Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Volt egy fia meg egy nagyon szép lánya. Ennek a királynak a felesége már meghalt. Hamarosan megbetegedett maga a király, és ő is meghalt. Csak a fia meg a lánya maradt életben.
A királyfi, saját kezébe véve az apja egész örökségét és az uralkodást, elhatározta, hogy megnősül. A Föld szinte minden országába küldötteket küldött, hogy keressenek neki egy lányt, ha nem is szebbet, de legalább olyan szépet, mint amilyen a húga.
Egy idő múlva visszatértek a küldöttek és elmesélték a királyfinak, hogy bejárták az egész földet és sok szép lányt láttak, de olyan szépet, mint az ő húga, sehol sem láttak, sehol sem találtak.
Akkor a királyfi elgondolta, hogy feleségül veszi a húgát. Hamarosan el is mondta neki az ötletét. A királylány sírva fakadt, de semmi sem segített: a bátyja határozottan kijelentette, hogy hozzá kell mennie feleségül.
A királylány nagyon kétségbe esett: hogyan is menjen feleségül a saját bátyjához? Három nap és három éjjel sírt, zokogott, és a negyedik napon kezdett készülődni az esküvőre.
Az esküvő napján a királyfi öltözött fel elsőnek, és várta a húgát. Várja, várja, de csak nem jön. Végül bekiált neki:
– Húgocskám, felöltöztél már?
– Felvettem már a cipőmet – felelte a húga, és térdig besüllyedt a földbe. A királyfi még várja, de csak nem győzi kivárni, hogy jöjjön a húga, és ismét kérdi:
– Húgocskám, felöltöztél már?
– Felvettem már a szoknyámat – felelte a húga és nyakig besüllyedt a földbe.
A királyfi megint várja, de csak nem győzi, és megint kérdi:
– Húgocskám, felöltöztél már?
– Feltettem már a koszorúmat – felelte a húga és teljesen besüllyedt a földbe.
A királyfi egy pillanatig még várt, majd megint hívta a húgát, de már senki sem szól neki vissza. Akkor ő maga bement a szobába. Látja, hogy ott egy teremtett lélek sincs. Mindent megnézett, átkutatta, csak nem találja a húgát.
Így meghiúsult a királyfi esküvője.
A királylány pedig, miután besüllyedt a földbe, egy pillanat múlva kinyitotta a szemét. Látja: ott fekszik egy tágas, szép mezőn. Köröskörül virágok illatoznak, a magasban süt a nap. A királylány sétálni indul a réten, szamócát szed magának és eszik belőle.
Estére nagyon rosszul kezdte érezni magát. Egészen egyedül járkált, sehol sem látott egy teremtett lelket sem, végül körülnézett, és elindult egyenesen át egy erdőn. Már sötétedni kezdett, a királylány félve lépdelt, és mindig nézelődött köröskörül.
Hirtelen megpillantott a fákon át egy kis villódzó fényt. Miután közelebb ért, meglátott egy kis kunyhót. Bement. Ott egy nagyon szép lányt talált. Az asztalnál ült és varrt. Köszöntötték egymást, beszélgetni kezdtek.
– Én királylány vagyok – kezdte a vándor. – Nincs se apám, se anyám, csak egy bátyám. Az apám halála után a bátyám kezdett uralkodni, és mivel nem talált magához illő lányt, rám parancsolt, hogy menjek hozzá feleségül. Amikor az esküvőre öltözködtem, valahogyan eljöttem tőle, de magam sem tudom, hogy hogyan kerültem erre a rétre, és hogyan jöttem ide.
– Engem pedig a Nap Lányának hívnak – mondta a másik lány. – Rossz dolog, hogy ide kerültél. Ez a kunyhó egy gonosz boszorkányé. Ő engem is itt tart, és nem enged el sehová sem. És neked is bajod lesz, ha itt talál, amikor hazaér.
– Szökjél meg tőle – mondta a királylány.
A Nap Lánya így felelt:
– Megszökném, de nem tudom, hogy hová. Engem még kiskoromban rabolt el az anyámtól a boszorkány, és úgy őriz, hogy senki sem tud rólam. Végtelenül szomorú vagyok itt. És mi lesz később, nem tudom.
Amint kettesben így beszélgettek, hideg szél támadt, a fák megremegtek, a föld is reszketett. A Nap Lánya megérezte, hogy a boszorkány repül hazafelé. Akkor mindjárt a falhoz állította a királylányt és fölötte a falba beszúrt egy tűt cérnával. Ez a tű egy varázstű volt: így a boszorkány semmit sem láthatott.
Amint belépett a kunyhóba, a boszorkány azonnal kiabálni kezdett:
– Milyen emberhús bűzlik itt?
– Itt semmi sem bűzlik – felelte a Nap Lánya. – Talán te magad kented össze magad embervérrel, emberszaggal.
A boszorkány körülnézett, majd még egyszer, ezután leült és lihegve pihent egy keveset, majd ismét elrepült.
Miután elrepült a boszorkány, a Nap Lánya kivette a falból a tűt, és tovább beszélgetett a királylánnyal.
– Hogyan lehetséges az, hogy a boszorkány nem látott meg engem? – csodálkozott a királylány.
– Hát így – felelte a Nap Lánya. – Ezt a varázstűt és cérnagombolyagot, kefét, és törülközőt nemrég hozta nekem egy öregember. Azt mondta, hogy hamarosan eljön hozzám a bátyám, és akkor ezeknek a dolgoknak majd a hasznukat veszem.
A királylány köszönetet mondott a Nap Lányának, és kérve kérte, hogy szökjön most meg a boszorkánytól.
– Itt vannak ezek a varázseszközök – mondta. – Könnyen megszöksz a boszorkánytól, és engem is megmentesz. Ismerem én a mi országunk útjait. Fussunk!
A Nap Lánya hallgatott a királylányra, magához vette a varázseszközöket, és mindketten elszöktek.
Hazajött a boszorkány, és nem találta a Nap Lányát. Ezért szörnyen megharagudott, és kezdett köröskörül szaglászni, szimatolni, és rábukkant a szökevény nyomára, de nem is egyre. Felkapta a sarokból a mozsarat, beleült, és a Nap Lánya nyomába eredt.
A Nap Lánya meghallotta, hogy dobog a föld, és megértette, hogy repül utána a boszorkány. Mindketten nagyon megijedtek, és ledobták a gombolyagot. Ebből a gombolyagból hegy lett – magas, meredek és terjedelmes. A boszorkány odaérve ahhoz a hegyhez, megpróbált átrepülni felette, de nem tudott olyan magasra emelkedni. Majd megpróbálta körbeszaladni, de túl nagy volt az a hegy. Akkor hazarepült egy ásóért, és elkezdett ásni. Gyorsan átásta a hegyet, és megint üldözi a menekülőket, olyan gyorsan, hogy szélvihar kerekedett, a fák meggörbültek.
Közben a Nap Lánya és a királylány már nagyon messzire elszaladt, de megint érzik, hogy remeg a föld: a boszorkány megint kergeti őket. Akkor a Nap Lánya ledobta a kefét. Ebből a keféből olyan sűrű és hatalmas erdő keletkezett, hogy a boszorkány sem egyenesen nem tudott átmenni rajta, sem megkerülni nem tudta, sem átrepülni. Nem volt mit tenni, megint hazarepült, most egy fejszéért. Elhozta a fejszét, utat vágott magának és megint, beülve a mozsárba, száguld, miközben szimatolja a nyomokat.
A Nap Lánya és a királylány meghallotta, hogy remeg a föld. Megértették, hogy megint a nyomukban van a boszorkány. A Nap Lánya azonnal ledobta a törülközőt. Abból a törülközőből egy olyan nagy és mély tó keletkezett, hogy a boszorkány sehogyan sem tudta sem átúszni, sem átrepülni. Akkor hasra feküdt, és kezdte lefetyelni a vizet, mondogatva: “Lefetyeld mozsár, én is lefetyelem.” Pont ez jár a mozsár fejében! Egyáltalán nem gondolt arra, hogy lefetyeljen. A boszorkány egyre csak issza a vizet. Már szinte mindent kiivott, felfúvódott, olyan mint egy hegy. Már csak egy vödörnyi víz maradt, de ő azt az utolsó kortyig ki akarta inni, és durr, szétpattant…
A Nap Lánya meg a királylány, miután megérezte, hogy a boszorkány már nem kergeti őket, a legkisebb félelem nélkül ment tovább. Hamarosan elértek egy nagyon szép palotához. A királylány felismerte a bátyja palotáját.
Amikor bementek abba a palotába, a királyfi nagyon megörült, de kétségbe is esett, mert nem tudta megállapítani, hogy melyik is a nővére: ők ketten olyanok voltak, mintha egyek lettek volna. Így is nézi, úgy is nézi, nem tudja kiválasztani a húgát. Akkor a királyfi ravaszsághoz folyamodott: nagy lakomát rendezett, megparancsolta a böllérnek, hogy levágva az állatokat, egy hólyagot töltsenek meg vérrel, de úgy, hogy senki se tudjon róla, és adják oda neki. Ő ezt a hólyagot a nyakába köti úgy, hogy senki se vehesse észre.
Elkezdődött a lakoma. A vendégek nagyon vidámak voltak, de leginkább a királyfi. Vidáman beszélget a szép lányokkal, de még mindig nem tudja, hogy melyik a húga. Úgy látszik, hogy ők ketten összebeszéltek, hogy nem árulják el magukat. A királyfi néhányszor kérdezte, és nagyon szépen kérte, de egyik sem mond semmit, ez minden. Akkor kirántotta a kardját, a nyakára csapott és a hólyagból kieresztett minden vért.
Mindenki nagyon megijedt, ugrottak menteni a királyfit, de az egyik lány fájdalmasan felkiáltva odarohant, és sírva kötözte be a nyakát. A királyfi úgy tett, mintha meghalt volna, és mozdulatlanul feküdt. Akkor a lány még rosszabbul lett, és a királyfit simogatva hangosan zokogni kezdett:
– Oh bátyám, bátyuskám, mit is tettem! Oh, én szegény, mit is tettem!
A másik, habár sajnálta a királyfit, nem olyan nagyon.
Most, amikor megtudta, hogy melyik a húga, a királyfi épen és egészségesen felugrott, boldogan elnevette magát, és megcsókolta a húgát. Megismerkedett a Nap Lányával és megkérte a kezét. A Nap Lánya beleegyezett, hogy feleségül vegye, csak előbb találkozni akart a bátyjával, aki megígérte, hogy megkeresi.
Amint így beszélgetnek, észrevették, hogy közeledik egy nagyon szép királyfi. A Nap Lánya felismerte benne a bátyját.
Mekkora volt az öröm, nehéz azt leírni. A két királyfi azonnal megesküdött a két szép lánnyal. Olyan lakodalmat tartottak, amilyenről még nem hallottam, amilyent még nem láttam.