Azt kérdem én tőletek, gyermekeim, láttatok-e már kéményseprőt?
Persze, hogy láttatok, sőt bizonyosan meg is ijedtetek tőle, mikor még nagyon kicsinyek voltatok. Mert fekete, mint egy szerecsen, hosszú létrával jár, mint a Mikulás és úgy kopog a papucsa, mintha a kezével verné össze.
Hát pékinast láttatok-e? Ez meg csupa fehér; fehér a ruhája, fehér a keze, fehér a képe, fehér még a haja is, pedig egy cseppet se öreg. Olyan fiatal, hogy a bajuszának még tán a helye sincs meg az orra alatt.
Most már azt kérdem tőletek, hogy egymás mellett láttátok-e a pékinast és a kéményseprőt? Amint az egyik éppen kimászik a kéményből, melyből kisöpörte a kormot, másik pedig éppen jön a pékműhelyből, ahol nyakig ülve a lisztben, sodorta a tésztát, melyből készül a ropogós kifli és a szép puha kenyér.
No, ugy-e, nem láttatok? Hát én láttam. El akarom nektek mondani, hogyan jártam velük.
A kéményseprő éppen nálam tisztította a kéményt, mikor a pékinas hozta a friss süteményt.
Ahogy meglátták egymást, olyan képet vágtak, mint mikor a kutya és a macska találkoznak.
Ez a két állat, tudjátok jól, nem nagy barátságban él. A macska irigyli a kutyától az ugatást és erőt, a kutya pedig haragszik a macskára, amiért olyan jól karmol és szépen dorombol s ezzel megnyeri a gazdája szeretetét.
Ilyen haraggal nézett egymásra a fehér és a fekete.
A fehér gyerek azt hitte a fekete legényről, hogy neki ellensége; a fekete legény pedig úgy nézett a fehér gyerekre, mintha ez csúfolódni akarna vele.
Mikor látták, hogy egyik se harap bele a másikba, elkezdtek beszélgetni.
– Gyere ide, majd megsímogatlak, – szólt a kéményseprő.
– Előbb mossa meg a kezét, – felelt a pékinas.
– Az én kezemet? Nem piszkos az, csak fekete.
– Éppen azért piszkos, mert fekete.
– Ez a legszebb szín, – felelt újra a kéményseprő, – az a piszkos, aki fehér. Azért nem is símogatlak meg, mert befehéríted a szép tiszta kezemet.
De a pékinas nem hagyta magát s így felelt a füstfaragónak:
– Minden, ami szép, az fehér. Fehéret virágoznak tavasszal a fák, fehér a hó, fehérbe öltözködik ünnepnapon a kis lány. Mondjak-e még többet? Fehér a liszt, az Isten áldása, amelyből élünk. Mi kell még egyéb?
A füstfaragó megcsóválta a kormos fejét és gondolkozott. Ez a kis pékinas jól megfelelt neki. Azután jutott neki valami az eszébe és így szólt:
– De mit ér a fehér, ha nincs mellette fekete? A fehéret észre se vennék, ha nem volna meg az ellentétes színe, a fekete. A sok fehér ártalmas; a hó vakítja és rontja a szemet, azért az emberek fekete pápaszemet tesznek föl, hogy feketének lássák. Azután fekete az éjjel is, mely olyan szép csillagokat mutat; hisz ha az éjjel nem volna fekete, akkor azt se tudnák a gyerekek, hogy mikor feküdjenek le aludni és mikor menjenek iskolába. Aztán milyen szép, akinek fekete haja meg fekete szeme van. Ugy-e, öcsém, ez a szín se utolsó, amelyet én viselek?
S a kéményseprő büszkén ütött a kormos mellére. Most már a pékinason volt a sor gondolkozni. Meg is tette s aztán így felelt:
– Hát, hogy lehet az, hogy engem szeretnek, magát meg nem szeretik? Ha én odaállok az iskola elé és elkiáltom: Vegyenek perecet! – minden gyerek odafut hozzám. Ha pedig azt kiáltják, hogy: Jön a kéményseprő! – akkor minden gyerek elszalad és elbujik.
– Ismerek én sok bátor fiút, aki bizony nem szalad el a kéményseprő elől, mert tudja, hogy az nem esz meg senkit és még sohase harapta le az orrát senkinek. Aki elszalad, az csak olyan anyámasszony katonája. Különben, ha én perecet árulnék, én hozzám is odaszaladnának a fiúk, de tudják, hogy én nálam nincs semmi ennivaló.
– No már mégis csak piszkos mesterség, – feleli a makacs pékinas, aki elhatározta, hogy ez egyszer nem enged a feketének, – hát nem hallotta az imént, hogy a szakácsné mennyire panaszkodott, amiért a konyhában mindent össze-vissza kormozott?
Ezalatt a pékinas nekidőlt az én újdonatúj fekete ruhámnak, mely ki volt akasztva a folyosó karfájára. Egyszeribe lisztes lett az egész öltözet.
Ekkor kiléptem a folyosóra s én is megszólítottam:
– Hallod-e, fiam, pékinas, miért piszkítottad össze az ünneplő ruhámat?
A kis pék nagyon megzavarodott.
– No, ugy-e, a te mesterséged piszkos, nem az enyém? – kiáltott nagy örömmel a kéményseprő.
– Kérem szépen, – szólt erre a pék, – tessék megmondani, hogy melyik mesterség tisztább és melyik szín piszkosabb? Nem tudunk megegyezni.
– Ide hallgassatok, fiaim! – mondám nekik komolyan, – minden becsületes mesterség tiszta és aki a maga mesterségének színét viseli, az piszkosnak nem mondható. Fiam, pék, te, amíg lisztes vagy, tiszta vagy; öcsém, füstfaragó, te, amíg kormos vagy, szintén tiszta vagy; de amint a kéményseprő fehér vagy a pék fekete, abban a percben mind a kettő piszkos. Megértettétek?
– Igenis, meg.
– Hát mit mondtam?
– Azt, hogy egyikünk se vethet a másiknak a szemére semmit.
– Jól van. Most pedig nesztek egy-egy hatos és csókoljátok meg egymást.
A kormos legény és a lisztes gyerek összecsókolóztak. Mikor elmentek, a péknek jobb arcán volt egy nagy fekete folt, a füstfaragónak pedig a bal orcáján egy nagy fehér folt.
Ezt hagyták egymásnak emlékül; a kéményseprő hazavitt egy kis lisztet, a pék hazavitt egy kis kormot.