Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két ember: Jancsinak hívták az egyiket, Daninak a másikat. Egyszer Jancsi két garast kért kölcsön Danitól, de telt-múlt az idő, hiába kérte Dani a két garast, Jancsi mindig azzal fizette ki:
– Majd megfizet a nagy harang.
Valahányszor összetalálkoztak, mindig a két garason veszekedtek. Dani kezdette:
– Jancsi, add meg a két garasomat!
Jancsi mondta:
– Majd megfizet a nagyharang.
– Te Jancsi – mondotta Dani -, add meg a két garasomat, mert ha nem, az Isten istenem ne legyen, még a szemfedődből is kivágom.
Mondta Jancsi:
– Bánom is én, vágd ki.
Telt-múlt az idő, Jancsi csakugyan nem adta meg a két garast, Dani meg folyton azzal fenyegette, hogy ha tovább él Jancsinál, kivágja a szemfedőjéből. Gondolja magában egyszer Jancsi:
– Ejnye, megpróbálom, vajon csakugyan megcselekedné-e Dani, amivel fenyeget.
Egyszer csak betegnek tettette magát, lefeküdt, az ágyához hívta a feleségét, s mondta neki nagy búsan:
– No, feleség, az életemnek vége, meghalok. Csak az az egy kérésem, hogy vitess majd a templomba, s ott teríttess ki.
Azzal fogta magát, behunyta a szemét, nem is szuszogott. Szentül hitték, hogy meghalt. Hát jól van, kinyújtóztatják, ravatalra teszik, viszik a templomba, s ott hagyják éjszakára. Daninak sem kellett egyéb, mikor a halottat magára hagyták, belopódzott a templomba, s ment a ravatalhoz, hogy kivágjon a szemfedőből. De abban a pillanatban hallja, hogy valami emberek suttognak kint a templom ajtajánál. Kivette a beszédjükből, hogy többen vannak, s hallotta azt is, hogy rablók, s be akarnak jönni a templomba, hogy ott a rablott kincsen megosztozzanak.
Hej, Istenem, megijedett Dani, s hirtelen beugrott az oltár mögé, onnét várta, hogy mi lesz most. Hát csakugyan jönnek a rablók: éppen tizenketten voltak. Kiöntik a templom földjére a rengeteg sok pénzt, aranyat, ezüstöt s mindenféle drágaságokat, s elosztják egymás közt. De megmaradott egy kard, azon nem tudtak megosztozni. Azt mondta a vezérük:
– Mondok valamit! Legyen azé, aki ennek a halottnak a szívébe üti a kardot.
Összenéztek a rablók, de egynek sem volt bátorsága erre a szörnyű cselekedetre.
– Hát egy sem meri megtenni?! – mondotta a vezérük. – No, majd beledöföm én!
Fölemeli a kardot, de bezzeg Jancsi nem várt tovább, felugrott. De bezzeg a rablók is, uccu neki, szaladtak ki a templomból mind rettentő, nagy ijedséggel. Ott hagytak mindent, pénzt, kardot s a teméntelen sok drágaságot. De nem futottak messze. Meggondolkoztak, s szép csendesen visszakullogtak a templom ajtajához, s elkezdettek hallgatózni.
Azalatt Dani előbújt az oltár mögül, s nekiült Jancsival a tenger pénznek, s szépen kétfelé osztották. Egyenként számlálták a pénzt, egyik éppen annyit kapott, mint a másik. Egy krajcárral sem többet, sem kevesebbet.
Azt mondja akkor Dani Jancsinak:
– No, Jancsi, most add meg a két garasomat!
– Én-e, Dani? Én nem.
– Adod-e ide a két garast?!
– Nem én!
Hallják ezt odakint a rablók, roppant megijednek. Azt mondja a vezérük:
– Gyertek, szaladjunk innét, mert odabenn annyian vannak, hogy egyre-egyre két garas sem jut!
Azzal uccu neki, vesd el magad! elszaladtak a rablók, mintha szemüket vették volna ki.
Azután hazament Jancsi is, Dani is. Cipelték haza a sok kincset. De Dani akkor sem hagyta a két garast.
– Jancsi, add meg a két garasomat! – mondotta az egész úton.
– Nem adom, Dani! – mondotta Jancsi.
Nem is adta meg soha. Még ma is veszekednek a két garason, ha azóta meg nem haltak.