Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két öreg – férj és feleség -, akik nagy szegénységben éltek. Dolgozni már nem tudtak, és irtózattal gondoltak arra a napra, amikor felélik azt a keveset is, amit esztendők fáradozásával, erőfeszítésével sikerült összekuporgatniuk.
Mindig szerették egymást, mindig békességben éltek, megelégedtek annyival, amennyit meg tudtak szerezni maguknak, soha nem irigykedtek másokra, nem kívántak olyasmit, ami kirítt volna szerény életükből. Így öregedtek meg.
Ekkor azonban a nélkülözések, elesettségük közepette fájdalommal gondoltak vissza ifjúságuk szép idejére. Összehasonlították magukban, mik voltak egykoron, és mivé lettek, s alig ismertek magukra. Meggörnyedtek, hajuk őszbe vegyült, arcuk csupa ránc lett, foguk kihullott, alig vonszolták a lábukat. Kiültek a ház elé a napra, és hosszú órákon át nézték a hancúrozó gyerekeket.
– Emlékszel, feleségem?
– Emlékszel, férjem?
És megcsóválták a fejüket.
Télen korán lefeküdtek, az ágyban legalább meleg volt. De ha nem tudtak aludni, ott is minduntalan rákezdték:
– Emlékszel, feleségem?
– Emlékszel, férjem?
December volt, hullt a hó, nagy hideg lett.
Az ágyban sem tudtak felmelegedni. Egyszerre csak kopogtattak az ajtón, és megszólalt egy síró hang:
– Adjatok szállást ma éjszakára! Ne hagyjatok itt pusztulni az út szélén!
– Beengedjük? – kérdezte a feleség.
– Engedjük be.
Egy öregasszony jött be, egyidős lehetett velük. Csupa hó volt, egészen átázott, a ruhája is egy sár.
– Kicsoda maga? Hova megy?
– Fortuna vagyok, járom a világot.
– Fortuna asszony? Ilyen rongyokban? Ilyen elnyűtt cipőben?
– Hogy ne ismerjenek fel.
A két öreg szívből megörült. Fortuna asszony biztosan szép ajándékot hagy nekik, majd ha elmegy. És helyet szorítottak neki az ágyban, kettejük között, hogy jó melegen legyen.
Reggel még a nap sem kelt fel, de az anyóka már indulni készült.
– Mit kértek tőlem?
A férj és a feleség zavartan tanácskozott.
– Mit kérjünk? Gazdagságot? Nem tudnók élvezni. Dicsőséget? Mit csináljunk vele? Egészséget? Öregek vagyunk, de megvagyunk, nem betegeskedünk. Mit kérjünk?
– A gyermekkort – kiáltott fel a feleség.
– Akkor mindenünk meglenne – duplázott rá a férj.
– Semmi mást? – kérdezte Fortuna anyó.
– Semmi mást!
– Hát legyen.
És egy üvegecskét adott nekik, benne néhány csepp kristálytiszta víz.
– Igyátok meg, a többit meglátjátok.
A két öreg ajtót akart nyitni, hogy kikísérjék az anyókát, de ahogy megfordultak, Fortuna asszony eltűnt már, száz mérföldre járt.
– Jó utat!
– És térj vissza szerencsével!
A férj és a feleség megelégedetten dörzsölte a kezét.
– Hát igyuk meg.
– Pontosan két csepp. Látod? Nekem egy, neked egy.
– Én iszom elsőnek.
– Nem, én iszom elsőnek.
Elkezdtek veszekedni.
– Nem bízol bennem, férjem?
– És te?
– Mindig szerettelek, mennyi áldozatot hoztam érted! Egyszerre mindent elfeledtél?
– És én? Elfeledted? Én vagyok a férj, nekem kell először innom.
– Én vagyok az asszony, engem illet az elsőbbség!
– Hát akkor felezzük meg a cseppeket.
– Felezzük meg. Az lesz a legjobb.
Megfelezték, megitták, de továbbra is veszekedtek.
– Nem érzek semmit, biztosan nem adtál eleget!
– Én sem érzek semmit. Talán megtréfált bennünket az öregasszony.
– Álmos vagyok, feküdjünk le.
– Hát feküdjünk le.
És dühösen feküdtek ágyba.
– Eridj arrébb. Egész a szélén vagyok.
– Én is majdnem leesem.
A feleség lökött egyet a férjen, a férj a feleségen; az ágy megremegett. Szokatlanul erősek voltak!
Már érezni a víz hatását. Erre megnyugodtak és vártak.
Reggel, mire felébredtek, gyerekek lettek. De nem ismerték meg egymást.
– Ki vagy? Mit akarsz itt?
– Én itthon vagyok. De te ki vagy?
– Nem fontos. Jössz játszani?
– Jó, játsszunk.
És elkezdtek mászkálni az ágyon, ugrándoztak, bukfenceztek.
Később kinyitották az ajtót, és kimentek az utcára.
– Te merre mész?
– Erre.
– Én meg arra.
Hátat fordítottak egymásnak, nem is köszöntek, mindegyik ment a maga útján.
A fiú találkozott egy úrral.
– Szolgám leszel-e, te fiú?
– Mi lesz a dolgom?
– Vakarod a lovakat, és megitatod őket a kútnál.
– Jó, legyen.
Egyik reggel látja ám a fiú, hogy ott megy az istálló előtt a lány, akivel hancúrozott, ugrált, bukfencezett az ágyon.
– Te vagy az?
– Itt szolgálok.
– Jó gazdaasszonyod van?
– Ugyan! Minden semmiségért leszid meg elver.
– A lovászmester engem is leszid; meg elver minden semmiségért. De amikor itatni viszem az állatokat, mégis lovon megyek.
– Én meg hintón megyek az asszonysággal, amikor a kicsit viszem.
– Ha nagy volnék, nem vernének el!
– Engem se, ha nagy volnék!
Az asszonyság az ablakból kiabált, a lovászmester az istállóból:
– Semmirekellő perszóna!
– Semmirekellő gazember!
És nyaklevesek, sivalkodás fent a házban; és nyaklevesek, sivalkodás lent az istállóban.
Néhány nappal később látja ám a fiú, hogy a lány sírva megy az istálló előtt.
– Mi bajod van?
– Elküldött az asszonyság.
– Én is elmegyek. Velem tartasz?
– Hova?
– Ahova a lábunk visz.
Mentek-mendegéltek, egyszer csak eltévedtek az erdőben. Sötét volt, nem találták az utat. Sivalkodni kezdtek:
– Ó, anyám! Mi lesz velünk?
– Miért sírtok, gyerekek?
– Anyóka, segítsen rajtunk! Eltévesztettük az utat.
– Nem ismertek meg?
– Soha nem láttuk.
– Fortuna vagyok. Mit akartok? Amit kértek, teljesül.
A gyerekek zavartan tanácskoztak.
– Mit kérjünk? Kincseket? Elvenné tőlünk az első erre járó, nem tudnánk védekezni. De ha felnőtté tudna tenni bennünket, és adna egy kis pénzt is, hogy ne kelljen más házában szolgálnunk, az jó volna.
– Semmi mást?
– Semmi mást.
– Itt van két pogácsa, egyétek meg, aztán törjétek fel ezt a két diót. A többit meglátjátok.
És azzal eltűnt.
Megették a pogácsát, aztán elaludtak. Reggel felébredvén látták, hogy legalább húsz évvel idősebbek lettek, de nem ismerték meg egymást.
– Maga kicsoda? Mit akar itt?
– Rőzsegyűjtő asszony vagyok. Fát vágok. És maga?
– Erdőkerülő vagyok: szenet égetek.
– Van egy dióm: maga a szerencse.
– Nekem is van egy.
Feltörték a két diót, hát csak úgy dőlt belőlük a frissen vert aranypénz.
– Ez a hozomány.
– Ez meg az enyém.
Összeházasodtak, és látástól vakulásig dolgoztak.
Az asszony rőzsét szedett, a férfi szenet égetett. Nehéz élet volt. De azért valamit csak félretettek.
– Jó lesz, ha megöregszünk.
Sokszor panaszkodtak.
– Milyen nyomorúságos élet!
És megszámolták a félrerakott pénzt. Sok volt, de még nem elég ahhoz, hogy jól élhessenek öregkorukban.
– Majd megpihenünk, ha öregek leszünk.
– Van még időnk, férjem.
Egyik éjjel zajt hallottak a kunyhó körül, fojtott hangok szólaltak meg:
– Én erre megyek, te menj arra; én az ajtón, te a tetőn keresztül!
– Szent isten! Rablók!
A férj és a feleség megdermedt a félelemtől. Egyvalaki betörte az ajtót, a másik a tetőt szedte fel.
– Meg ne moccanjatok, különben a halál fiai vagytok! Hol a pénz?
A férj és a feleség nem volt se élő, se holt, úgy megrémültek a torzonborz alakoktól, akik a torkukra szorították a tőrt, mondván:
– Hol a pénz?
– Ott van.
A rablók mindent zsebre vágtak, aztán elmentek. Reggel a férjnek és a feleségnek annyi ereje sem volt, hogy munkához lásson. Ott sírdogáltak az erdőben:
– Ó, mi szegények! Mit tegyünk?
– Mi bajotok van, jóemberek? Miért sírtok?
– Ó, anyóka! Éjjel kifosztottak bennünket a rablók!
– Nem ismertek meg? Fortuna vagyok. Amit kértek, teljesül.
A férj és a feleség zavartan tanácskozott:
– Mit kérjünk? Legjobb volna a nyugalmas öregkor, meg annyi hozzá, hogy ne kelljen halálra gyötörnünk magunkat.
– Semmi más?
– Semmi más.
– Itt van két körte: egyétek meg, a többit meglátjátok. Ebben az erszényben mindig lesz pénz. Minél többet vesztek ki belőle, annál több marad benne.
Köszönetet sem tudtak mondani, az anyóka már eltűnt.
A férj és a feleség megette a két körtét, aztán elaludtak. Mire felébredtek, már öregek voltak, a hajuk fehér, az arcuk csupa ránc, a foguk kihullott, nehezen vonszolták a lábukat. És emlékeztek mindenre, ami velük történt.
– Ó, mi ostobák! Ugyanazt az életet éltük át még egyszer! Nem ért semmit. Emlékszel, feleségem?
– Emlékszel, férjem?
Megint abban a házban laktak, amelyik régen is az övék volt. Kiültek a ház elé a napra, és órák hosszat nézték a hancúrozó gyerekeket.
– Emlékszel, feleségem?
– Emlékszel, férjem?
– Milyen ostobák voltunk! Ugyanazt az életet éltük át még egyszer! Nem ért semmit. Igaz, egykutya lett volna, ha más életet élünk. Gyerekek, fiatalok, öregek! Akár szegény, akár gazdag, a végén mind megöregszik, és mindenkinek meg kell halnia!
Költekeztek, csak úgy szórták a pénzt: jókat ettek, nem vontak meg maguktól semmi szórakozást, és soha nem gondoltak a jövőre; erszényük mindig tele volt, és minél több pénzt vettek ki belőle, annál több maradt benne. Még boldogok is lettek volna, ha nem szorongatja őket a halál rögeszméje. Minden elmúló nappal közelebb kerültek a sírhoz. És ez nyugtalanította őket.
Egyik reggel szokás szerint ott ültek a ház előtt, és napoztak.
– Ki tudja, férjem, látjuk-e holnap is a napot?
– Hát igen, feleségem, ki tudja.
Ekkor egy öregasszony jött oda hozzájuk.
– Könyörüljetek rajtam!
– Maga nálunk is öregebb lehet; hány éves?
– Megszámlálhatatlan az én éveim száma. Senki nem tudná megszámolni.
Meghökkenve nézte a két öreg.
– És sokáig fog még élni?
– Amíg világ a világ.
– Kicsoda maga?
– Nem ismertek meg? Én vagyok Fortuna. Amit kértek, teljesül. Ezer év is beletelik, amíg megint erre vezet az utam.
A férj és a feleség zavartan tanácskozott:
– Mit kérjünk? A fiatalság, a sok kincs mind elmúlt, mindennek vége lett. És ha soha nem halnánk meg?!
– Ez lenne az egyetlen boldogság.
– Ha nem kértek mást, ezt megkapjátok.
– Nem kérünk mást.
– Akkor itt van, fogjátok.
És adott nekik egy üvegecskét, abban néhány csepp folyadék volt, olyan vörös, mint a vér.
– Igyátok meg, a többit meglátjátok.
A két öreg azt sem tudta mondani, hogy köszönöm: az anyóka máris eltűnt.
– Én iszom elsőnek.
– Nem, én iszom.
– Én vagyok a férj, engem illet az elsőség.
– Én meg nő vagyok, én iszom elsőnek.
– Tegyünk úgy, mint a múltkor: felezzük meg a cseppeket.
– Felezzük meg, így lesz a legjobb.
Megfelezték, megitták. Úgy érezték, szinte megacélosodnak.
– Ó, micsoda boldogság, feleségem!… Soha nem halunk meg!
– Ó, micsoda boldogság, férjem!… Soha nem halunk meg!
Több mint száz esztendő telt el. A férj és a feleség mindig egyforma volt: meggörnyedve jártak, hajuk őszbe vegyült, arcuk csupa ránc volt, foguk kihullt, alig vonszolták a lábukat, és naphosszat kint ültek a ház előtt, és nézték a hancúrozó gyerekeket.
– Emlékszel, feleségem?
– Emlékszel, férjem?
De nem voltak olyan elégedettek, ahogy várták. Minden megváltozott körülöttük, mindenki meghalt körülöttük. Alig szerettek meg valamit vagy valakit, máris elragadta tőlük a halál.
Több mint ezer év múlt el. A férj és a feleség mindig ugyanolyan töpörödött volt, de most, ahogy a ház előtt napoztak, már nem nézték a hancúrozó gyerekeket, és nem ismételgették: Emlékszel, férjem? Emlékszel, feleségem? Ásítoztak:
– Istenem, micsoda unalom!
– Ez az örök egyhangúság!
Már nem bírták. Annyi mindent láttak, annyi embert, annyi eseményt: háborút, éhínséget, dögvészt, mindenféle ünnepet, szép dolgokat, szomorú dolgokat, annyi, de annyi mindent! Hiszen ez az élet: örökös születés, örökös halál, mindig ugyanaz az örökös ismétlődés! Már nem bírták: elegük volt az elmúlt hosszú életből, belefáradtak abba, hogy még mindig élniük kell.
– Mit tegyünk, feleségem? Én szeretnék meghalni.
– Én is. Hívjuk a halált. Ha nem hívjuk, nem jön. És hangosan szólongatni kezdték:
– Ó, halál! Ó, halál!
Sietve jött a csontvázszerű halál, kezében a kasza.
– Mit akartok tőlem?
– Meg akarunk halni.
– Nem vihetlek el benneteket: Fortuna asszony nem akarja.
Összeszorult a szívük.
Újabb száz esztendő telt el. A férj és a feleség még mindig ugyanolyan töpörödött volt; de most már a ház elé sem ültek ki napozni: unták a napot, amely minden reggel ugyanott kel fel, és minden este ugyanott nyugszik le. Bezzeg a nap nem unja, soha nem fárad bele!
– Mi annál inkább, ugye, feleségem?!
– Igazat mondasz, férjem.
– És Fortuna asszony sem mutatkozik sehol!
– Vissza fog jönni. Visszajön.
Újabb száz évig várták. Végre visszajött, de nem úgy, mint eddig, öregasszony képében, hanem mint gyönyörűséges fiatal nő, arannyal, gyönggyel, gyémánttal kirakott hosszú ruhában. Nem ismerték fel.
– Maga kicsoda?
– Fortuna vagyok. Amit kértek, teljesül.
– Ó, Fortuna, Fortuna! Semmit sem kérünk, meg akarunk halni!
– Rendben van: egyiktek meghal ma, ebben a pillanatban, a másik száz év múlva.
– Miért nem együtt?
– Nem lehet; egyiktek meghal ma, ebben a pillanatban, a másik száz év múlva.
– Férjem, úgy szeretlek, inkább én halok meg száz év múlva.
– Feleségem, úgy szeretlek, ma tiéd az elsőbbség.
– Lejárt az idő! Viszontlátásra száz év múlva!
És a férj és a feleség száz esztendeig egyfolytában veszekedett:
– Te vagy a hibás. Most már boldog halottak lehetnénk, és békében aludhatnánk a föld alatt!
– Te vagy a hibás! Ó, miért is nem hagytunk mindent menni a maga útján?
Számolták a napokat, az órákat, a perceket, még a számolás módján is veszekedtek, olyan megszállottan várták Fortuna asszonyt.
– Itt vagyok. Amit kértek, teljesül.
– Ó, Fortuna, Fortuna! Nem akarunk semmit: szeretnénk meghalni, nem bírjuk tovább!
– Hívom a halált!
A két öreg igen boldog lett: pompásan megterítették az asztalt, felvették ünneplő ruhájukat. Az emberek csodálkozva kérdezték:
– Mi ütött belétek, öregek?
– Ma a dolgok ismét a maguk útjára térnek. És ez a helyes út, jól jegyezzétek meg!
És ezzel földre zuhantak, mintha letaglózták volna őket.
Nem is vették észre, úgy érkezett meg a halál.