Mig Béla uralkodói buzgósággal fáradozott, hogy atyja gondatlanságának szomorú következményeit jóra fordítsa, távol keleten, honnan hajdanában az ős magyarok kivándoroltak, világrendítő események történtek. Ázsia közepén fölütötte fejét egy nép, melyről addig a világ semmit sem tudott. Kegyetlen, óriási csordája a tatároknak, más néven mongoloknak is szokták nevezni.
Volt egy vezérök, Themudsin, aki mind egyesítette a tatár törzseket s aztán a szomszéd országokat rendre meghódította, a népeket igába hajtotta s egy rengeteg tatár birodalmat alkotott.
Jaj volt az országnak, hová lábát betette a tatár s jaj volt a népnek, mely összetűzött. Mint az eleven tűz a száraz kórót, úgy megemésztette.
A sok diadal elbizakodottá tette a vezért s már nem elégedett meg Ázsiával, hanem hivalkodóan hirdette, hogy:
– Amint egy isten van az égben, úgy egy úr legyen a földön s ez az úr a tatárok khánja lesz. (Khánnak nevezték a tatárok vezéreiket.)
Az elbizakodott Themudzsin meghalt s egyik utódja Oktaj meg akarta valósítani elődjének büszke szándokát.
Ez éppen abban az időben, midőn nálunk Béla uralkodott, elküldötte Bathu nevű unokaöcscsét, hogy hódítsa meg Európát.
Egy jámbor szerzetes érkezett messze Ázsiából Béla udvarába. Ez a szerzetes többed magával azért ment Ázsiába, hogy az otthon maradt ős magyarokat fölkeresse és róluk hírt hozzon. Fel is találták őket, de csak egy érkezett haza, a többi útközben elpusztult. Ez a jámbor szerzetes rémes hírt közölt Bélával: a rettenetes tatárok készülődnek, hogy Európát meghódítsák. Hontalanná tett népek futó tömege jelöli a vad tatárok közeledő csordáját.
Béla szivét elfogta népe miatt az aggódás, de a főurak mesebeszédnek tartották, melyet Béla talált ki megijesztésökre. A jó főurak, nem sokat törődtek a haza sorsával.
Nem sokkal azután negyvenezer kún család jött Köteny nevű királyának vezérlete alatt hazánkba. Fáradtak voltak, meglátszott rajtok, hogy vesztett csatából menekültek.
A kúnok királya elbeszélte, hogy országát elfoglalták a tatárok, népét leöldösték s neki el kellett menekülni vitézeivel. Kérte Bélát a kúnok királya, hogy fogadja be országába őt népestül.
Béla így gondolkozott:
Ha a tatárok ide is eljönnek, jó lesz a kún sereg a tatárok ellenében; ha pedig nem jönnek a tatárok, a kúnok szaporítják az ország lakosságát és segítségemre lesznek a nyakas főurak ellenében, ha szükség lenne rá.
Azért vendégszeretően fogadta Béla a kúnokat s a mai Kis-kúnság tájékát, a Duna és Tisza közt levő síkságot jelölte ki lakóhelyökül. A magyarok nem jó szemmel nézték a jövevényeket, akik hozzá szokva a vándorélethez, egyik legelőről a másikra vándoroltak s gyakran összeverekedtek a magyarokkal.
Béla lehetőleg úgy intézte el az efféle peres ügyeket, hogy a kúnok részére dült az igazság, már pedig ez fájt a magyaroknak s a főurak nem szüntek meg Bélát gyanusítani, hogy a tatároknak eszök ágában sincs Magyarországot megtámadni, azt csak a király találta ki, hogy annál jobban kedvezhessen az ő kedves kúnjainak. Hát csak rajta, szeresse tovább is az ő kúnjait és sértegesse tovább a magyarokat.
Gonosz és rossz akaratú beszéd volt ez, az ország békességét még jobban felforgatta s a főnemesek gyűlöletét fokozta.
A vész közeledett s az egyetértés hasonló vala egy pisladó mécshez, melyet nem élesztenek közös szeretettel, hanem eloltani igyekeznek, szenvedélyes indulattal.
A király álmát elveri a gond, a főurak mulatoznak kastélyaikban, távol pedig mennydörög az ég, vihart hozó szél süvít, fergeteg lesz, magyarok, irtózatos fergeteg…!
*
– Jön a tatár! Közeledik a határhoz! – Negyvenezer fejszés vágja az utat előre, százados fák ropogva-recsegve dülnek meg a fejszések csapása alatt! Orosz, lengyel fut előle! Égnek a városok és falvak! Halál, pusztulás mindenfelé!
Ime, kitört a fergeteg.
Jár körül a hírnök, véres kardot hord s a király nevében fölhívja a nemeseket, hogy gyülekezzenek a király zászlója alá, mert veszély fenyegeti a hazát.
Mit felelnek a magyar urak?
A szégyen pirja elfutja arcomat, mig ezeket írom:
– Hadd menjen a király kedves kúnjaival, mi egy tapodtat sem megyünk!
Magyar nemesek beszéltek így a hazát fenyegető legirtózatosabb veszély idejében.
A király elküldötte Dienes nádorispánt, hogy védje a szorost, melyen a tatárok Magyarországba átjöhetnek. Mi volt a kis csapat a sok százezer tatár ellenében, a forgószél tövestől kicsavarja az erős tölgyet is, hát a törékeny ágat nem hordhatja-e messze?
Három oldalról támadott hazánkra Batu serege. Egyik jött Morvaország felől, másik a vereckei szoroson át, a harmadik Erdélyen keresztül. Néhány nap alatt Pest közelében cirkáltak a tatár lovasok. Útjokat mindenfelé égő falvak jelezték.
És a király Pesten várakozott a gyülekező seregre.
Reménykedett, hogy a kúnok segítségével a nemesek serege szembeszáll a tatárokkal s a nagy veszélyt elhárítja.
Lassan-lassan szállingóztak. Az elsők között volt a bátor és lelkes Ugolin, kalocsai érsek, eljött Kálmán, Bélának derék öccse, de a főnemesek legnagyobb része otthon maradt s nem a haza védelméről, hanem a saját életének oltalmazásáról gondoskodott.
Pest alatt Ugolin vakmerően megtámadott egy tatár csapatot, az hátrált s a tüzes Ugolin üldözőbe vette, ámde nehéz lovasaival süppedékes mocsárba csalta őt a tatár s aztán hirtelen megfordulva, irtózatos mészárlást vitt véghez a magyarok között.
Véletlenül egy tatárt fogtak el, a mint vallatni kezdik, kiderült, hogy nem tatár, hanem kún.
Olyan kún volt, kit a tatárok elfogtak s aztán seregökbe besoroztak.
A magyarok – különösen Béla ellenségei – vérszemet kaptak erre s avval gyanusították a kúnokat, hogy ők tulajdonképen a tatárok kémei, azért jöttek Magyarországba, hogy mindent kikémleljenek s aztán a tatároknak elárulják.
A felbőszültek nem hallgatva a józanok szavára, megrohanták Köteny házát s a kún királyt kiséretével együtt megölték.
Evvel a diadalnak utolsó reménye is elenyészett.
A királyi táborba gyülekező kúnok mihelyt meghallották, hogy Kötenyt a magyarok megölték, rabolva, gyilkolva támadtak a magyarokra s egy része a tatárokhoz csatlakozott, másik része az ország déli határát dúlva, elhagyta az országot.
Benn volt a tatár félmilliónyi hadával és Béla zászlója alá csak hetvenezer magyar gyűlt össze.
Az egykor Európát megremegtető, vitéz magyar cserbenhagyta királyát, a maga élete megmentésére gondolt s prédául odadobta a legszentebbet, a legdrágábbat: a hazát.
Megindult a király a nem nagy, de gyönyörű sereggel. A főurak felöltötték a legpompásabb öltözetüket, mintha ünnepi menetre készülnének, sok kocsi követte a sereget és a kocsik telve valának mindennel, mire a kényelemhez szokott nemes úrnak szüksége van. A Sajó vize mellett elterülő Muhi réten állapodtak meg, túl a Sajón pedig az erdőben rejtezve, várta őket a tatársereg.
Szekértáborba zárkóztak a magyarok s nem nagyon félve az ellenségtől éjjeli nyugalomra hajtották fejöket.
Túl a Sajón pedig mintha a rengeteg erdő megmozdult volna, a hold fényében árnyak közeledtek. Megszámlálhatatlan sok árny. Batu emberei usztattak át egy sekélyen, hogy oldalba és hátba fogják a magyarokat.
Azt mondják a krónikaírók, hogy mikor Batu meglátta a magyarok szorongásig megtelt táborát, a szekerek közé szorult vitézeket, így szólott:
– Úgy látszik, a magyarok érzik vesztöket, mert mint a birkák, akolba menekültek.
Az éj sötétségének leple alatt körülvették a tatárok Béla táborát s mire megpittymallott, irtózatos reggelre ébredtek a magyarok.
Tatároknak beláthatatlan tömege vette őket körül. Nyílzápor fogadta mindenfelül, a sűrűn egymás mellé állított szekerek pedig megakadályozták a harcosokat abban, hogy álmukból felriadva sorakozzanak.
Nem harc, hanem irtózatos mészárlás kezdődött. A tatárok utat nyitottak a menekülni akaró magyaroknak, de csak azért, hogy annál könnyebben céltáblául szolgálhassanak villámgyorsan röpülő nyilaiknak.
A vérszomjas tatárok szeme legfőképpen a királyt kereste. Bélát körülvették hívei s életük árán oltalmazták. A királynak meg kell menekülnie, ha egész serege ott vesz is az utolsó szál emberig.
A két Forgács s a derék Rugacs utat vágtak Bélának s midőn az ellenség üldözőbe vette, átadták neki egyenkint lovaikat s ők feltartóztatták ideig-óráig az üldözőket, hanem Bélának meg kellett menekülnie és meg is menekült.
Hova lőn a hetvenezernyi magyar had? Nézzétek a mérföldekre terjedő temetőt, hallgassátok a halálhörgést, szörnyedjetek el a hajmeresztő kegyetlenségtől, mely gyönyöre volt a vad csordának: és ne kérdezzétek atyámfiai, hogy hova lőn a hetvenezernyi magyar had.
Az 1241-diki év a gyalázatnak és borzalomnak éve hazánk történetében.
Hol sziklavár, átlábolhatatlan folyam gátat nem vetett a tatárnak, ott temetővé változott minden, temetővé, melyet nem szeliden benőtt halmok jelöltek, hanem megcsonkított, rothadásnak induló ember-tetemek. Dögleletessé vált a levegő, elszaporodott a dögön élődő vadak serege s napokig eljárhattál volna anélkül, hogy egy eleven emberrel találkozzál.
Borzalmas kép! Megszállja az embert undor és határtalan szomorúság.
1241-ben történt mind ez, ne feledd el magyar nemzet! A büntetés iszonyú volt, de erre a büntetésre reá szolgáltál II. Endre idejében.
Ha az a csodálatos erő, mely nemzeteket fenntart, a gyöngeségnek és pártoskodásnak adja át helyét: átok ül a nemzeten.