnézem!
– Helyes, nagyságos uram, – mondotta a kőfaragó. – Ha aztán tetszik a rajz, elkészítem a munkát.
Bizony sokáig törte a fejét a kőfaragó, amíg a rajzot kigondolta.
Egy hét mulva fogat állott meg a kőfaragó háza előtt. Két hollófekete ló volt elé fogva, a gyeplőt pedig zsinóros ruhás kocsis tartotta. A dagadó párnákról Benkő Dénes emelkedett föl. Lelépett a fogatról és benyitott a kőfaragó udvarába.
A mester az eperfa alatt dolgozgatott. Benkő Dénes odaköszönt:
– Jó reggelt, mester úr!
– Isten hozta, nagyságos uram!
– No, megvan-e a rajz?
– Megvan, nagyságos uram. Azonnal kihozom, – mondotta a kőfaragó. A másik pillanatban már odatartotta a rajzot az uraság szeme elé:
– Tessék!
Benkő Dénes mohó szemmel nézte. A rajz egy könnyes szemű kis lányt ábrázolt, amint kendőt lobogtat a fecskék után. Valami kedves, megindító volt a kép. Benkő Dénes is annak találta.
– Gyönyörű szép, mester úr, – mondotta. – Hozzáfoghat bátran a munkához.
Akkor vetődött éppen oda Böske, a kőfaragó kis lánya. Nagy, kék szemét rávetette az uraságra, úgy hallgatta a szavát. Az apja kézenfogta.
– Az én kis Böske lányom, nagyságos úr. Róla mintázom a szobrot.
Benkő Dénes jobban megnézte a kis lányt s boldog meglepetéssel kiáltott föl:
– Nagyon jó lesz, mester úr, hogy róla mintázza a szobrot. Úgy hasonlít Böske az én Jolánomhoz!
Aztán odafordult a kőfaragóhoz: – Ezentúl gyakran eljövök, hogy lássam a munkáját. Amíg elkészül vele, sűrűn meglátogatom.
Csakugyan mindennapos vendég lett Benkő Dénes a kőfaragónál. Ilyenkor mindig volt Böskéhez is egypár jó szava. Néha még cukor is került elő a zsebéből. Hogy ragyogott tőle a Böske két szeme!
Benkő Dénes pedig azon kapta magát, hogy sokat gondol a kis Böskére. Ha otthon a virágoskertet nézi, akkor is Böskét látja. Ha madárdalt hall, akkor is a Böske kedves hangja cseng a fülébe. Sőt mikor rágondol Jolánkára, az ő meghalt kis lányára, akkor is a Böske képét rajzolja elé a képzelet.
Azon a napon, mikor a szobor elkészült, könnybe borult Benkő Dénes szeme. Melegen rázta meg a kőfaragó kezét:
– Köszönöm, mester úr! Nagyon szép a munkája! De hogy szívem szerint megháláljam ezt a nagy örömet, tegye meg nekem, amire kérem. A kastélyom mellett a kert közepén, van egy csinos, szép épület. Ne zsellérkedjék itt, jőjjenek oda lakni, berendezem szépen műhelynek.
S azzal odaszorította Böskét a szívére:
– Gyere, lelkem, légy ezentúl az én kis lányom is. Kék szemedből mintha csak Jolánka mosolyogna rám!
A tavaszi napsugár arany fénnyel ragyogta be ezt a gyönyörü képet.