Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szegény fiú. Annak a fiúnak kicsi korában elhalt apja is, anyja is, csak ő maradt egyedül. Szegény volt, nem volt senkije-semmije, s ő szegény feje beállott pásztornak a juhokhoz.
Örökké ott pásztorkodott, amíg el nem jött az idő, hogy el kellett menjen katonának. Onnan a juhpásztorságból ment el katonának. Kitöltötte a három évet, s mikor hazajött, hát azt se tudta szegény, hogy merre nézzen; olyan szegény volt. Semmije sem volt, jóformán még ruhája sem.
Volt egy úriember, annak volt harminc fejős kecskéje. Kihirdette, hogy neki kell egy pásztor, aki nappal őrzi a kecskéket a mezőn, este, reggel, délben megfeji, az ólakat rendben tartja.
A fiú éppen arra való volt, beállott hát szolgálni, s kezdett a kecskékkel járni a mezőre. No de a fiú szemes volt, ügyes volt, a katonaságnál rangja volt, felvitte szakaszvezetőségig, kezdett a kecskékkel is katonásan beszélgetni kinn a mezőn. Addig térítgette a kecskéket, s addig beszélgetett nekik, hogy a kecskék kezdték megérteni a beszédjét. Ácsorgatta ide őket, ácsorgatta oda, meg így, meg úgy, úgyhogy kevés idő múlva a kecskék megszokták a vezényszavakat.
Egyszer látja, hogy az úton jön egy négylovas hintó s abban egy nagy uraság. Odahajtotta a kecskéket, intett a kezével, s az úr megállíttatta a kocsissal a lovakat. Azt mondja a fiú:
– Azért állítottam meg, uram, hogy tessék egy kicsit megnézni, hogy ezek a kecskék mit tudnak, amióta én lettem a gazdájuk.
Az úr szívesen hallgatta, s a fiú odakiáltott a kecskéknek:
– Sorakozó!
S akkor a kecskék kezdtek összefutamodni.
– Hármas sorokba szakadozz!
S akkor a kecskék ügyesen, mint a katonák, hármasával sorakoztak, mind a harminc kecske.
Akkor elkiáltotta magát a fiú:
– Vigyázz!
S két lábra állottak a kecskék.
Akkor azt kiáltotta a kecskéknek:
– Tisztelegj!
S akkor szalutáltak a mellső lábukkal.
Akkor azt kiáltotta:
– Pihenj!
S akkor:
– Oszolj!
S akkor szerteoszlottak.
Az úrnak a hintóban nagyon tetszett. Kérdi:
– Kié ez a kecskeosztag?
– Ezé s ezé az uraságé.
– Hol lakik az az uraság, hogy menjek és vegyem meg őket? – kérdezte az az úr.
Annyira megtetszett neki a dolog, hogy megvette a kecskéket, de úgy vette meg, hogy a szolga menjen vele, s egy hónapig lakjék nála. A fiú ment szívesen, mert ő is örvendett neki, hogy masíroznak a kecskék.
Nagy örömben volt az úr is, s mikor hazaérkezett, összehívatta az összes barátait még idegen országokból is, és bemutatta, hogy mire tanította a fiú a kecskéket.
Hát jöttek is a gazdag uraságok mindenfelől, mert azt üzente nekik:
– Gyertek, mert valami csodát akarok mutatni nektek, olyasmit, amit ti még nem láttatok.
Mikor összegyűltek a vendégek, akkor ügyesen ellátta őket étellel-itallal. S mikor a házigazda látta, hogy a vendégek jókedvükben vannak, akkor kiment, s megmondta a kecskepásztornak, hogy amikor kijönnek, kommandérozza úgy a kecskéit, mint amikor ő látta.
Kigyűltek a vendégek, s a fiú szólott a kecskéknek:
– Sorakozó!
Akkor összefutottak a kecskék. Akkor szólott:
– Hármas sorokba szakadozz!
Akkor a kecskék ügyesen felálltak. Akkor kiáltotta nekik:
– Tisztelegj!
Akkor tisztelegtek. Akkor szólott nekik:
– Pihenj, oszolj!
Akkor a kecskék szertefutottak.
Egy idegen országbeli úr annyira megszerette, hogy kérte, adják neki. S az úr odaadta. De előbb az idegen országbeli megkérdezte, hogy mennyit kér érte. Az úr meg ráfeleli:
– Hatvanezer forintot.
S az idegen országbeli úr belenyúlt a zsebébe, és kifizette, amit kért, a házigazda pedig az egész pénzt odaadta a szolgának. Abból a pénzből a szolga egy szép, ügyes kicsi birtokot vásárolt, egy házat csinált, vett ruhákat, és éldegélt tisztességesen, mint a többi ember. Máig is él, ha meg nem halt.