Egy molnár meg a felesége egymás után meghaltak, maradt azonban két gyermekük: egy fiú és egy leány, akikre nem hagytak egyéb örökséget, csak egy kecskét meg egy kakast. Akkor a két gyerek el akarta adni mindkét állatot, hogy legyen miből élniük, így hát a fiú a kecske szarvai közé kötötte a kakast, és elhajtotta őket a vásárra. Az úton találkozott egy mészárossal, aki éppen állatvásárló körúton volt, és három kutyát hozott magával: egy feketét, egy fehéret és egy foltosat.

– Nem akarsz cserélni velem? – szólította meg a fiút.

A fiú szemügyre vette a kutyákat, és mivel nagyon megtetszettek neki, beleegyezett a cserébe. A mészáros adott neki még egy kis sípot is, mondván:

– Ha ebbe belefújsz, bárhol legyenek is a kutyák, nyomban ott teremnek segítségedre! – Azzal a fiú hazatért.

A nővére sírva fakadt, mikor meglátta, hogy a fivére nem hozott kenyeret.

– Hiszen így éhen fogunk halni! – kiáltozta egyre.

A kutyák azonban minden szót megértettek, és felugorva, egyszerre csak elfutottak. Éppen a közelben volt a király nyaralója, ott a fekete kutya befutott a konyhába, és egy egész sültet hozott ki, a fehér felszaladt az éléskamrába, és hozott egy egész kenyeret, a foltos pedig leugrott a pincébe, és elemelt egy üveg bort.

Most aztán örült a két testvér, ettek-ittak, jóllaktak. Ettől kezdve aztán nem is láttak többé szükséget, mert ha megéheztek, a kutyák mindig hoztak nekik ételt.

A király azonban meghallotta, hogy három kutya időről időre betör a konyhájába, kamrájába és pincéjébe, és elviszi onnan a legjobb falatokat, a legfinomabb bort, és nem képesek őket megfogni. Parancsot adott hát, hogy mindenfelé keressék a kutyákat, és ha kézre kerülnek, gazdáikkal együtt öljék meg őket.

A két testvérnek is fülébe jutott a dolog, gyorsan felkerekedtek hát a kutyákkal együtt, és behúzódtak az erdő mélyére. Itt egyszer csak egy kunyhóhoz értek. Odabent gyertya világolt. Bementek, és egy öreg banyát találtak ott.

– Istenemre! – kiáltotta a vénség – ma éjjel végre megint lesz mit elpusztítani! Mert tudjátok meg, hogy ebben a házban tizenkét rabló tanyázik, és azok nemsokára hazajönnek.

A gyerekek nagyon megijedtek, a fiúnak azonban hamarosan eszébe jutott, mitévők legyenek. A fekete kutyát kiállította őrségre az utcaajtóhoz, a fehéret a hátsó kapuhoz, a foltosat meg a ház ajtaja elé.

Nemsokára jött is hat rabló átkozódva és dühöngve. A rablók öreganyja ki akart szaladni elébük, hogy figyelmeztesse őket, de a foltos kutya elkezdett morogni, ráugrott a banyára, és nem eresztette ki. Mikor pedig azok hatan a házhoz értek, felugrott a fekete kutya, valamennyiüket földre rántotta és megölte. Aztán odafeküdt a holttestek közé, és újra őrködve hegyezte a fülét.

Kis idő múlva jött a másik hat rabló. A fekete kutya ezeket is ugyanúgy földre döntötte és megfojtotta, mint a másik hatot, egyedül egy fiatal kereskedő nem múlt ki egészen közülük. Az még bevonszolta magát a kapuig, ott aztán leteperte a fehér kutya.

Most aztán minden látnivalót meg kellett mutatnia a rablók öreganyjának. Az egyik kamrában nagy halom lopott kincs hevert, és az egyik falon hatalmas kard függött, amelyik ugrált a hüvelyében. A fiú levette a kardot, és oldalára kötötte.

A pince tele volt halottakkal, oda kellett levinnie az öregasszonynak az agyonvert rablókat is – egyedül a félig halott kereskedőt tudta észrevétlenül bezárni a kamrába.

Másnap reggel a fiú fogta a fekete kutyát, és elindult, hogy szemügyre vegye a környéket. A húga a másik két kutyával ott maradt a rablók kunyhójában.

Akkor az öregasszony fogott egy fazekat, kiment a kamrába, bekente a kereskedőt, és az hamarosan újra ép és egészséges lett. Együtt visszamentek a lányhoz, és rábeszélték, hogy menjen feleségül a kereskedőhöz, akkor itt lakhat, és övé lehet a sok kincs. A fivérét pedig meg kell ölniük, először azonban a kutyáktól kell megszabadulniok. De ez nem lesz nehéz, küldje csak őket egyenként a kamrába lisztért, és az öregasszony majd bezárja őket oda.

A lánynak tetszett a fiatal kereskedő, így hát mindenbe beleegyezett, s a fiatalember elrejtőzött.

Mikor a lány bátyja hazaért, feltűnt neki, hogy a húga mennyire megváltozott, még a beszédmódja is más lett. Egyszer csak kiküldte a lány a kutyákat a kamrába lisztért. Ez feltűnt a fiúnak, kiment, és be akart nézni a kamrába, a kamraajtó azonban be volt zárva.

Akkor eszébe jutott a sípocska, amit a mészáros adott neki, elővette és belefújt. Egyszeriben kettéhasadt az ajtó, és a következő pillanatban a három kutya már ott ugrált körülötte.

Akkor aztán újra bement a kunyhóba. Ott állt a húga és a fiatal kereskedő, akik éppen rá akartak támadni, hogy végezzenek vele. A fiú azonban kirántotta a kardját, és levágta a kereskedő fejét, azután kiment a kamrába, és a vénasszonnyal is ugyanígy tett. Majd ráparancsolt a húgára, hogy a halottakat vigye le a pincébe, s végül a lányt magát is közéjük dobta, s miközben rázárta az ajtót, azt mondta neki:

– Mindaddig itt maradsz, amíg a fiatal rablót egészen föl nem faltad!

Azzal fogta a három kutyáját, és útnak eredt.

Elért egy városba, ahol a házak mind gyászfátyollal voltak bevonva. Nyomban megérdeklődte, mit jelentsen ez. Akkor a vendéglős elmesélte neki, hogy itt a közelben van egy hétfejű sárkány, annak minden évben egy leányt kell feláldozni, és most a király leányára került a sor, ezért van az egész város gyászban.

Éppen akkor kocsizott ki a királykisasszony minden kíséret nélkül, csak a kocsis volt a bakon. A fiú füttyentett a kutyáinak, és ő is kiment oda. Egy másik oldalúton még előbb ért a helyszínre. A kocsis nem mert közelhajtani, már jó messzire megállította a hintót, úgyhogy a királyleánynak gyalog kellett megtennie a hátralévő utat. Mikor odaért, elébe jött a fiú, és megszólította:

– Ne félj, én legyőzöm a sárkányt! – Kardja máris ficánkolt a hüvelyében, annyira szomjazott a sárkányvérre.

Hát nemsokára jött ám a szörnyű csúszómászó nagy fújtatva. A fiú felemelte kardját, és egyetlen csapással valamennyi fejét levágta. Mivel azonban nem volt elég óvatos, és ott maradt azon a helyen, a sárkány vonagló farka olyan erővel találta el, hogy úgy esett össze, mintha meghalt volna. Akkor a kutyák ráugrottak a sárkányra, és néhány pillanat alatt minden életet kiöltek belőle, csak a végtagjai vonaglottak még, amíg a nap le nem ment.

A királyleány pedig odarogyott a fiú holttestére, és keservesen zokogott. Akkor a kutyák is odajöttek, és tanácstalanul siratták gazdájukat. Végül aztán a fehér meg a foltos kutyának eszébe jutott az a fazék, amelyikből az erdei boszorkány bekente a kereskedőt, és az új életre támadt. Ahogy erről beszéltek, a fekete kutya jót húzott rájuk, hogy miért is nem gondoltak erre előbb, induljanak hát gyorsan, és hozzák el azt a fazekat!

Mikor a királyleány bekente a halottat, az felnyitotta szemeit, egyszeriben ép és egészséges volt újra, és úgy érezte, mintha csak mély álomból ébredt volna fel.

– Megmentetted az életemet, így hát tiéd a kezem, ahogy azt atyám megígérte! – mondta a királyleány.

Megörült a fiú, de próbára akarta tenni a leányt, vajon hűséges maradna-e hozzá, ezért így szólt:

– Nekem még előbb be kell járnom a világot, és sárkányokkal viaskodnom. De mához egy évre, ugyanezen a napon visszatérek, s akkor megtartjuk a lakodalmat!

Erre a királyleány kivágta a zsebkendője sarkából az oda belehímzett nevét, és átadta a fiúnak, és mindhárom kutya nyakára selyemszalagot kötött: a feketére fehéret, a fehérre feketét, és a foltosra csíkosat. A fiú aztán még kivágta a sárkányfejekből a hét nyelvet, eltette és továbbindult, a királykisasszony pedig sírva fakadt.

Mikor a kocsis látta, hogy a sárkány kimúlt, az ifjú pedig elment, odafutott ő is, és megkérdezte a királykisasszonyt, miért sír, hiszen most már megmenekült.

– Hát hogyne sírnék – mondta a leány -, mikor itt hagyott a megmentőm!

A kocsis abban a pillanatban gonosz tervet kezdett szőni. Megfenyegette a királyleányt, hogy ha nem ígéri meg, hogy azt mondja: a kocsis ölte meg a sárkányt, akkor itt a helyszínen megöli. A leány szorongatott helyzetében mit tehetett mást – megígérte.

Erre a kocsis fogta a sárkányfejeket, fölrakta a hintóba, és hazahajtott a királyleánnyal. Az egész nép örömujjongásban tört ki, látván, hogy a királykisasszony megmenekült, és éltették a kocsist, aki a megmentő szerepében tetszelgett.

A király nyomban eleget is akart tenni adott szavának, és elrendelte, hogy üljék meg a lakodalmat. A leánya azonban könyörögve kérte, adjon neki még egy esztendei haladékot, s addig rimánkodott, míg végül az apja beleegyezett.

Az év éppen véget ért, és eljött az esküvő napja; az egész város ünnepi díszben pompázott, és a királyi palota konyhájában és pincéjében mindenki szorgalmasan készült a lakomára.

A fiú is visszatért a városba a megbeszélt időre. A fogadós elmondta neki, miért örül annyira az egész város: a király kocsisa egy évvel ezelőtt megölte a sárkányt, de mivel a királykisasszony így kívánta, csak ma lesz az esküvőjük.

Most hát láthatta a fiú, hogy a királyleány milyen hűséges volt hozzá, és hogy milyen gyalázatos csalást űztek itt. Egy szót sem szólt azonban sem arról, hogy ő kicsoda, sem arról, hogy mi a terve, csupán azt állította, hogy ő a mai napon a király asztaláról a legjobb falatot fogja enni, a legjobb korty bort inni, és végül az öreg király maga fog érte jönni, hogy négy fehér lótól vontatott hintón elvigye magával az esküvőre. A fogadós persze nem hitte el, hogy ilyesmi megtörténhet, és egész vagyonában fogadott a fiúval.

Mikor delet ütött az óra, és úgy hírlett, hogy már minden vendég ott ül a király asztalánál, a fiú elküldte a fekete kutyát, hogy hozza el a királyleány tányérjáról a sültet. A kutya nyomban elfutott, leteperte az összes őröket, akik el akarták kergetni, és abban a pillanatban, amikor a legfinomabb darab sültet a királykisasszony tányérjára tették, elkapta és elfutott vele, hazavitte a gazdájának. De a királyleány rögtön megismerte a kutyát a fehér szalagról, és szíve repesni kezdett örömében, hogy közel van már a megmentője.

A fiú most kenyeret akart, ezt a fehér kutyának kellett elhoznia. Ugyanolyan ügyesen vitte véghez feladatát, mint a fekete kutya: a királykisasszony tányérja mellől elkapta, és kiszaladt vele; az öreg király, a vőlegény és a vendégek nem győztek csodálkozni és mérgelődni. Csak a királykisasszony örvendezett.

– Most pedig inni akarok! – mondta a fiú, amikor befejezte az ebédelést.

A foltos kutyának kellett elhoznia azt a bort, amelyik a királykisasszony előtt állt az asztalon. Ő is éppen olyan ügyesen oldotta meg feladatát, mint a fekete és a fehér kutya. A királyleány örvendezett, mikor a harmadik kutyát is meglátta.

Az öreg király azonban ekkor már képtelen volt fékezni haragját. Parancsot adott, hogy derítsék ki, ki a három kutya gazdája, és hozzák ide eléje nyomban megkötözve. El is indult azonnal egy sereg katona, az egész várost tűvé tették a kutyák gazdája után, és elértek a fogadóhoz is.

Mikor meglátták a kutyákat és mellettük a gazdájukat, meg akarták kötözni és elvezetni, de a kutyák rögtön rájuk támadtak, és földre teperték őket.

Mikor jelentették mindezt a királynak, annak haragja a tetőfokra hágott. Valamennyi katonáját a fogadóba küldte, hogy idehozzák a vakmerőt. Ezek sem tudtak azonban semmit tenni, a kutyák valamennyiüket leteperték. Akkor a fiú azt üzente, hogy jöjjön érte a király személyesen négy fehér ló vontatta hintón, és úgy vigye őt a lakodalmi asztalhoz.

A király dühe ugyan már elpárolgott, mert belátta, hogy hatalmas úrral van dolga, büszkesége azonban nem engedte, hogy ő maga hajtasson érte. Csupán egyik miniszterét küldte el egy kétlovas udvari hintóval. A fiú visszautasította ezt, és azt üzente a királynak, hogy ő maga jöjjön azon nyomban négyes fogaton, úgy, ahogy ő kívánta, mert különben pórul jár.

A királyleány rábeszélte az apját, hogy ne tegye kockára az életét, úgyhogy az végül is úrrá lett haragján, és odahajtatott.

Mikor a négy fehér mén vontatta királyi hintó megállt a fogadó előtt, a fogadós úgy rohant a fiúhoz, mint aki eszét vesztette, és azt mondta:

– Megnyerted a fogadást, én pedig tönkrement ember vagyok!

A fiú azonban megvigasztalta:

– Szóval most már hiszel nekem? Akkor hát visszaadom neked mindazt, amit eljátszottál!

Ezekkel a szavakkal kiment, és felült a király mellé, s a három kutya is fölugrott a hintóba. Amint kigördült velük a fogat, a vendéglős felkiáltott:

– Ilyen vendégnek még életemben nem adtam szállást!

Megérkezve a palotába, a fiú nyomban leült a menyasszonnyal szemben, aki mellett ott páváskodott a vőlegény. Aztán ettek-ittak jókedvűen. Végül mindenféléről beszélgettek, azután találós kérdésekre került a sor. Mikor a kérdezés sora a fiúra jutott, megszólalt:

– Mit érdemel az, aki szégyenletes módon becsapta a királyt?

A vőlegény nyomban rávágta:

– Kössék egy vad paripa farkához, és úgy hurcolják végig a városon.

Akkor felállt a fiú:

– Saját fejedre mondtad ki az ítéletet. Tudd meg hát, hogy én vagyok az, aki megölte a sárkányt, és nem te!

A kocsis azonban továbbra is azt állította, hogy ő volt a sárkányölő vitéz, és bizonyságul behozatta a hét sárkányfejet. A vendégek ekkor még az ő pártján állottak.

Akkor azonban azt mondta a fiú, hogy nézzenek bele a sárkány hét szájába, s lám, nem találtak egyikben sem nyelvet.

– Hol vannak hát a nyelvek, ha te ölted meg a sárkányt? – kérdezte a fiú.

Erre a kérdésre nem volt felkészülve a kocsis, és csökönyösen azt állította, hogy a sárkányoknak nincs is nyelvük. A vendégek ezt mégis különösnek találták, nem tudták azonban, hányadán áll a dolog.

Akkor behívatták a szakácsot, és a király megkérdezte tőle, tud-e olyan állatról, amelyiknek nincsen nyelve. A szakács azt felelte, hogy olyat ő nem ismer, minden állatnak kell, hogy legyen nyelve, mert különben mivel érezné az ízét annak, amit megeszik.

– Nahát – mondta erre a fiú -, majd én végleg bebizonyítom, hogy a sárkánynak is van nyelve! – Azzal elővette a kendőjét, kibontotta, és odatette a vendégek elé a hét sárkánynyelvet, s mikor megpróbálták beletenni a nyelveket a sárkányfejekbe, bizony valamennyi pontosan odaillett.

A kocsis erre elkezdett reszketni félelmében, és el akart menekülni, de elfogták.

– Most még a királykisasszony is tanúsítani fogja, hogy én öltem meg a sárkányt! – A fiú ezzel elővette a királyleány zsebkendőjéből kivágott hímzett nevet, és megkérdezte:

– Te hímezted ezt? Nézd meg a kutyák nyakörvét, megismered? Mondd!

Most, hogy a valóság az ő hozzájárulása nélkül is kiderült, a leány úgy érezte, hogy fel van oldva esküje alól, és elmesélte a sárkánnyal vívott harc egész lefolyását, meg azt, hogyan adta oda a zsebkendőjébe hímzett nevet megmentőjének, és hogyan kötötte a kutyák nyakára a szalagokat; hogyan jött aztán oda a kocsis, mikor magára maradt, és fenyegette meg, hogy megöli, ha eskü alatt meg nem ígéri, hogy azt mondja majd: a kocsis ölte meg a sárkányt.

Erre megragadták a kocsist, és végrehajtották rajta azt az ítéletet, amelyet ő saját maga mondott ki előbb.

A fiú pedig megtartotta esküvőjét a királyleánnyal, aki kimondhatatlanul boldog volt. Az öreg király halála után a fiú került az ország trónjára, és bölcsen, igazságosan uralkodott.

De még egy gond nyomta a szívét: a húgára gondolt, és bár az igazán gonoszul bánt vele, ő most, boldogságában, mégis megbocsátott neki, és szerette volna a húgát is boldoggá tenni. Így hát kutyáival elindult az erdei kunyhóhoz.

A pincében megtalálta a leányt, aki az összes halottakat felfalta, csak a kereskedőt nem, s nem is akarta azt az egyet felfalni, inkább kész volt meghalni.

A fivére most magával vitte a leányt a királyi udvarba, és ő lett az első udvarhölgy. A leány azonban most sem hagyott fel az álnoksággal, azt akarta, hogy fivére meglakoljon azért, amiért őt úgy megbüntette.

Csináltatott a kovácsnál egy éles kést, és ezt beleállította a király ágyába. Mikor a király este fáradtan az ágyra vetette magát, a kés pengéje áthatolt a testén, és nyomban meghalt.

Reggel, mikor híre ment, hogy a királyt megölték, az egész birodalom mély gyászba borult. A gonosz leányt pedig lelkiismerete elűzte az udvarból, így hát mindenki meggyőződött róla, hogy ő volt a tettes.

A királyné ráborult a holttestre, kezét tördelte, de fájdalma olyan nagy volt, hogy még sírni is képtelen volt. A három kutya ott hevert körülötte, azok is nyüszítettek gazdájuk halála fölött érzett fájdalmukban. Akkor azonban eszükbe jutott az életre keltő íres fazék. Gyorsan elfutottak oda, ahol a sárkány feküdt, ott megtalálták a cserepet, és annyi kenőcs még volt benne, hogy éppen be tudták vele kenni a királyt, aki így felvetette szemeit, és ismét egészséges volt. Mindenki ujjongott, de senki sem örülhetett jobban a királynénál.

Mikor elmondták a királynak, mi történt vele, meg hogy a húga elszökött, így kiáltott fel:

– Igen, az az álnok kígyó tette ezt velem!

Újra megkerestette a leányt, bezáratta az erdei házba, a halott kereskedője mellé. Mostantól fogva ott kellett ülnie a holttetem mellett, míg csak éhen nem hal.

Ekkor történt, hogy a három kutya a király elé járult, és így szóltak hozzá:

– Mostantól már nem veheted többé hasznunkat, kérünk, üssed hát le a fejünket!

– Nem, erről szó sem lehet! Csak nem képzelitek, hogy ilyen méltatlanul fizetnék hűséges szolgálatotokért?! – Ha soha többet semmiféle szolgálatot nem tesznek is neki, akkor is hűségesen akart róluk gondoskodni, míg csak élnek.

Azok azonban olyan esengve és olyan kitartóan könyörögtek, hogy azzal tenné nekik a legnagyobb szívességet, ha teljesítené kérésüket, hogy végül is szomorú szívvel bár, de előkapta kardját, és mindegyiknek levágta a fejét. És íme, egyszeriben három királyfi állott előtte:

– Köszönjük, hogy felszabadítottál bennünket az átok alól, amely addig tartott, amíg egy ifjú hős, hálából a neki végzett szolgálatainkért, le nem csapja a fejünket, és te most ezt megtetted!

Azzal mindegyikük hazament a saját országába, és így végre valamennyien megelégedettek és boldogok voltak.