Volt egyszer két testvér: gazdag volt az egyik, szegény a másik. A gazdag testvér aranyműves volt s rossz szivű; a szegény seprüt kötögetett, abból tengődött s jó, becsületes ember volt. Ennek a szegény embernek két fiacskája volt, s merthogy ikrek is voltak, úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás. A fiúk gyakran eljártak az aranyműves házához, akinek nem volt gyermeke, itt kaptak egy kevés ételmaradékot az asszonytól, aki nem volt olyan rossz szivű, mint az ura.

A szegény ember egyszer elment az erdőbe vesszőért s amint ott járt-kelt, egy fának az ágán olyan madarat látott, amilyent még soha: színarany volt az. Fölkapott egy kavicsot, megdobta a madarat, de a madár tovább röpült. Tovább röpült, de egy tollat mégis elejtett. A szegény ember felvette, hazavitte s mutatta a bátyjának. – Tiszta arany, mondta ez s megvette tőle jópénzen. Másnap megint elment az erdőbe a szegény ember s hogy meglátta ujra az arany madarat, megdobta, de most már úgy, hogy a madár leesett a földre. Fölvette s vitte egyenest a bátyjához. Ez a madarat megvette, egy csomó pénzt adott érte az öccsének. Most már ez sem volt szegény ember.

Hátha még tudta volna, hogy micsoda madár volt az aranymadár! No ha nem tudta, bezzeg tudta a bátyja. Mindjárt mondta a feleségének: süsd meg ezt a madarat, de ebből senki sem eszik rajtam kivül. Azt mondom hát, hogy csak egy porcikája se hiányozzék.

Mert az aranyműves már azelőtt is hallott erről a csudamadárról. Hallotta, hogy aki ennek a szivét s a máját megeszi, attól kezdve minden reggel két aranyat talál a vánkosa alatt.

Na, az asszony felteszi az aranymadarat a tűzhelyre, sűl, pirúl a madár, de közben valamiért kiment a konyhából, ezalatt meg a két fiú besompolygott a konyhába. Ők bizony megkivánták s az egyik a madár szivét, másik meg a máját nagyhirtelen bekapta. Jön az asszony, s majd elájul ijedtében, mikor látja, hogy volt máj, nincs máj, volt szív, nincs szív. No most mit csináljon? Hirtelen leölt egy csirkét, annak a szívét s máját megsütötte s úgy adta fel az urának az aranymadarat. Az aranyműves mind egy falatig megette a madarat, de hiába nyúlt reggel a vánkos alá: bizony nem volt ott arany. De volt a fiúk vánkosa alatt! Mikor másnap reggel felkeltek, megcsendült valami, nézik s hát két arany. Mondják az apjuknak, az csak ámult, bámult. Következő reggel is két arany volt a vánkos alatt. Harmadik reggel is. De már most nem állhatta meg, hogy el ne dicsekedjék a bátyjának a nagy szerencséjükkel. No hiszen, jó helyen dicsekedett el. Tudta ez, honnét fúj a szél. Majd megpukkadt az irigységtől. Gondolta magában, ha már nem lehet övé az arany, a testvérié se legyen, ijedt képet vágott s mondta:

– Hm, hm, ez nagy baj, öcsém. A te fiaid az ördöggel cimborálnak. Ha én a te helyedben volnék, ezeket a kölykeket nem tűrném tovább a házamban. Meglásd, még nagy bajba kevernek.

A szegény ember szörnyen megijedt s bár majd megszakadt belé a szíve, kivitte a fiúkat az erdőbe, s ahol legsűrűbb volt, otthagyta őket. Hej Istenem, szegény fiúk, sírtak, ríttak, bolyongtak mindenfelé, keresték, kiabálták az apjukat, mert világért sem gondolták, hogy szándékosan hagyta el az apjuk. De kiabálhatták, kereshették, nem találták s a rengeteg erdőben még jobban eltévelyedtek. Amint így bolyongnak keserves sírás közt, szembe jő velük egy vadász. Kérdi, mi bajuk, miért sírnak. A fiúk tövéről hegyére elmondják, hogy mi történt velük.

– No, mondta a vadász, úgy látszik, nem vagytok ti rossz fiúk. Jertek velem, nekem úgy sincs gyermekem, én majd felnevellek.

Mentek a fiúk a vadásszal s hát másnap reggel, amikor felébredtek, két aranyat találtak a vánkos alatt.

– Lám, lám, mondta a vadász, még sem hazudtak a gyerekek.

És azután minden reggel találtak két aranyat a vánkos alatt, a vadász pedig eltette s gyűjtötte számukra, hogy ha majd nagyok lesznek, hadd legyen pénzük elegendő.

Telt, múlt az idő, nőttek, növekedtek a fiúk s mikor nagy legényekké serdűltek, mondta a vadász:

– No most jertek velem. Megtanítottalak lőni, most meg kipróbállak s ha jól űt ki a próba, felszabadítlak. Vadászok lesztek ti is, mint én.

Elindulnak az erdőbe s im, épp akkor húzódik fenn a levegő égben egy sereg vadlúd. Elébb az egyik, azután a másik legény lőtt fel a ludakra s mind a ketten lelőttek hármat-hármat.

– Talpig vadász mind a kettő, mondta a vadász, azzal elmentek haza, vacsorához űltek. Ott vacsoraközben mondja az egyik legény:

– Édes felnevelő apánk, ha meg nem szomorítanók, mondanánk valamit.

– Mondjad, fiam, mondjad.

– Már nagy legények vagyunk, ideje, hogy világot lássunk. Eresszen el minket.

– Szívem szerint beszélsz, fiam, mondta a vadász. Itt az ideje, hogy országot, világot lássatok.

Másnap reggel a legények megköszönték a vadásznak sok nagy jóságát, de mielőtt útnak indultak volna, a vadász egy-egy puskát adott nekik, azonkivűl egy kést s átadta mind a pénzüket is, mi nála létük alatt gyűlt össze. Elkisérte az erdő széléig s ott azt mondta nekik:

– Fiaim, ha netalán utatok két felé válnék, ezt a kést szúrjátok bele egy fába. Amelyik elébb tér vissza ahhoz a fához, húzza ki a kést s nézze meg. Ha a kés rozsdás, ez azt jelenti, hogy a másik nagy bajban van, talán meg is halt; ha fényes marad, az jót jelent.

Most már végképp elbúcsuztak a fiúk, aztán elindultak világjáró nagy útjukra. Mentek, mendegéltek, hegyeken, völgyeken át s egyszer egy rengeteg erdőbe értek. Már három napja mentek az erdőben, de még mindig nem értek ki belőle, az élelmük elfogyott, erősen megéheztek.

– Már csak lőjjünk valamit, mondta az egyik, külömben éhen halunk.

Ebben a pillanatban egy nyul ugrott ki a bokorból s az egyik legény célba vette, de a nyul elkezdett rimánkodni:

Kedves vadász, ne lőjj agyon,
Két fiamat neked adom.

Mindjárt szaladt is a bokorba a fiai után, mentek arra a fiúk is, hogy átvegyék a süldőnyulakat, de a nyulacskák éppen akkor oly kedvesen játszottak, hogy a legényeknek nem volt szivük megölni őket. Hanem azért elfogadták a nyulacskákat, azok meg szépen mentek utánuk. Alig mentek egy hajításnyira, egy róka szaladt elébük, arra is ráfogták a puskát, de ez is könyörögve kérte:

Kedves vadász, ne lőjj agyon,
Két fiamat neked adom.

Megkegyelmeztek a rókának is s a kicsi rókák csakugyan hozzájuk szegődtek, mentek utánuk. Éppen így jártak egy farkassal, egy medvével meg egy oroszlánnal is, ezek is a kölykeikkel váltották meg az életüket. Most már ment utánuk két nyulacska, két róka, két farkas, két medve s két oroszlán. Hát ez így jól volt, de a fiúk zöldet, vereset láttak, úgy megéheztek. Mégis csak valahol harapni valót kellene keresni. Az ám, a ravasz rókák mindjárt ajánlkoztak, hogy ők rövid úton kivezetik az erdőből, be egy faluba, van ott tyúk, csirke, kácsa s mindenféle majorság. Csakugyan be is értek hamarosan egy faluba, ott vettek a legények minden jót, megenni valót, jól laktak, a vadakat is jól tartották, aztán tovább mentek.

Több helyen szerencsét próbáltak, ha együtt találnának szolgálatot, de mivelhogy nem találtak, azt határoztak a legények, hogy elválnak, mennek ketten két felé. A vadakat két felé osztották, a kést egy nagy cserfába beléütötték, elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt s azzal az egyik ment keletnek, a másik nyugatnak.

A fiatalabbik csakhamar egy városba ért, de bezzeg szeme-szája táltva maradt, mert ilyen várost még nem látott. Tiszta gyászfeketébe volt húzva az egész város. Bemegy egy korcsmába, szállást szerez az állatjainak az istállóban, ő maga beűl a korcsmába, falatozik s közben kérdi a korcsmárost: ugyan bizony mért vonták feketébe a várost.

– Hej, nagy sora van annak, mondja a korcsmáros. Van a város mellett egy nagy hegy, annak a tetején lakik a hétfejű sárkány. Ennek minden évben egy leányt kell adni, mert külömben elpusztitja a várost s az egész országot. Most éppen a király leányán a sor, holnap viszik a sárkányhoz. Ezért borúlt gyászba a város.

– S hát aztán nem akad vitéz, aki megölje a sárkányt? kérdezte a legény.

– Hiszen akadni akadt, aki megküzdjön vele, de azokat mind megölte a sárkány. Már senki sem mer kiállani, pedig a király a leányát s holta után egész királyságát igérte annak, aki megöli a sárkányt.

A legény többet nem tudakozódott, hanem másnap reggel elindult az állatjaival, ment egyenest a sárkányhegy tetejére. Volt azon a hegyen egy templom, abban oltár, az oltáron három kehely s mellettük ez az írás: „aki ezt a három kelyhet kiissza, úgy megerősödik, hogy föl tudja emelni azt a kardot, mely a templom küszöbe előtt van elásva.”

A legény bement a templomba, olvasta az írást, de a kelyheket nem itta ki, hanem ment a küszöb elé, a kardot kiásta, megfogta, hogy fölemelje. Az ám, meg sem tudta mozdítani. Mégis csak visszament a templomba, kihajtotta cseppig a kelyheket, s hát most nemcsak fölemelte a kardot, de még meg is tudta suhogtatni, hogy csakúgy surrogott-burrogott belé a levegő. E közben a királykisasszonyt is kikisérték a városból, a hegy aljában szörnyű nagy sírással elbúcsuztak tőle, aztán istennek ajánlották: eredj, szegény királykisasszony, eredj, menj föl a sárkányhoz, mert külömben elpusztul az ország.

Fölmegy a királykisasszony a hegy tetejére, de nem a sárkányt találta ott, hanem a vadászt, aki szép szavakkal vigasztalta, aztán bevezette a templomba s bíztatta, hogy maradjon csak békén, ő majd végez a sárkánnyal. Alig hogy bement a királykisasszony a templomba, jött a hétfejű sárkány, ráordít a legényre, hogy megreszketett belé a levegő, meg a hegy is.

– Mit akarsz itt, te emberizink?

– Meg akarok veled kűzdeni életre, halálra, felelt a legény nagy bátran.

Hej, még nagyobbat ordított a sárkány, szakadozott a láng s a füst mind a hét szájából, hogy fű, fa, bokor, minden lángba borult körűlöttük, de ott voltak a vadak, a tüzet eltaposták s e közben a legény egy csapással három fejét vágta le a sárkánynak.

De még csak most okádta a tüzet igazán a sárkány, égette a láng, fojtogatta a füst a legényt, hanem a vadak megint eltaposták a tüzet s a legény második csapásra is három fejet vágott le.

Most már könnyen elbántak a sárkánnyal a vadak is: az oroszlán leharapta a megmaradt fejét, aztán össze-vissza szaggatták. A legény kiszedte a sárkány két nyelvét, aztán beszaladt a templomba s kihozta a királykisasszonyt nagy örvendezéssel:

– Ne sírj, ne sírj, szép királykisasszony, megöltük a sárkányt!

– Bizony ha meg, mondá a királykisasszony, tied is leszek, vitéz vadász legény.

Nagy örömében a legénynek adta selyemkendőjét, aztán levette a nyakából a drága gyöngyöket, azokból minden állatnak kötött egyet-egyet a nyakára.

– No hanem most alszom egyet, mondotta a legény, mert a nagy viaskodásban elbágyadtam, – s leheveredett a gyepre.

– Én is elbágyadtam a sok félelemtől, mondotta a királykisasszony s ő is lefeküdt a gyepre.

De mielőtt elaludtak volna, a legény a selyemkendőbe kötötte a sárkány hét nyelvét, aztán meghagyta az oroszlánnak, hogy vigyázzon reájok, nehogy valaki álmukban meglepje. Alighogy ezt mondta, elaludt a legény, el a királykisasszony is, de bizony bágyadt volt az oroszlán is, ő meg a medvére bízta az őrködést s elaludt. De bágyadt volt a medve is, ez meg a farkasra s mert mind bágyadtak voltak, sorba egymásra bízták az őrködést s mi lett a vége? – mind elaludtak!

Eközben a vöröshajú udvarmester, ki egyedűl a hegy tövében maradott, észre vett valamit, azt, mintha a sárkány pórul járt volna. Gondolta magában, föl megy a hegyre, körűlnéz. Hát csakugyan ott a sárkány, de szerteszét szaggatva s nem messze attól a vadász meg a királykisasszony, meg a vadak: mind alszanak, mint a fekete föld. Fogta magát gonosz lelkű udvarmestere, levágta a vadász fejét, ölébe kapta a királykisasszonyt, aztán felszedte a sárkány fejeket s indúlt a királyi palotába, hogy ott eldicsekedjék a nagy vitézségével. Útközben felébredt a királykisasszony, megijedt szörnyen, hát még mikor az udvarmester halállal fenyegette, ha otthon nem bizonyítja, hogy ő ölte meg a sárkányt. Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszony igazat adott az udvarmesternek, de mégsem lett mindjárt a felesége. Azt mondta: várjanak az esküvővel egy esztendőt s egy napot. A király ebbe beléegyezett, a királykisasszony meg örült magában: hátha ezalatt az idő alatt előkerűl a vitéz vadász legény.

Ezalatt felébredtek a vadak is, de hajh lett szörnyű ijedtség, mikor látták, hogy a gazdájukat valaki megölte. Vetették egymásra a vizes lepedőt, de vethették, ettől ugyan nem támadott fel a gazdájuk. Azt mondta aztán a nyúl: ismerek én egy erdőben forrasztó füvet, elszaladok érte, ti csak maradjatok a gazdánk mellett. Elszaladt a nyúl, egy nap mulva jött is a forrasztó fűvel, a legény fejét visszatették a helyére s hát egy szempillantás mulva felébredett. Azt hitte, hogy azóta mindig aludott. Haj, de elkeseredett a szíve, mikor megtudta, hogy a királykisasszony nincs ott. Merthogy a vadak nem tudták, mi történt vele, azt hitte, hogy bizonyosan megszökött mellőle, nem akar a felesége lenni egy szegény vadászlegénynek. Nem ment be a városba, hanem nagy bújában, bánatjában elment világgá, járt-kelt mindenfelé, de hogy-hogy nem, esztendő mulva mégis csak visszakerűlt abba a városba, ahol a királykisasszony lakott. De bezzeg most csupa piros bársonyba volt vonva az egész város! Bemegy egy korcsmába, kérdi a korcsmárost, miért ez a nagy öröm?

– Hm, hát még azt sem tudja kend? Ma van a királykisasszony esküvője az udvarmesterrel, aki tavaly ilyenkor megölte a kétfejű sárkányt.

– Ugyan ugy-e, gondolta magában a legény. Hiszen várj csak, sárkányölő udvarmester. Kiment az istállóba, szólt a nyulacskának: – hallod-e nyulacska, szaladj a királyi palotába, egyenest a királykisasszonyhoz s kérj abból a lakodalmi kenyérből egyet.

Egy kosarat a nyulacska nyakába akasztott, az meg uccu neki vesd el magad! szaladt a palotába, be az ebédlő szobába, hol tenger vendég ült az asztal körül, besurrant az asztal alá s mind ott matatott a királykisasszony cipellője körűl.

Lenéz a királykisasszony, azt hitte, a kedves kis kutyája, de majd elsikoltotta magát örömében, mikor a nyulacskát meglátta. Mindjárt megismerte a gyöngyről, mit a nyakára kötött volt.

– Mit akarsz nyulacska? – kérdezte tőle.

– A gazdám küldött, hogy adj egyet a lakodalmi kenyérből.

A királykisasszony kiment a szobából, be a kamarába, adott a nyulacskának egy kenyeret, az meg egy pillanat alatt visszaszaladt a gazdájához.

Most aztán a legény sorba elküldötte a rókát, a farkast, a medvét, az oroszlánt, mindenikkel kéretett valamit a lakodalmi ebédből. Vitt is mindenik valamit, ettek, ittak, vígan voltak. Hanem mikor az ebédnek vége volt a palotában, a király külön szólította a leányát s kérdezte: ugyan bizony mit kerestek nálad azok a vadak?

– Azt én nem mondhatom meg, felelt a leány, de küldj el a gazdájukért, akkor majd kitudódik.

A király el is küldött egy inast a korcsmába, de az vissza is jött mindjárt azzal az üzenettel, hogy az az ember csak úgy jő el, ha királyi gúnyát s hatlovas hintót küldenek érette.

– No, mit szólsz ehhez leányom? – kérdezte a király.

– Azt, hogy küldjed, amit kíván. Meglásd, hogy megérdemli.

A király nem akarta kedvét szegni a leányának, küldött hatlovas hintót, királyi gúnyát s im egyszerre csak jő a legény, utána a vadak, be egyenest az ebédlő szobába. Hej, édes Jézusom, de bezzeg elfehéredett az udvarmester, mikor a vadászt meglátta! Hát még mikor a vadász az asztalhoz lépett, melyen ki voltak rakva a sárkány fejek!

– Felséges királyom, kérdezte a vadász, ki hozta ide ezeket a sárkány fejeket?

– Az udvarmester, felelt a király.

– Az ám, mondta a vadász, de hol a sárkánynak a hét nyelve?

Közbeszólt az udvarmester:

– Nincs a sárkánynak nyelve!

– Nincs? – kérdezte a vadász. Azzal elővette a királykisasszony selyemkendőjét s letette az asztalra.

– Ihol, itt a sárkány hét nyelve, mert úgy tudja meg, felséges királyom, hogy én öltem meg a sárkányt.

Most eléállott a királykisasszony is, elmondott mindent, úgy amint történt. Na, lett melegje az udvarmesternek! A király szörnyű haragra lobbant, egyszeribe halálra itélte az udvarmestert, fogták, vitték, szeges hordóba zárták s úgy dobták egy feneketlen tóba.

Még az nap megtartották a lakodalmat, hét nap s hét éjjel szólt a muzsika, járták a táncot, volt nagy öröm, vígasság, hétországra szóló.

Telt, múlt az idő, vígan élt a fiatal pár. A fiatal király gyakran eljárt vadászni, s mindenüvé hűségesen követték a vadak. Volt azonban egy rengeteg erdő, melynek az volt a híre, hogy aki belemegy, bajosan kerűl ki onnét élve. Nagy kedve kerekedett a fiatal királynak, hogy meglássa ezt az erdőt s hiába beszélte le a felesége, az apósa, az udvarnépe, egyszer fölkerekedett a vadakkal, vele ment egy sereg vadász is, meg sem állott, míg abba a veszedelmes hírű erdőbe nem ért. Ahogy az erdőbe ért, felugrik előtte egy csodaszép, hófehér szarvas. Nosza, utána a király, űzőbe vette. A kísérőinek megparancsolta, hogy csak maradjanak egy helyben, ő egymaga akarja űzni azt a csodaszép szarvast. Csak az ő hűséges állatai követték, s űzte, hajtotta a szarvast árkon, bokron át, mind beljebb, beljebb a sötét erdőbe. Egyszer aztán úgy eltűnt a szarvas, mintha föld nyelte volna el s a király már le is tett róla, visszafordúlt, de úgy eltévelyedett a rengeteg sűrűségben, hogy nem volt képes megtalálni az embereit. Szörnyen elfáradott s mit volt mit nem tenni, leült egy nagy tölgyfa alá, ott tüzet rakott, elévette a tarisznyáját, falatozni kezdett. A tűz körűl ültek a hű állatok is s éppen le akart feküdni a fiatal király, mikor a fáról valami suttogást hall. Fölnéz s kérdi; ki van ott? Hát egy vén asszony ül a fán, reszket, mint a kocsonya s mindazt didergi: jaj, de fázom, jaj, de fázom!

– Ha fázol, hát jere le s fűttözzél, szólt fel a fiatal a király.

– Jaj, nem merek, mert összetépnek az állataid.

– Ne félj, csak jere le bátran.

– Nem, nem, mondta a vén asszony, – hanem ledobok egy vesszőt, ezzel érintsd meg az állatokat, akkor megszelídülnek s nem bántanak.

– Hát dobd le!

Ledobja a vén asszony a vesszőt, aztán leszáll maga is. A fiatal király megérintette a vesszővel a vadakat s im, halljatok csudát, abban a pillanatban mind kővé meredtek. Még magához sem térhetett ámulatából a fiatal király, adta gonosz boszorkánya őt is megérintette egy másik vesszővel s ő is kővé dermedett. Akkor nagyot kacagott a vén boszorkány, hogy csakúgy zengett belé az erdő s a fiatal királyt is, a vadakat is eltemette egy rettentő nagy gödörbe, hová már sok-sok embert temetett el.

Na, várhatták otthon a fiatal királyt. Nap nap után múlt el, tűvé tették az egész erdőt; nem találták sehol. Szegény kicsi királyné sírt éjjel, nappal, mint a záporeső, a vén király meg fele királyságát ígérte annak, ki az ő drága kedves vejét megtalálja, élve haza hozza.

Ez alatt mi történt? Az történt, hogy a másik legény, a fiatal király bátyja, visszatért ahhoz a fához, amelybe a kést szúrták volt. Kihúzza a kést s hát az csupa rozsda! Hej, nagy bánatba borúlt a legény szíve! Nem volt maradása, neki vágott a világnak, ha valahol élve vagy halva megtalálná az ő édes öccsét. Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken át, erdőkön, mezőkön keresztűl, vele az ő hű állatjai. Egyszer egy városba ér s hát az a város gyász feketébe van borítva. Kérdi a város végén egy embertől, miért borult gyászba ez a város? Elmondja az ember tövéről hegyére, hogy mi történt. Hej, nagyot dobbant a legény szíve! Hiszen az a fiatal király az ő öccse! Be sem ment a városba, ment egyenest az erdőbe. Egész nap bolyongott az erdőben, este leült egy fa alá, éppen az alá a fa alá, hol az öccse szerencsétlenűl járt. Nagy tüzet rakott, leheveredett, de mikor éppen szundikálni kezdett, hallja, hogy valaki didereg a feje fölött: jaj de fázom, jaj de fázom!

– Hát jere le s fűttözzél, kiáltott fel a legény.

– Jaj, nem merek, mert széttépnek azok a fenevadak. Hanem ledobok egy vesszőt, azzal üsd meg a vadakat s akkor nem bántanak.

– De már azt nem teszem, hogy megüssem az én kedves állatjaimat. Jere csak le bátran.

– Nem, nem!

– Jere, mert különben lehozlak! kiáltott a legény.

– Hát hozz le, ha tudsz! nyelvelt a vén boszorkány.

Most már tudta a legény, hogy boszorkánnyal van dolga. Fogta a puskáját, célba vette, rálőtt, de a golyó lepattant a boszorkányról s akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdő.

– No megállj, gondolta a legény, mindjárt leszedlek én a fáról.

Volt a kabátján három ezüst gomb, azt hirtelen leszakította, beletette a puskájába, úgy lőtt a boszorkányra. Hát, Uram, teremtőm, a boszorkány egyszeribe lefordúlt a fáról.

– Jaj, jaj, kegyelem, könyörgött a boszorkány. Hagyd meg az életemet s visszaadom a testvéredet.

– Hát egy, kettő! – kiáltott rá a legény.

A boszorkány egy szempillantás alatt kiásta a gödröt, egy vesszővel megérintette a köveket s ím azok mindjárt megelevenedtek. Feltámadt a fiatal király, fel a vadak s fel mindazok az emberek, kiket a vén boszorkány kővé dermesztett. Hej, volt öröm! A testvérek ölelték, csókolták egymást, de még a vadak is örvendeztek egymásnak, aztán uccu, neki a vén boszorkánynak, összetépték, szaggatták, tűzre dobták, hogy csak egy porcikája sem maradott. Ebben a pillanatban kivilágosodott az erdő s egy óra sem telt belé, kiértek belőle s mentek be a városba nagy örvendezéssel.

Na, volt öröm, mikor megérkeztek a palotába. A fiatal királyné első pillanatban azt sem tudta, hogy melyiknek a nyakába borúljon a két testvér közűl. Áldott szerencsére, az ura állatjainak a nyakán megvoltak a gyöngyök, erről ismerte meg az urát.

De még csak most lett hétországra szóló vígasság, dinom, dánom. A vén király az idősebb legénynek adta fele királyságát s most már mind a két testvérből király lett.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.