Egyszer volt, hol nem volt – jaj, de vig történet!
Soha ilyet! Hogy is kezdjem furcsa kis mesémet?
Élt egy király, messze-messze, Bergengóciába,
Aki oda gyalog indul, elkopik a lába.
Száz üveghegy zárja körül s milliom gödör,
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör.
Bergengóc királynak vidám volt a népe,
De a legislegvidámabb ifju felesége.
Megforditva ült a fején gyöngyös koronája,
Kacagott a szeme, arca, kacagott a szája.
Csengett bele száz üveghegy s milliom gödör,
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör.
Egyszer a királyné mit gondolt magába?
Nagy kék kötényt akasztott a hófehér nyakába.
„Megmutatom”, szólt és legott a konyhába lebben,
„Hogy kell olcsón sütni-főzni s mégis izesebben!”
A király is fut nyomába: „Milliom gödör!
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör!”
A konyhában a királyné, vigan, ahogy szokta,
A királyi hercegnőket nagy munkára fogta:
„Tortát sütünk, kisasszonyok, nem lesz annak mása,
Étel lesz az, nem pediglen szakácsfőzte kása!”
A király csak ámul-bámul: „Milliom gödör!
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör!”
„Nem kell neki esni buksi szakácsfejjel,
A királyné csinján bánik tojással és tejjel…”
És csakugyan, a tésztába nem tett tojássárgát,
Paprikát önt a cukorba, dióra vág spárgát.
Szól a király: „Mi lesz ebből? Milliom gödör!
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör!”
Bizony a tortából nem igen lett torta,
Kifelé a vastepsiből egy apród kotorta.
Kemény lett, mint a malomkő, nehéz, mint a mázsa,
Ugy vitte az ebédlőbe két vasmarku strázsa.
Fejcsóválva néz a király: „Milliom gödör!
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör!”
A vendégek búsan az asztalhoz ültek,
Alig ettek egy falatot, jobbra-balra dültek.
Felkacag a királyasszony: „Ez ám a jó torta!
Nem a szakács kotyvasztotta, királyné sodorta!”
De a király zordan mordúl: „Milliom gödör!
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör!”
És a vége? A király másnap korán reggel
Rendet csinált egy szigoru, mérges rendelettel:
„A királyné őfelsége táncoló csöpp lába
Be ne merjen soha többet lépni a konyhába!
Sütni-főzni a szakács fog, milliom gödör!
Dirmegi, dörmögi, dirmegi, dör!”