Nagy Magyarországnak legjobb daliái, harczra termett ifjak, s férfikorban levők, sőt az aggok közül is voltak számosan, kik Álmost követték. Olyan nagy kivánság támadott a szivben, hogy az ének-szóba foglalt szép országot csak egyszer is lássák.
Hogy mennyien voltak, számmal azt felmérni alig lehetne. Ezerszer a százat foglaljátok egybe, ennyien lehettek, vagy ennél is többen, kik gyors paripákon, hadi készségükkel csatára felálltak. Hát még, kiknek gondja a gulyák, ménesek, sátor-ponyvák voltak; asszonynép, gyermekek: egy egész nemzet volt, melyet kóbor csorda le nem bir könnyedén. Ekkora hullámzást keleten nem láttak, mióta a húnok hire-neve elhalt.
Hét Magyar vezette, kiki maga népét, maga nemzetségét. Osztozni a jóban, osztozni a rosszban: testvérindulattal megállapodának.
Lobogó sörényű fehér paripáján, tigrisbőrből készült ékes kaczagányban, Álmos volt az élén a magyar seregnek. Illett hozzá nagyon fővezér tisztsége, mert arra teremté világbiró Hadúr, hogy a Hét Magyarnak legelseje legyen.
Ha értek folyóhoz, vissza nem riadtak, megnyitá kebelét előttük a folyó, lenn kavargó mélyét ló lába nem érte, mert hún-magyar módra tömlőszárnyon úszott. Erdők sűrű fái útjokat nem állták, és az erdők vadja táplálta bőséggel. Estennen megszálltak, s mig elvonult az éj, anya kebelén az édes anya-földnek álom elringatta, s álmodtak Etele nagy birodalmáról.
Mentek… mendegéltek nyugat felé folyton, a míglen elértek nagy otromba várhoz, melynek sem vége, sem hossza mintha nem is volna. Magasra hányt falak, mélyre ásott árkok, s mellette egy folyó védte a nagy várost, melynek ura vala dölyfös orosz herczeg.
Megmondanám nevét, ha érdemes volna, de nem érdemes rá, magyar énekmondók emlegetik csúfra ő nagy gőgösségét, elbizakodását.
Messziről meglátva Kiov várát Álmos, kezét fölemelte, s megállva igy szólott:
– Álljunk meg, magyarok!
Megállottak nyomban s a nemzetségeknek főbbje mind odagyűlt Álmos köré, tudni, hogy mi a szándéka.
Szólott vala Álmos:
– Eddig élő állat velünk szembe nem szállt, az ország, mit láttunk nem is csalogatott, hogy megtelepedjünk. Sátorlakó népek az erdőkbe bújtak, s kit kézre keríténk, önkényt lett szolgává. De amott, sajdítom, erős nemzet lakik, fából faragott ház vagyon ott tömérdek. Ki megy el követnek orosz városába, hadunkat izenni az orosz herczegnek?
– Megyek én – kiált fel barna arczú Huba. – Izenetet viszek, s izenetet hozok.
– Mondd meg neki, Huba, mondd meg a herczegnek: Hét Magyar parancsát fülébe ereszsze. Várának kapuját előttünk megnyissa, országa kincseit lábunk elé rakja, azon vegye tőlünk életének árát, mert hogy Etelének szolgája volt hajdan, és szolgája lesz a Hét Magyarnak is, mert Etele országát örökségbe kaptuk. Ennyit mondj csak, Huba, egy szóval se többet.
Huba készülődik, menten útra is kel Kiov városába, hirvivő szavakkal s magyar büszkeséggel. Fél napig sem marad el a követségben, száguldva tér vissza és ezt a hirt hozza az orosz herczegtől:
– Hét Magyarnak vagyon hét lova, hét felé gyorsan meneküljön, és vigye magával egész pereputtyát, mert ha holnapig még vára előtt látja, mind fel falja őket mérges orosz herczeg. Bizony, még hirmondó sem marad belőlük.
Ezt izente vala kevély orosz herczeg nagy bizakodtában Kiov városából ki a Hét Magyarnak.
Haragra lobbantak, kardjukat csörgették a magyar vezérek, s biztatták Álmost, hogy vezesse csatába.
Álmos türtőztette okos mérséklettel, s szólott vala ekkép:
– Jaj-keserves adót fizet e szavakért, ti azt meglássátok. Agyába rontjuk az orosz kevélységét, s kivánná, hogy vajha örök némasággal verte volna meg bár oroszok istene.
Kevély volt a herczeg nem is sokat bánta, hogy a Hét Magyart igy magára riasztá. Sietősen izent a szomszéd vadnépnek, kik délfelé laktak, kóbor fehér kánnak, hogy jöjjön Kiovba kis csetepatéra merthogy egy csorda jött, Hét Magyar vezérli, s azt tartja magáról, hogy örökül kapta húnok birodalmát a nagy Etelétől.
A fehér kúnoknak fekete szivében fellángolt a boszú, az a régi boszú, mely akkor támadott, mikor a hún tört rá őseikre hajdan s csúful megalázta.
Kapva-kaptak a szón sátraik otthagyták s szilaj üvöltéssel Kiovba robogtak az orosz herczeghez, ki már készen várta.
Kiovi csatáról ilyen a történet:
Herczeg csúfolódott Hét Magyar hadával, pelyvának tekinté, melyre ha majd ráfúj, annyi felé széled a hány útja vagyon állhatatlan szélnek. Ázsiából jöttek, hol ménes és gulya legel a mezőkön, s legfeljebb a pásztor botja zuhan néha veszekedő társa kemény homlokára, hanem harczról szó sincsen ilyen jámbor népnél.
No bezzeg másképpen gondolkodott aztán, a kiovi mezőn vivott csata után.
Kiov asszonyai nyestprémes ruhákban, arany kösöntyűkkel, diadalmas arczczal mind oda tolongtak a kiovi várfal könyöklőire és mikéntha volna tréfa-látványosság vadak ellen tartott nagy úri vadászat, olybá tekintettek le a sík mezőre.
Kiov asszonyai furcsa dolgot láttak, olyan dolgot láttak, hogy arczukból a vér hirtelen elszállott, szemökben fagyasztó rémület vert tanyát, s látták iszonyatos arczát a halálnak.
Álmos vezért Hadúr annak teremtette, ami Etele volt, hadrontó vezérnek; a magyar vérében harcz lángja lobogott, s mit eddig kilőttek futóvadra vagy levegőt átszelő könnyű madarakra, most orosz és kún szív volt czélja a nyilnak.
Mester volt a kún is a nyil röpitésben, száguldó paripák feje fölött zúgott a pendülő ideg karjáról el a nyil, s jaj volt, kit gazdája messziről czélba vett.
Ezzel kezdették meg a kiovi csatát.
Mintha felhő mögé bujt volna el a nap, úgy elborult az ég, mert magyar nyil omlott sűrű zápor módra. Rése lett, de milyen, herczeg seregének, halálos seb mérge életet kioltott, nem százat de ezret vagy annál is többet. A mikor ezt látta kevély orosz herczeg, piros ábrázatja vált fakó sárgára, s szivében megdöbbent.
Ime már rohannak, s még mind repül a nyil, honnan repül, honnan? Futtában pattantják az orosz seregnek, s hogy eléje érnek, kardjok villog, büszkén, buzogány repeszti ketté a bőrpajzsot, s mint a záporeső a mező kalászát megdönti: úgy dűlnek az oroszok s kúnok.
De mi ez? Váratlan fordulat a harczban? Elesett a vezér, vagy tán megijedtek?… No lám, meghátrálnak, futnak is… Utána orosz, kún üldözi, s a herczeg arczára visszatér az élet.
– Utána oroszok, utána fehér kún!…
Soha ilyen népet, ő támad, s ő hátrál…
Lovak körme csattog orosz kún üvöltöz, s vaktában a futó magyart nyomon űzi, biztos reményében a diadalomnak.
Egyszer csak váratlan, mintha sarkon fordul egy elrejtett ajtó, arczczal látják szemben, iszonyatos arczczal a magyart.
Haj! Haj!… zúg fel jobbról… Haj! Haj!… zúg fel balról.
Jobbról is, balról is, elülről is magyar, mintha kebléből ijesztő csodául a föld ontaná ki.
No te gőgös herczeg… szóljon most a kardod.
Futna már az orosz, futna a fehér kún, csak volna, hogy merre. Magyar itt, magyar ott, sehol menekülés, mert ha megfordulnak, nem paizs a hátuk, s irgalmat nem ismer lecsúfolt hét Magyar szemben a herczeggel.
Kúnok nyírott fejét, mikép a nyers tököt két felé hasítja szaporán a magyar, kardra tapad a vér, halál sárgasága terül el az arczon. Menekül a herczeg, az életét menti, utána az orosz, utána fehér kún, s szélnevelte lován mindenütt sarkában a hét Magyar. Vágja, szúrja, csapja irgalmatlan tűzzel.
Kiov városának kapuja kitárul, szégyennel a herczeg vert serege élén berobog remegve; és utánok Álmos hat vezér társával, diadalmas arczczal ront be a városba. Úgy ront be, mint az úr, ki hódolatot vár s könyörgő szavakat.
Oroszok herczegje, nagy szakálú papja alázattal járul Álmosnak elébe, nem gyűl ki csodára a hiú asszonynép, de félve rejtőzik életeért aggva. Piaczra kihordnak, a győzők lábához raknak hadi zsákmányt: aranyból, ezüstből egész garmadákat fonttal mérik aztán, meg is szerzik rögtön, ha Álmos szemének villanását látják. Ritka állatbőrök, a legnemesebbek jutnak ajándékul magyarok kezébe, miből szűcsök keze köntöst, kaczagányt varr a magyar vitézek termetes vállára.
Hódoló követség nevében szól a pap, nagy szakálú ősz pap:
– Kegyelmed ne sajnáld tőlünk magyar vezér. Városunkat tűzzel ne emésztesd, kérünk. Károdra nem leszünk, sőt talán hasznodra, mert utat mutatunk, merre kell majd menned, ha nagy Etelének országát keresed. Mert tovább van az még, tovább van nyugatra. Rengeteg nagy bérczek havas ormán is túl. Elvezetünk oda, magyarok vezére, útad igazítjuk, mert vajmi nehéz lesz magad sejtelméből reája találnod. Gazdagabb föld annál nincsen a világon, s csupa gyönge népség bitangolja mostan.
Ravasz alázattal így beszélt a vén pap, hogy más felé térjen az erős ellenség, s vasmarkát ne tegye oroszok nyakára.
Álmos elfogadta a nagy hadi sarczot, s tett benne hét vezér között igaz osztályt, mintha erős szernek kötése lett volna a vezérek között. Azután így szólott:
– Vezér-társak mondok valamit én nektek. Testvéri egyezség kötött össze minket, így jöttünk el együtt Nagy Magyarországból. Ez is tett erőssé, diadalt ez szerzett Hadúr jóvoltából e mai nap nekünk. Maradtok-e itten vagy eljöttök velem tovább napkeletre országát keresni a nagy Etelének? Kit ez az ország tart, az maradjon itten, ki nagyobbra vágyik névben, dicsőségben az jöjjön utánam.
Hat vezér hallgatta, s hat vezér kiáltá:
– Jóban, rosszban vezess!
És Álmos vezette tovább napkeletre, hogy együtt keressék Etele országát túl a hókoronás rengeteg hegységen.
Mintha részegitő tüzes bor lett volna az első dicsőség, úgy felbuzdulának tőle a magyarok. Legkivált pediglen Álmos fia, Árpád, a ki apja mellett koromsötét ménen szállott a csatába, s büszkén villogtatta nagy kardja aczélát, de nagyobbat villant két szeme csillaga.
Álmos fia, Árpád, ekkor állotta ki vitézség próbáját. Nem hiába volt ő apja szeme-fénye, rövid idő múlva azzá lesz ő Magyar minden utódának. Csak várjuk a sorát, megjön nemsokára.