Hadd beszéljek most az iszonyú csatáról, arról a csatáról, melynek hire támadt, s a mióta támadt, él azóta mindig.

Kataláni síkon, frankok földjén történt rettentő vérontás. Nem volt a halálnak nagyobb aratása azelőtt, s azóta. Nézzétek, amott van Nyugat minden népe, a római császár félmillió népe együtt egy táborban.

Ember kellett oda, ki az ijedőkbe bátor szivet öntött, ki együtt tartotta, mikor jött a hire:

– Etele megindult! Áradnak a húnok, népek hömpölygése Kelet felől jön már.

Ember kellett oda, de volt olyan ember: Aetiosz ott volt. Feltámadott benne római dicsőség utolsó szikrája; feltámadt a szikra, vetett oszt’ nagy lángot, hogy ennél a lángnál félmillió vitéz szive melegedett.

Babonás hit ellen küzdött a római. Az a babonás hit verte meg Nyugatot, hogy Etele volna Isten népbomlasztó haragjának karja.

Aki nem is látta szinét sem a húnnak s húnok királyának, így beszéle róla:

– Sötét, nagy lovon ül, szénfekete arczú, fel van hasogatva karddal ábrázatja; tűz árad ki szemén, olyan tűz, a milyen a pokol fenekében emészti az örök kárhozatba jutottat végtelen időkig, örökön-örökké. Kardja városokat forgat fel tövestől, s a mikor haragszik: megreszket lábának alatta a nagy föld, s mindenki meginog, csak egyedül ő nem… A végső itélet szörnyű trombitája nem harsog úgy, mint az Etele haragja.

Ezt beszélték róla a nyugati népek, ezért féltek tőle azok is, kik soha, de soha sem látták.

Aëtiosz látta, egy kenyeret ettek, fakarddal gyakorta szemben együtt álltak. Ő máskép itélt hát.

A félelmet okos beszéddel szétoszlatá; szólott, a mint illett egy olyan vezérhez, minő csak egy termett abban az időben. Aëtiosz így szólt:

– Nyugat ellen támad a fiatal Kelet; vén sasra reá ront haragos hún turul vakmerően, bátran. Gyönge és hivságos az ember, ki nem lát, bátor vagyon szeme. Rómaiak és ti déli erős népek, germán-ivadékok, gyávaság tőletek távol legyen, mondom. Etelét ismerni, őt jól megismerni már ifjonnan nékem adatott tehetség. Vét az Isten ellen, ki őt többnek tartja halandó embernél; vét igazság ellen, ki kevesbre tartja, mint a milyen nagy hős. Uralkodásra és hódításra termett, esze, szíve helyén: ezt én megéreztem és emberinek vélem, nem ment gyarlóságtól, de vagynak erényi szokatlanul nagyok. Hún módra csatázni nem tud úgy halandó; római módon is megtanulta nálunk, a minthogy előttem sem titok e kettő. Bizzatok hát bennem, mert ha Isten segít, rosszra nem vezetlek. Lám, hogy megértsétek húnoknak szokását, apróra elmondom. Mint a mennykőjárás, úgy támad a hún ránk, törve, zúzva, rontva a hadsornak, hogy azt ketté vágja, minket megriasszon, még időt sem hagyva pihegésre nékünk. Mikor megriadtunk lélekzetfogyottan, ránt lova kantárán egy nagyot vas kézzel, s szanaszét futamik, vissza veszi útját, mutatja, mikéntha bátorsága veszvén, életét mentené… pedig más a szándék, mely megfutamítja.

– Mi volna a szándék? – kérdé egy barbár hős, egy termetes, szálas, Észak derék fia.

– Mi volna a szándék? – visszafelel néki a római vezér – az a hún szándéka, hogy gonosz cselt vessen, kelepczébe csaljon, maga után vonjon, olcsó győzelemnek varrva hazug himet… «nosza üldözz – s vessz el!» Mert kik szanaszét így hátrálnak, a húnok gyűrűbe vonódva alkalmatos helyen perdülve hirtelen arczczal állnak ismét szemben az üldöző botor ellenséggel. Süvöltő nyilzápor fogadja az űzőt, kardok, dárdák, éle mered ellenökbe, s fél karéjba fogva kelepczébe jutnak, mészárszék a húnok csalafinta csele. Abból elevenen nincs ki meneküljön. Elmondtam, tudjátok, s ha csalna futó hún, magatok utána együgyű reménynyel épen ne vessétek.

Így oktatta szépen, így bátorította a római vezér népeit a véres, nagy harcznak előtte.

Etelét se gondold harczban oktalannak, ekkora sereggel szemben a seregét ne itéld csordának, késő ivadék te, ki erről a harczról hallgatod mesémet.

Szekértáborát nézd, ész tanácsa után magát abba vonta. Ásó, kapa ottan felhányta a földet mérföldekre messze, vár alakult nyomán, szekér-szekér mellett, s mögötte fegyveres húnoknak sok ezre őrszemként vigyázza; mit csinál az ellen nappal is, éjjel is.

Rend van Etelénél, szigorú a húnok vezéri parancsa. A ki vét az ellen, halállal bünhődik, meg nem menti attól semmi hadi érdem, család ősisége.

Történt pedig ekkor, hogy a hún katonák táborjárva erdő nagy rengetegében, egy jámbor remetét találtak, ki térdelt barlangja előtt és mint a nyugatiak, Istenét imádta.

Felverték a jámbort, vitték Eteléhez, mert azzal dicsekvék, hogy látja a jövőt Isten jóvoltából.

– Mondj szerencsét akkor, húnok királyának. Arany üti markod, mennyit soh’sem láttál, ha tetszik a szavad Etele királynak.

– Aranya pogánynak – mondá a remete – idegen lesz tőlem, hozzá nem is nyúlok. Elmondom, mit láttam Isten kegyelméből, az igaz jövendőt.

Vitték a királyhoz.

– Ez a jámbor szerzet a jövendőt tudja, hallgasd meg, Etele!

Intett a nagy király, hogy a pap beszéljen: arra feleljen meg, hogy a holnapi nap mit hoz Etelének.

– A holnapi napot ne óhajtsd, hún király, szégyen napja lesz az. Isten ostorának remegve neveznek, de holnap az Isten ostorának súlyát keresztény vitézek érezni nem fogják. Megaláz tégedet, kinek ostora vagy, megaláz az Isten, Kelet gőgös ura!

Villámok czikáztak a húnok szemében, kardjok markolatját szorongatták, hogy a nem igaz bűbájost hazug beszédeért száz darabra szabják. Csak Etele nézett hideg, szúró szemmel, nyugodtan a papra.

– Nyugodtan, vitézek, papbölcsesség tiktek meg ne tántorítson, azt mondta, mit érez. Ember ez magáért, mert lám, a halállal szembeszállott bátran merész ő szavával. Kár benne ne essék. Én kivánom, menjen, honnan elhozátok. Szóljanak a jósok, hún jövendő-mondók! Áldozzunk Hadúrnak, ő az igazlátó, neki hisz Etele.

Áldozni siettek tábori táltosok, jöttek oltárnézők, lobogott a máglya; vér sugárban omlott fehér ló szügyéből, garabonczok sürgve nyúzták le a bőrét, kirakták a jonhát, ló nemesebb részét. Arról hadd olvasson jövendőt a táltos. Bél kanyarulatja, szívere mind betű, titkos jegyű írás, melyből avatott szem olvas igaz szemmel.

Nézi a vén táltos, Torda ivadéka, nézi… nézi… s ime elkomorul arcza, megszállja félelem, de hazudni nem tud. Hadúrnak szolgája hizelegni nem fog.

Odajárul lassan nagy Etele térdéhez, s megered ajakán igaz ő beszéde:

– Húnok nagy királya, Bendegúz egy sarja, zokon az én szavam ne essék, ha balra irányozta élét Hadak ura Isten, ki bölcs végzésből nagyra hítt meg téged.

– Kevesebb szót Torda, a jövendő mi lesz?

– Ellenség vezére leesik lováról, gót nyíl leteríti, hún kard átaljárja az élet forrását: Theodorik király szivét a csatában.

– Tovább, mi lesz, mondjad! – parancsolá Etele.

– Hadúr akaratja, nem enyém, Etele, hogy az ellenséget összetörd, de magad…

– Ne remegj, beszélj csak!

– Magad kárát látod, erőd nem lesz elég, Ki eddig letiprád az ellened szállót, nem örülsz e harczban, csak fél diadalnak… Zokon ne vedd szavam, Hadúr így kivánja.

– Végeztünk, elmehetsz…

Torda ivadéka, a vén táltos elment, Etele pedig ült csodamivü ékes arany-sátorában, s hányta lelkét hányta a jövőnek habja. Meg nem ijedt attól, a mi eljövendő… S ime, mintha látná bátyja véres árnyát, épen úgy, a mint őt arczra bukva látta Buda városának véritta piaczán.

Gonosz jel volt, s még sem ijedett meg tőle a húnok királya.

Rengeteg hún tábor nem volt siri csendben. Bőrdobokat vertek, réztülöknek hangja recsegett; a tábortüzek körül vidám katonák kötődtek, áldomását itták a római tornak, áldomását itták hún diadalának. Mindenütt élet volt, sürögtek-forogtak, csak az őrállóknak ajka maradt néma, szeme kémlett messze római táborra.

Így rendelte el a húnok fejedelme.

Mikor aztán másnap harczriadót fújtak, seregét rendezte okos értelemmel, jobbra-balra gótot, gepidát elosztott, hűbéres szolgáit élökre állítá, középre pediglen győzhetetlen hadát, húnok erős népét. Ő álla eléjök s iszonyú szablyáját kivonva Hadúrnak honja felé intett, s tornyosodó lelke e szók köntösében öltözve megszólalt:

– Henye beszéd nem kell tettre sóvár szívnek. Maradnia otthon volt módja azoknak, kik a halált félik népigázó harczban. Római, gót, alán, germán gyülevész nép csordába verődve áll szemben a síkon. Urdung szállta-e meg, vagy Manó – nem értem, vagy nekik hivságos lett a földi élet?… Ácsorogva néznek farkas-szemet vélünk, kik előtt remegve futott a fél világ; nyil, dárda, buzogány, szeges örvű szóljon; eddig a fél világ, most a másik fele: ismerje meg húnok, Hadúr népe karját. Keskeny patak vize vértől megdagadjon, római csontokból kifogyjon a velő, koponyákat ketté aczélkard hasítson, római szivekbe hún nyil belehasson. Kopjáját Etele röpíti ki először rájok, s ki marad veszteg, ha Etele száll harczra?…

Fenn volt Hadúr napja, az örökké fénylő, kataláni sikra nézett le kiváncsin, mikor a két tenger: a római és hún egymásra zúdula iszonyatos tűzzel.

Gót a gótra támadt, mert Aëtiosznak seregében is volt sok ebből a népből: a nyugati gótok. Gonosz végezetnek miatta ketté vált, s egymást fölemésztve gomolyogtak össze római-hún harczban, kataláni síkon. Rómaira csapa rá turulos Etele, de olyan erősen, hogy attól megzendül a szörnyü paizs-fal; halál madarának szárnya csattog aztán húnok, rómaiak feje felett egyként. Aëtioszt tőrbe hún csele nem csalja, s hol rést üt a hún kard, új erő, új vitéz támad elő, mintha víznek kizúduló szilaj árja volna.

Hátrálni kezd, inog a római érczfal, Etelének ellent nem állhat az ellen, haj, de keleti gót megbontva iramlik, testvérkard kikezdte; nyugati gót űzi a keleti gótot.

Meglátja Etele, nyargalton de nyargal gyáva futók után hogy visszatérítse:

– Megállj szolganépem, gyáva gót megállj, ha Etele parancsol! Nincs, a ki meghallja. Összekeveredtek iszonyatos módon, barátot ellenség nem ismer meg köztük.

Süvöltöz a hún nyil, a napnak világa árnyékba borult már, felhők eltakarták, el a nyilak árja. Nyilak ércztollának hegye halált hordoz… hullára a hullát teríti le a kard, s holott útja nyitva a vér melegének, vérpatak ered meg: ömlő piros vér foly, kis patak e vértől nagy folyóvá árad, nyakig úszik benne, a ki átalgázol.

Kipirul a napnak ábrázatja ettől, emberöldöklésnek gyilkos mezejétől, avagy a haragtól, merő irtózattól. Sötét takaróját ráborítja az éj; reszketve néznek le csillag-gyermekei a magas mennyboltnak, s iszonyat, mit látnak.

Tovább folyik a harcz: rómainál, húnnál, csak a gótok népe nyugtatja fegyverét, nincs harczra több kedve, mert fejöket veszték: elesett a király, nemes Theodorik.

Jajjá válik aztán diadalmas ének, keresik s meglelik ősz király holttestét. Fel is felemelik, vállaikra teszik, harcz zűrzavarából kisérik táborba, s nincs vége, nincs hossza siralmas nótának, köntös-szaggatásnak; egyébre ügyet ők ezután nem vetnek, csakhogy eltemessék királyi pompával…

És a harcz csak folyik… vagy mit is beszélek, hiszen Aëtiosz serege romjait visszavezérelte; Etele sincsen már kataláni síkon. Szekértáborában máglyát hordat össze, aranynyal-ezüsttel czifrázott nyeregből torony magasságra emelik a máglyát.

De miért? De kinek?

És a harcz csak folyik… Szellem-ajak suttog, árnyak nőnek, vérpatakban fürdő hullák feltámadnak, egymásra lecsapnak ölyű sivítással. Paizsra tompán lecsap nehéz buzogány, kardok megvillannak, hold világa rémes; megölt gót a góttal, hún a rómaival, gót a rómaival, góttal az erős húnnal szellemharczban fárad…

Denevér szárnyának rebbenése, baglyok rémrikoltozása kiséri a harczot kataláni síkon éjfélen túl addig, mig a hajnal pirja feltetszik az égen; s újra visszadűlnek, honnan feltámadtak, a csaták halotti…

Újra csend van aztán.

Etele szemét úgy kerüli az álom; körül lebegi a halál gondolatja, szégyen ég szivében, felváltja a harag, emésztő gyűlölet markol bele vadúl:

– Megállj Aëtiosz!… Megállj Róma! – kiált, s szivéhez szorítja, erős ő szivére győzhetetlen kardját a Hadúrküldöttnek, mely szakasztott mása. – Hadúr, te akartad e fél győzedelmet, Hadúr, te akarjad egész győzedelmét Etelének eztán… Etelét a máglya tüze megeméssze, ha nagyobb csapásra szántad ezt az éjet… Győzelmét, ha az volt, Aëtiosz mérje, két annyi halottja fekszik temetetlen… Erejét kiadta a botor római, győzze majd, ha győzi…

Kataláni síkon így esett a csata.