1
Amikor hatéves voltam, pompás képet láttam egy könyvben. A könyv az őserdőről szólt, és címe ez volt: “Igaz történetek”. A pompás kép óriáskígyót ábrázolt, amint éppen elnyel egy vadállatot. Lemásoltam a képet, tessék, itt van. A könyvben ezt írták: “Az óriáskígyó rágás nélkül, egészben nyeli le zsákmányát. Utána meg sem tud moccanni, fél esztendeig emészt, és ezt az időt átalussza.”
Én akkor sokat gondolkoztam a dzsungelbeli kalandokon, és hosszú fejtörés után sikerült színes ceruza segítségével megalkotnom első rajzomat. Ez volt az 1. sz. rajzom.
Remekművemet megmutattam a felnőtteknek, és megkérdeztem, megijedtek-e a rajztól?
Azt felelték: “Miért ijednénk meg egy kalaptól?”
De hiszen az én rajzom nem kalapot ábrázolt, hanem óriáskígyót, amint éppen elefántot emészt. Ekkor lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hadd értsék meg azok a felnőttek. A felnőtteknek mindig mindent meg kell magyarázni. Ez volt a 2. számú rajzom.
A felnőttek erre azt ajánlották, hogy ne rajzoljak többé se nyitott, se csukott óriáskígyót, hanem érdeklődjem inkább a földrajz, a történelem, a számtan és a nyelvtan iránt, így történt, hogy hatéves koromban búcsút mondottam fényes festői pályafutásomnak. Elbátortalanított 1. számú és 2. számú rajzom sikertelensége. A felnőttek maguktól soha semmit nem értenek meg, a gyermekeknek pedig fárasztó mindent újra meg újra megmagyarázni nekik.
Más mesterséget kellett tehát választanom. Megtanultam repülőgépet vezetni. Végigrepültem nagyjából az egész világot. Ami igaz, az igaz, a földrajznak csakugyan nagy hasznát vettem. Egyetlen szempillantással meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez roppant hasznos, kiváltképpen, ha az ember éjjel eltéved.
Így aztán életem folyamán rengetegszer kerültem ismeretségbe rengeteg komoly emberrel. Hosszú ideig éltem a felnőttek között. Nagyon közelről szemügyre vettem őket. Mi tagadás, véleményem nemigen javult meg.
Ha olyan felnőttel találkoztam, akit többé-kevésbé világos fejűnek véltem, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat. Ezt mindvégig megőriztem. Azt akartam megtudni, vajon valóban értelmes-e. De mindegyik felnőtt az felelte: “Ez egy kalap.” Erre nem beszéltem neki sem óriáskígyókról, sem őserdőkről, sem csillagokról. Értelmi képességeihez igazodtam. Beszéltem neki bridzsről, golfról, politikáról és nyakkendőkről. És a felnőtt nagyon meg volt elégedve, hogy ilyen értelmes emberrel ismerkedett meg.
2
Így hát magányosan éltem. Nem volt senkim, akivel igazán elbeszélgethettem volna. Most hat éve azután a Szahara-sivatagban baleset ért, s ekkor minden megváltozott. Valami eltörött a motoromban. Nem volt velem sem szerelő, sem utas, nekiláttam, és megpróbáltam egymagam rendbe hozni a súlyos hibát. Tudtam, hogy életről-halálról van szó. Ivóvizem alig egy hétre elegendő.
Az első este a sivatagi homokban ért utol az álom, ezer mérföldnyire minden emberlakta helytől. Sokkal magányosabb voltam, mint a hajótörött, aki az óceán közepén hánykolódik tutaján. Elképzelhetitek tehát meglepetésemet, mikor pirkadatkor egy furcsa kis hang ébresztett fel. Azt mondta:
– Nagyon szépen kérlek… rajzolj nekem egy báránykát…
Talpra ugrottam, mint akit villám sújtott. Erősen megdörzsöltem a szemem. Jól odanéztem. Egy egészen, de egészen furcsa pöttömnyi emberfiát láttam meg. Komoly szemmel nézett rám. Ez itt a legjobb arcképe. Később készítettem róla, azt hiszem, sikerült. Persze, az én rajzom távolról sem olyan kedves, mint maga a kisfiú. Nem én tehetek róla. A felnőttek hatéves koromban elvették kedvemet a festőpályától. Soha nem is tanultam meg rajzolni mást, csak nyitott óriáskígyókat és csukott óriáskígyókat.
Néztem, csak néztem ezt a tüneményt, és a meglepetéstől karikára nyílt a szemem. Ne feledjétek, hogy ezer mérföldre voltam minden emberlakta helytől. Az én pöttöm kisfiúm azonban nem úgy állt ott, mintha eltévedt volna. Nem látszott rajta sem halálos fáradtság, sem halálos éhség, sem halálos szomjúság, sem halálos ijedelem. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy kisfiú, aki eltévedt a sivatagban, ezer mérföldnyire minden emberlakta helytől. Amikor végre visszanyertem hangomat, azt kérdeztem tőle:
– De… hát mit keresel te itt?
És ő újra mondta, nagyon szelíden, mint valami roppant fontos dolgot:
– Nagyon szépen kérlek… rajzolj nekem egy báránykát…
Amikor a titokzatosság túlságosan hatalmába keríti az embert, senki sem mer nem engedelmeskedni. Képtelenség az egész, mondtam magamban, itt vagyok ezer mérföldnyire minden emberlakta helytől, halálos veszélyben, de mit tegyek? Előhúztam zsebemből egy papírlapot és a töltőtollamat. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen én főképp földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és megmondtam a pöttöm kisfiúnak (egy kissé rosszkedvűen), hogy nem tudok rajzolni. Azt felelte:
– Nem baj. Rajzolj csak nekem egy báránykát.
Mivel sohasem rajzoltam még báránykát, lerajzoltam neki azt, amit tudtam, a két rajzom közül az egyiket. A csukott óriáskígyót. Leesett az állam, amikor a pöttöm kisfiú így felelt:
– Nem! Nem! Nekem nem kell elefánt óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszélyes, az elefánt roppant terjedelmes. Odahaza, énnálam, minden icipici. Báránykára van szükségem. Rajzolj nekem egy báránykát.
Hát rajzoltam.
Figyelmesen megnézte, aztán így szólt:
– Nem. Ez már nagyon beteg. Rajzolj másikat!
Rajzoltam.
Barátom kedvesen, megbocsátóan mosolygott:
– Nézd, hisz magad is látod… ez nem bárányka, ez kos. Szarva van…
Újra nekiálltam rajzolni. De ez sem tetszett jobban.
– Nagyon öreg. Nekem olyan bárányka kell, amelyik még soká él.
Akkor aztán elvesztettem türelmemet, hiszen sürgősen hozzá kellett látnom a motorszereléshez. Gyorsan összecsaptam még egy rajzot.
Ennyit mondtam hozzá:
– Ez itt egy láda. A bárányka benne van.
Ugyancsak meglepődtem, mennyire felderült ifjú műbírálómnak az arca:
– Hiszen pontosan ilyet akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránykának?
– Miért?
– Mert énnálam odahaza minden icipici…
– Biztosan lesz fű elég. Icipici báránykát adtam neked.
A rajz fölé hajolt:
– Nem is olyan kicsi… Nézd! Elaludt…
Így ismerkedtem meg a kis herceggel.
3
Sok időbe telt, míg megértettem, honnan jött. A kis herceg sok kérdést tett fel nekem, de az enyémet mintha sohase hallotta volna meg. Csak elejtett szavaiból hámoztam ki lassanként mindent. Így, amikor először vette észre repülőgépemet (a repülőgépet nem rajzolom le, túlságosan bonyolult), megkérdezte:
– Ez micsoda itt, ez a dolog?
– Ez nem dolog. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem.
És büszke voltam, mert megmondhattam neki, hogy én repülök. Erre felkiáltott:
– Hogyan! Te az égből pottyantál?
– Igen… – mondottam szerényen.
– Ó, milyen furcsa!…
És a kis herceg, igen bájosan, kacagásba tört ki. Ez nagyon idegesített. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet. Aztán hozzátette:
– Tehát te is az égből jössz! Melyik bolygóra való vagy?
Egyszerre, mintha csak fénysugár villant volna jelenlétének titokzatosságára. Hirtelen megkérdeztem:
– Szóval te egy másik bolygóról jössz?
De nem felelt. Csendesen bólogatott, és repülőgépemet nézegette:
– Igaz, hogy ezzel nem jöhettél valami messziről…
És hosszú álmodozásba merült. Azután előhúzta zsebéből a báránykámat, és valósággal beleveszett kincsének szemlélésébe.
Elképzelhetitek, mennyire izgatott engem ez a félbizalmasság. Mit jelenthet az a “más bolygó”? Iparkodtam hát többet megtudni.
– Honnan jössz, pöttöm kisfiam? Hol vagy otthon? Hová akarod vinni a báránykámat?
Csöndes töprengés után válaszolt:
– Örülök, hogy a láda, amit nekem adtál, éjjel alkalmas lesz neki háznak.
– Persze. És ha jó leszel, adok neked még egy kötelet is, hogy nappalra megköthesd. Meg egy karót.
Ez az ajánlat láthatóan meglepte a kis herceget.
– Megkötni? Milyen furcsa ötlet!
– De hát ha nem kötöd meg, elkóborol valamerre és eltéved…
Barátom újból kacagásba tört ki:
– De hát mit gondolsz, hová mehetne?
– Akárhová. Előre, mindig egyenesen…
Ekkor a kis herceg nagyon komolyan megjegyezte:
– Az nem számít, odahaza, minden olyan icipici…
És, talán egy kis mélabúval, hozzátette:
– Az ember nem juthat messze, ha mindig egyenesen előremegy…
4
Így tudtam meg egy másik, igen fontos dolgot: az a bolygó, amelyről jött, alig nagyobb egy háznál!
Ezen nem nagyon csodálkozhattam. Jól tudtam, hogy azokon a nagy bolygókon kívül, amelyeknek nevet adtak – mint például a Föld, Jupiter, Mars, Venus -, százával van még más bolygó. Ezek néha oly aprók, hogy még a csillagvizsgáló távcsővel is csak üggyel-bajjal lehet meglátni őket. Ha egy csillagász felfedez egyet, név helyett számot ad neki. Például: “a 3251. számú bolygó”. Komoly okaim vannak azt hinni, hogy az a bolygó, ahonnan a kis herceg jött, a B 612. számú bolygócska. Ezt a kicsinyke bolygót csak egyszer, 1909-ben figyelte meg egy török csillagász. Felfedezéséről nagy előadást tartott a Csillagászok Nemzetközi Kongresszusán. De senki sem hitt neki a ruhája miatt. A felnőttek ilyenek.
A B. 612. számú bolygócska hírnevének szerencséjére: egy török diktátor halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy európai divat szerint öltözködjék. A csillagász 1920-ban megismételte előadását jó szabású frakkban. Ez alkalommal mindenki hitelt adott felfedezésének.
Ezeket a részleteket a B. 612. számú bolygócskáról: a felnőttek kedvéért mondtam el nektek, ezért hoztam tudomásotokra a számát. A felnőttek szeretik a számokat. Ha egy új barátotokról beszéltek nekik, sohasem kérdezősködnek a lényegről. Sohasem kérdik: “Milyen csengése van a hangjának? Mi a kedvenc játéka? Gyűjt-e lepkéket?” Azt kérdik: “Milyen idős? Hány testvére van? Hány kiló? Mennyit keres az édesapja?” És ha mindezt tudják, azt hiszik, hogy ismerik. Ha azt mondjátok a felnőtteknek: “Egy szép, rózsaszín téglaházat láttam, ablakaiban muskátli volt, a tetején galambok”… – képtelenek elképzelni azt a házat. Úgy kell nekik mondani: “Láttam egy százezer frankos házat.” Akkor felkiáltanak: “Ez aztán szép!”
Ugyanígy jártok, ha azt mondjátok nekik: “A kis herceg valóban létezett, s ennek bizonyítéka, hogy végtelen bájos volt, hogy nevetett, és hogy egy báránykát akart. Ha valaki báránykát akar, bizonyos, hogy létezik” – akkor vállat vonnak, és úgy bánnak veletek, mint egy kisgyerekkel. De ha azt mondjátok nekik: “A B. 612. számú bolygóról jött” – akkor egyszeriben meggyőzitek őket, és nem zaklatnak többé kérdezősködéseikkel. Ilyenek a felnőttek. Nem szabad rájuk haragudni. A gyermekeknek nagyon türelmeseknek kell lenniük a felnőttekkel.
De, természetesen, mi, akik megértjük az életet, fütyülünk a számokra! Ezt a történetet is szerettem volna a tündérmesék módjára kezdeni. Legszívesebben így mondtam volna:
“Volt egyszer egy kis herceg, aki egy nálánál alig nagyobb bolygócskán lakott. A kis hercegnek szüksége volt egy barátra…” Azoknak, akik megértik az életet, ez sokkal igazabbul hangzott volna.
Mert nem szeretem, ha könyvemet csak úgy kutyafuttában olvassák. Annyi szomorúságomba kerül, hogy elmeséljem ezeket az emlékeimet. Hat éve már, hogy barátom elment a báránykájával. Ha most megpróbálom leírni, milyen volt, azért teszem, hogy el ne feledjem. Szomorú, ha az ember elfelejti barátját. Nem mindenkinek van barátja. És egyszer én is olyanná válhatok, mint a felnőttek, akiket csak a számok érdekelnek. Éppen ezért vásároltam egy doboz festéket és színes ceruzákat. Keserves dolog az embernek az én koromban ismét rajzolásra adni a fejét, holott eddig semmi mással nem próbálkozott, csak egy nyitott óriáskígyóval és egy csukottal, hatéves korában! Persze, megpróbálom úgy lerajzolni, hogy a kép minél jobban hasonlítson hozzá. De nem vagyok egészen bizonyos, sikerülni fog-e. Az egyik rajz még megjárja, a másik meg már nem is hasonlít. Még a termetét sem találom el mindig. Hol túlságosan nagy a kis herceg, hol meg túlságosan kicsi. Tétovázom, amikor ruhájának színére kerül a sor. Próbálkozom így, úgy, egyszer jobban sikerül, másszor kevésbé. És tévedni fogok még fontosabb részletekben is. De ezt meg kell nekem bocsátanotok. Barátom soha nem magyarázott meg semmit. Valószínűleg magához hasonlónak tartott engem. De én, sajnos, képtelen vagyok arra, hogy a ládán keresztül meglássam a báránykákat. Egy kicsit talán én is olyan vagyok, mint a felnőttek. Úgy látszik, megöregedtem.
5
Mindennap megtudtam valamit a bolygóról, a kis herceg indulásáról és utazásáról. Mindezt szinte észrevétlenül az elejtett megjegyzésekből. Így tudtam meg a harmadik napon a majomkenyérfák drámáját.
Ezt is a báránykának köszönhetem, mert a kis herceg, mintha hirtelen súlyos kétség szállta volna meg, hozzám fordult:
– Mondd, csakugyan igaz, hogy a báránykák lelegelik a bokrokat?
– Igaz. Ez igaz.
– Ó, ennek örülök.
Nem értettem, miért olyan fontos, hogy a báránykák lelegeljék a bokrokat. De a kis herceg hozzátette:
– Szóval megeszik a majomkenyérfákat is?
A majomkenyérfák nem bokrok, magyarázgattam a kis hercegnek, hanem templomnyi magas faóriások, és ha egy egész elefántcsordát vinne is magával, még ez sem tudna elbánni egyetlen majomkenyérfával sem.
Az elefántcsorda ötlete megnevettette a kis herceget:
– Egyik elefántot a másik hátára kellene rakni…
De aztán okosan hozzátette:
– A majomkenyérfák először kicsinyek, csak azután nőnek nagyra.
– Pontosan így van! De miért akarod, hogy báránykáid megegyék a kis majomkenyérfákat?
– Igen, igen! Természetesen! – felelte, mintha valami teljesen magától értetődő dologról lett volna szó. Nagy szellemi erőfeszítésembe került, míg magamtól rájöttem a talány nyitjára.
Szóval a kis herceg bolygóján, mint minden bolygón, voltak hasznos növények, és voltak haszontalan növények. Következésképpen a hasznos növényeknek voltak hasznos magvaik, és a haszontalan növényeknek haszontalan magvaik. Ám a magok láthatatlanok. A föld titokzatos méhében alusznak, míg egyszer csak egyiknek az az ötlete támad, hogy felébredjen. Akkor nyújtózkodik egyet, és először egy kis bájos, ártatlan hajtást küld félénken a nap felé. Ha retek- vagy rózsafahajtásról van szó, az ember legyinthet, hadd nőjön, ahogy akar. De ha haszontalan növény haszontalan magjáról van szó, ki kell tépni, mihelyt az ember felismeri. Igen ám, de a kis herceg bolygóján rettenetes magok voltak… a majomkenyérfák magjai. A bolygó földje meg volt fertőzve velük. Mert a majomkenyérfától, ha az ember későn kap észbe, soha többé nem tud megszabadulni. Elborítja az egész bolygót. Keresztüllyuggatja gyökereivel. És ha a bolygó kicsi, a majomkenyérfa meg rengeteg, szétrepeszti a bolygót.
“Fegyelem kérdése – mondotta nekem később a kis herceg. – Amikor az ember reggel felöltözött, és kicsinosította magát, szépen hozzá kell látni a bolygó kicsinosításához is. Vállalni kell, hogy rendszeresen kigyomlálja az ember a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja őket különböztetni a rózsahajtásoktól, mert ezekhez egészen fiatal palánta korukban roppantul hasonlítanak. Unalmas egy munka, de nagyon könnyű.”
Egy napon a kis herceg azt tanácsolta, próbáljam meg mindezt egy szép képen lerajzolni, hadd értsék meg belőle a gyerekek az én hazámban, miképpen is áll a dolog a majomkenyérfákkal.
“Ha egyszer utazni indulnak – mondotta nekem -, jó hasznát vehetik. Néha semmi bajt nem okoz, ha az ember későbbre halasztja a munkáját. De ha a majomkenyérfákról van szó, akkor a halogatás végzetes csapás. Ismertem egy bolygót, lakója lusta volt. Elhanyagolt három bokrot…”
És a kis herceg útmutatásai szerint lerajzoltam ezt a bolygót.
Nem szeretek erkölcsprédikáló hangján beszélni. De a majomkenyérfák veszedelmessége oly kevéssé ismert, és oly jelentős a kockázat, amelyet vállalnia kell annak, aki egy bolygóra téved, hogy ez egyszer kivételesen feladom tartózkodásomat. Azt mondom: “Gyermekek! Vigyázzatok a majomkenyérfákra!” Azért bajlódtam oly soká ezzel a rajzzal, hogy figyelmeztessem barátaimat. Hiszen rájuk is, mint jómagamra, már hosszú ideje ott leselkedett a veszedelem, és mi nem tudtunk róla. A tanulság, amelyet elétek tártam, megérte a fáradságot. De most talán azt kérdezitek: miért nincs ebben a könyvben több olyan pompás rajz, mint ez a kép itt a majomkenyérfákról? A felelet igen egyszerű: megpróbáltam, de nem sikerült. Amikor a majomkenyérfákat rajzoltam, a közvetlen veszély érzése ösztökélt.
6
Ó, kis herceg, lassan-lassan megértettem a te kis mélabús életedet! Hosszú időn át egyedüli szórakozásod a naplementék csendes bája volt. Életednek ezt az új részletét a negyedik nap reggelén tudtam meg, amikor így szóltál hozzám:
“Szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk végig egy naplementét…”
“De hát meg kell várni…”
“Mit kell megvárni?”
“Hogy a nap lemenjen.”
Először roppant meglepődött arcot vágtál, azután nevettél saját magadon. És azt mondtad:
“Azt hittem, még mindig otthon vagyok!”
Most már értettem. Amikor az Egyesült Államokban dél van – mindenki tudja -, a nap Franciaországban lenyugszik. Ha az ember egy perc alatt Franciaországban tudna teremni, végignézhetné a déli harangszó után a naplementét. Franciaország azonban, sajnos, messze van. De a te icipici bolygódon elég volt, ha néhány lépéssel odább húztad a székedet. És nézted az alkonyatot, valahányszor kedved támadt…
“Egy napon negyvenháromszor láttam lenyugodni a napot!”
És kevéssel később hozzátetted:
“Tudod… amikor az ember olyan szomorú, szereti a naplementéket…”
“Olyan szomorú voltál a negyvenhárom naplemente napján?”
De a kis herceg nem felelt.
7
Az ötödik napon – ezt is a báránykának köszönhetem – megvilágosodott előttem a kis herceg életének újabb titka. Hirtelen, minden bevezetés nélkül megkérdezte tőlem, mint egy csendben, hosszan átgondolt feladvány gyümölcsét:
– A bárányka megeszi a bokrokat. Jó. De vajon megeszi-e a virágokat is?
– A bárányka mindent megeszik, ami útjába kerül.
– Még a tövises virágokat is?
– Igen. Még a tövises virágokat is.
– Akkor hát mi hasznuk van a töviseknek?
Ezt nem tudtam. Ekkor éppen azzal voltam nagyon elfoglalva, hogy kicsavarjam motorom egyik beszorult csapszögét. Gondok gyötörtek, mert egyre inkább úgy láttam, hogy motorom hibája igen súlyos, s a fogyó ivóvíz miatt a legrosszabbtól kellett tartanom.
– Mi hasznuk van a töviseknek?
A kis herceg nem tágított soha egy kérdéstől sem, ha egyszer feltette. Engem idegesített a csapszög, hát odavetettem, ami éppen eszembe jutott.
– A töviseknek semmi hasznuk, a tövis puszta komiszság a virág részéről!
– Jaj!
De egy kis szünet után némi nehezteléssel vágott vissza:
– Nem hiszem el neked! A virágok gyengék. Ártatlanok és együgyűek. Úgy védekeznek, ahogyan tudnak. Félelmeteseknek képzelik magukat töviseikkel…
Nem feleltem semmit. Ebben a pillanatban azt mondtam magamban: “Ha ez a szög nem mozdul meg, kalapáccsal verem ki a helyéről.” A kis herceg újra megzavart tépelődésemben:
– És azt hiszed, te, hogy a virágok…
– Dehogy! Dehogy! Nem hiszek én semmit! Csak azt mondtam, ami éppen az eszembe jutott. Én komoly dolgokkal foglalkozom!
Elképedve nézett rám.
– Komoly dolgokkal!
Ott álltam, kezemben a kalapács, ujjaim feketék a gépolajtól, és egy tárgy fölé hajoltam, amely a kis herceg szemében nagyon csúf volt.
– Úgy beszélsz, mint a felnőttek!
Ettől egy kicsit elszégyelltem magam. De ő könyörtelenül még hozzátette:
– Mindent összetévesztesz… Mindent összekeversz!
Igazán nagyon ingerült volt. Aranyszőke haját megrázta a szélben:
– Tudok egy bolygót, amelyiken egy vörös képű úriember lakik.
Soha meg nem szagolt egy virágot. Soha egy csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha semmi egyebet nem tett, csak számolt, összeadott. És egész nap azt hajtogatta, amit te: “Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!” És ettől felfúvódik gőgjében. De ez nem ember, ez gomba!
– Micsoda?
– Gomba!
A kis herceg egészen belesápadt haragjába.
– Millió éve gyártják a virágok a töviseket. Millió éve, hogy a báránykák mégis megeszik a virágokat. Hát az nem komoly dolog, ha az ember igyekszik megérteni, miért gyártanak maguknak a virágok annyi fáradsággal töviseket, amiknek semmi hasznuk? A báránykák és a virágok harca nem fontos? Nem komolyabb és fontosabb ez, mint egy vörös úriember számadásai? És ha én ismerek egy virágot, amelynek nincs párja az egész világon, nem is nő másutt, csak az én bolygómon, és ezt egy kis bárányka egy csapásra lelegelheti egy reggel, anélkül, hogy tudná, mit tesz, hát ez nem fontos?
Elpirult, aztán folytatta:
– Az ember szeret egy virágot, amely millió és millió csillag közül csak egyetlenegyen nyílik, és csak egyetlenegy példányban. És ez elég ahhoz, hogy boldog legyen, amikor a csillagokra tekint. Azt mondja magában: “Az én virágom ott van valahol…” De ha a bárányka lelegeli a virágot, az olyan, mintha hirtelenében az összes csillagok kialudnának! És ez, ez nem fontos?
Elakadt a szava. Zokogásban tört ki. Az éjszaka ránk borult. Ledobtam szerszámaimat. Mit bántam én a kalapácsomat, csapszögemet, a szomjúságot, a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön itt volt egy vigasztalásra szoruló kis herceg! Karomba vettem. Ringattam. Azt mondtam neki:
“A te kedves virágod nincs veszélyben… Rajzolok szájkosarat a báránykádnak… Rajzolok védőfegyvert a virágodnak… Rajzolok…”
Nem tudtam, mit is mondjak. Nagyon ügyefogyottnak éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkőzzem közel a kis herceg szívéhez. A könnyek birodalma olyan titokzatos.
8
Hamarosan jobban megismertem azt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig is fakadtak igen egyszerű virágok. Ezeket egyetlenegy sziromsor díszítette, alig foglaltak el helyet, és senkit sem zavartak. Reggel megjelentek a fű között, és estére kihunytak. Egy napon azután kihajtott ez a virág – magja, ki tudja, honnan vetődött oda -, és a kis herceg aggódón vigyázott a kis hajtásra. Ez nem is hasonlított a többihez. Éppenséggel egy újfajta majomkenyérfa is lehet majd belőle. Ám a palánta hamarosan abbahagyta a növést, és előkészületeket tett arra, hogy virágot fakasszon. A kis herceg végignézte az óriási bimbó kifejlődését, és megsejtette, hogy csodálatos tünemény fog kifesleni belőle. A virág azonban véget nem érően készülődött zárt szobácskájában. Még a szépnél is szebb akart lenni. Gondosan válogatta meg színeit. Lassan öltözködött, egyenként illesztgette össze szirmait. Nem akart gyűrötten kibújni, mint a pipacsok. Csak szépségének teljes ragyogásában óhajtott megjelenni. Bizony! Roppant hiú volt! Így azután titokzatos öltözködése sok-sok napig tartott. Végre egy szép reggelen, éppen napfelkeltekor felpattant a bimbó, és a virág megmutatta magát.
És ekkor a virág – pedig igazán gondosan, aprólékosan készülődött – nagyot ásított, és így szólt:
– Jaj, félig még alszom… Kérem, bocsásson meg. Meg kell fésülködnöm, kócos vagyok…
A kis herceg ekkor nem tudta visszafojtani bámulatát:
– Milyen szép ön!
– Ugye – felelte kedvesen a virág. – És pontosan akkor születtem, amikor a nap…
A kis herceg jól látta, hogy a virág nem éppen szerény, de olyan megindító!
– Úgy hiszem, itt a reggelizés ideje – szólalt meg szomorúan a virág -, lenne olyan kedves, és gondolna rám?…
És a kis herceg kapkodott ide, kapkodott oda, megtöltötte friss vízzel öntözőkannáját, és kiszolgálta a virágot.
Hamarosan kissé ijedős hiúságával is nyugtalanította a kis herceget. Egy nap például négy töviséről beszélve azt mondta:
– Jöhetnek már azok a tigrisek a karmaikkal!
– Az én bolygómon nincsenek tigrisek – jegyezte meg a kis herceg -, és különben is tigrisek nem esznek füvet.
– Én nem vagyok fű – felelte a virág kedvesen.
– Bocsásson meg…
– Cseppet sem félek a tigrisektől, de irtózom a léghuzattól. Nem volna egy szélvédője?
“Irtózik a léghuzattól… Virágnál nem éppen szerencsés tulajdonság – jegyezte meg magában a kis herceg. – Ezen a virágon ugyancsak nem könnyű eligazodni…”
– Este borítson le üvegburával. Igen hideg van önnél. A berendezése sem megfelelő. Ott, ahonnan én jövök…
Hirtelen elhallgatott. Mag formájában jött. Semmit sem tudhatott más világokról. Elszólta magát. Attól való szégyenében, hogy rajtakapják ezen az együgyű hazugságon, kettőt-hármat köhintett, hadd érezze a kis herceg a maga mulasztását…
– A szélvédő…
– Már indultam érte, de ön folyton beszélget velem!…
Ekkor a virág újra erőltetetten köhögött, hogy mégis lelkiismeretfurdalást ébresszen a kis hercegben.
Így aztán a kis herceg, minden jóakaratú szeretete ellenére is, hamarosan kételkedni kezdett a virágban. Komolyan vette a virág odavetett megjegyzéseit, és ez nagyon boldogtalanná tette.
“Nem kellett volna rá hallgatnom – vallotta meg nekem egy napon -, a virágokra sohasem kell hallgatni. Nézni kell őket, és belehelni illatukat. Az enyém illatárba borította bolygómat, de nem tudtam ennek örülni. A tigriskarmok históriája például nagyon bosszantott, pedig éppen ettől kellett volna megesnie a szívemnek a virágon.”
Aztán azt is bevallotta:
“Akkoriban nem értettem meg! Tettei, nem pedig szavai szerint kellett volna megítélnem. Illatot és fényt hozott az életembe. Nem lett volna szabad elmenekülnöm! Meg kellett volna sejtenem gyengédségét szegényes ravaszkodásai mögött. Annyi ellentmondás van a virágokban! De túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy szeretni tudjam.”
9
Azt hiszem, szökéséhez a kis herceg a vadmadarak költözését használta fel. Indulása reggelén szépen kitakarította bolygóját. Működésben levő tűzhányóinak kürtőjét gondosan kiseperte.
Két működő tűzhányója volt. És ezekben nagyon kényelmesen meg tudta melegíteni a reggelijét. Volt egy kialudt vulkánja is. De azt mondogatta magában: “Az ember sohasem tudhatja”, és szépen kitisztította a kihűlt vulkánt is. Ha rendesen ki vannak seperve, a tűzhányók csendesen, szabályosan égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a kéménytüzek. A mi Földünkön mi nyilvánvalóan túlságosan aprók vagyunk ahhoz, hogy tűzhányóink kéményét söpörgessük. Ezért okoznak aztán nekünk annyi bajt.
Azután a kis herceg némi mélabúval kigyomlálta a legfrissebb majomkenyérfa-hajtásokat is. Úgy hitte, soha többé nem fog visszatérni. De mindezeket a megszokott feladatokat ezen a reggelen végtelenül kedvesnek találta. És amikor utoljára megöntözte a virágot, és nekikészült, hogy üvegburája alá, biztonságba helyezze, azon kapta magát, hogy sírni volna kedve.
– Isten vele – mondta a virágnak.
De az nem felelt neki.
– Isten vele – mondta még egyszer.
A virág köhintett. De nem náthája miatt.
– Ostoba voltam – mondta végül a virág. – Bocsáss meg. Igyekezz boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy elmaradtak a szemrehányások. Nagy zavarodottan állt ott, a burát a levegőben tartva. Nem értette ezt a nyugodt kedvességet.
– Hát igen, szeretlek – mondotta a virág. – Te erről semmit sem tudtál, s ez az én hibám. Mindez egyáltalán nem fontos. De te éppoly ostoba voltál, mint én. Igyekezz boldog lenni… Hagyd azt a burát. Nincs többé szükségem rá.
– De a szél…
– Nem is vagyok olyan nagyon meghűlve… Az éjszakai friss levegő jót fog tenni. Virág vagyok.
– De az állatok…
– El kell tűrnöm két-három hernyót, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Azt mondják, olyan szépek. Másként ki látogatna meg? Te messze mégy. A nagy állatoktól pedig nem félek. Megvannak a karmaim.
És gyerekes ártatlansággal mutogatta négy tövisét. Azután hozzátette:
– Ne topogj már annyit, idegessé teszel. Elhatároztad, hogy elmégy. Indulj!
Mert nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Annyira büszke virág volt…
10
A kis herceg bolygócskája a 325-ös, a 326-os, a 327-es, a 328-as, a 329-es és a 330-as apró bolygók közelében keringett. Először is hát ezeket látogatta meg a kis herceg, hogy valami elfoglaltságot keressen magának. Művelődni is akart.
Az első bolygón egy király lakott. Bíborba és hermelinbe öltözve egy igen egyszerű, de mégis fenséges trónuson ült.
– Ó! Ni csak, egy alattvaló – kiáltotta a király, amint megpillantotta a kis herceget.
És a kis herceg azt kérdezte magában:
– Hogyan tudhatja rólam, hogy ki vagyok, ha még soha nem látott?
Nem tudta, hogy a királyok számára a világ igen leegyszerűsödött. Minden ember alattvaló.
– Lépj közelebb, hogy jobban lássalak – mondta neki a király, és nagyon büszke volt, mert végre valakinek a királya lett.
A kis herceg körülnézett, hova ülhetne le, de a kis bolygót teljesen elborította a gyönyörűséges hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított.
– A király jelenlétében ásítani ellenkezik az udvari illemszabályokkal – szólt rá az uralkodó. – Megtiltom!
– Nem tudom visszatartani – felelte roppant zavarban a kis herceg. – Hosszú útról jövök, és nem aludtam…
– Akkor – mondotta a király – parancsolom, hogy ásíts. Évek óta nem láttam senkit ásítani. Az ásítás különös érdeklődésemre tart számot. Rajta! Ásíts még! Ez parancs.
– Felséged bátortalanná tesz… nem tudok már… – mondta a kis herceg pironkodva.
– Hm, hm! – válaszolt a király. – Akkor hát parancsolom, hogy olykor ásíts, olykor pedig…
Kissé belezavarodott, s ingerültnek látszott.
Mert a király a legteljesebb mértékben ragaszkodott ahhoz, hogy elismerjék tekintélyét. Nem tűrte az engedetlenséget. Teljhatalmú uralkodó volt. De minthogy igen jóságos volt, értelmes parancsokat osztogatott.
“Ha azt parancsolnám – mondogatta -, ha azt parancsolnám egy tábornoknak, hogy változzék pingvinné, és a tábornok nem engedelmeskednék, az nem a tábornok hibája lenne. Ez az én hibám lenne.”
– Leülhetek? – kérdezte a kis herceg félénken.
– Parancsolom, hogy ülj le – felelte a király, és felesleges mozdulattal közelebb húzta magához hermelin palástjának egyik szárnyát.
A kis herceg meglepődött. A bolygó egészen aprócska volt. Mi fölött uralkodott hát a király?
– Felség – szólította meg -, bocsánatát kérem, hogy megkérdezem…
– Parancsolom, hogy kérdezz meg – sietett kijelenteni a király.
– Felség… min uralkodik ön?
– Mindenen – felelte nagy egyszerűséggel a király.
– Mindenen?
A király szerény mozdulattal rámutatott bolygójára, a többi bolygóra és a csillagokra.
– Ezen mind? – kérdezte a kis herceg.
– Ezen mind… – felelte a király.
Mert nemcsak teljhatalmú uralkodó volt, hanem egyetemes uralkodó is.
– És a csillagok engedelmeskednek önnek?
– Természetesen – mondotta a király. – Azonnal engedelmeskednek. Nem tűröm a fegyelmezetlenséget.
Ekkora hatalom elkápráztatta a kis herceget. Ha neki ilyen hatalma volna, végignézhetne nemcsak negyvennégy, de hetvenkét, sőt, száz, akár kétszáz naplementét is, anélkül, hogy egyszer is odébb húzná a székét! És mivel egy kicsit elszomorodott, mert eszébe jutott elhagyott kis bolygója, felbátorodott, hogy egy kegyet kérjen a királytól:
– Szeretnék egy naplementét látni… Szerezze meg nekem ezt az örömet… Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le…
– Ha azt parancsolnám egy tábornoknak, hogy egyik virágról a másikra szálljon pillangó módjára, vagy hogy tragédiát írjon, vagy hogy pingvinné változzék, és a tábornok nem hajtaná végre a kapott parancsot, ki volna hibás: ő vagy én?
– Ön – felelte határozottan a kis herceg.
– Helyes. Mindenkitől azt kell megkövetelni, amire képes – folytatta a király. – A tekintély elsősorban az értelmen nyugszik. Ha azt parancsolod népednek, hogy menjen, és vesse magát a tengerbe, fel fog lázadni. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert parancsaim ésszerűek.
– De az én naplementém? – említette meg újra a kis hercegem, aki nem feledkezett meg kérdéséről, ha egyszer kimondta.
– Meglesz a naplementéd. El fogom rendelni. De kivárom uralkodói bölcsességemben, míg a körülmények kedvezőek lesznek.
– S az mikor lesz? – érdeklődött a kis herceg.
– Hm, hm! – válaszolta a király, és egy vastag kalendáriumot lapozott fel. – Hm, hm! Nézzük csak… az ma este hét óra negyven perc körül lesz! És meg fogod látni, milyen pontosan teljesedik a parancsom.
A kis herceg ásított. Sajnálta elmaradt naplementéjét. És aztán egy kicsit már unatkozott is.
– Itt már nincs semmi dolgom – mondotta a királynak. – Folytatom utamat.
– Ne menj el – felelte a király, aki büszke volt, hogy van egy alattvalója. – Ne menj el, kinevezlek miniszterré.
– Milyen miniszterré?
– Hát… igazságügy-miniszterré.
– De nincs senki, akin ítélkezni lehetne.
– Azt nem lehet tudni -, mondotta a király. – Még nem jártam be birodalmamat. Igen öreg vagyok már, hintó számára nincs helyem, a gyaloglás pedig fáraszt.
– Ó, de hiszen én már mindent láttam – mondta a kis herceg, és előrehajolt, hogy még egy pillantást vessen a bolygócska másik felére. – Ott sincs egy lélek sem…
– Akkor hát önmagad felett fogsz ítélkezni – felelte a király. – Ez a legnehezebb. Sokkal nehezebb az embernek önmaga felett ítélkezni, mint mást megítélni. Ha sikerül helyesen megítélned magadat, az azt jelenti, hogy valódi bölcs vagy.
– Magamat bárhol megítélhetem – mondotta a kis herceg. – Ahhoz nem szükséges itt laknom.
– Hm, hm! – mondta a király. – Ha jól tudom, van az én bolygómon valahol egy vén patkány. Éjszakánként hallom, ítélkezhetsz a vén patkány felett. Időnként halálra ítéled, így élete a te igazságszolgáltatásodtól fog függni. De minden alkalommal megkegyelmezel neki takarékossági okokból. Csak egy van belőle.
– Én nem szeretek halálos ítéleteket hozni. És azt hiszem, elmegyek.
– Ne menj – mondta a király.
A kis herceg mégis nekikészülődött. Az öreg uralkodónak azonban nem akart szomorúságot okozni.
– Ha Felséged azt óhajtja, hogy kívánsága pontosan teljesüljön, kegyeskedhetnék egy ésszerű parancsot adni nekem. Elrendelhetné például, hogy egy percen belül induljak. Megítélésem szerint a körülmények kedvezőek…
Minthogy a király semmit sem válaszolt, a kis herceg egy pillanatig habozott, azután egyet sóhajtva nekiindult.
– Kinevezlek nagykövetemmé – kiáltott ekkor sietve a király.
Roppant tekintélyesnek látszott.
“A felnőttek igazán nagyon különösek” – gondolta magában a kis herceg utazása közben.
11
A második bolygón egy hiú ember lakott.
– Á, á! egy bámuló érkezett látogatóba! – kiáltotta a kis ember már messziről, amint a kis herceget megpillantotta.
Mert a hiú emberek számára a többi emberfia csak bámuló.
– Jó napot – mondotta a kis herceg. – Milyen furcsa kalapja van önnek!
– A visszaköszönéshez szükséges – felelte a hiú ember. – A köszöntéshez, amikor megéljeneznek. Sajnos, erre soha senki sem jár.
– Igazán? – mondta a kis herceg, mert nem értette.
– Üsd össze a két tenyered – tanácsolta a hiú ember.
A kis herceg összeütötte a tenyerét. A hiú ember szerényen megemelte a kalapját köszönésképpen.
“Ez szórakoztatóbb, mint a királynál tett látogatás” – gondolta magában a kis herceg. És újra összeverte a tenyerét. És a hiú ember köszönésképpen újra megemelte a kalapját.
Ötpercnyi tapsolás után a kis herceget eluntatta a játék egyhangúsága.
– Mit kell tenni ahhoz, hogy a kalap lepottyanjon? – kérdezte.
De a hiú ember nem is hallotta. A hiú emberek csak a dicséretet hallják.
– Igazán nagyon csodálsz? – kérdezte a kis hercegtől.
– Mit jelent az: csodálni?
– Csodálni annyit tesz, mint elismerni, hogy én vagyok a legszebb, a legjobban öltözködő, a leggazdagabb és a legokosabb ember az egész bolygón.
– De hiszen egyedül vagy bolygódon!
– Tedd meg a kedvemért! Azért mégis csodálj!
– Csodállak – mondotta a kis herceg egy kicsit megvonva vállát -, de hát miért jó ez neked?
És faképnél hagyta.
“A felnőttek kétségtelenül igen különösek” – csak ennyit gondolt magában utazása közben.
12
A következő bolygón egy iszákos lakott. A kis herceg látogatása itt igen rövid ideig tartott, de még így is nagy mélabúval töltötte el.
– Mit csinálsz? – szólt az iszákoshoz, aki egy sereg üres üveg és egy sereg teli üveg előtt ült.
– Iszom – felelte az iszákos komoran.
– Miért iszol? – kérdezte a kis herceg.
– Hogy feledjek – felelte az iszákos.
– Mit? – érdeklődött a kis herceg, akinek szíve máris megesett rajta.
– Szégyenemet – vallotta az iszákos, lehorgasztva fejét.
– Milyen szégyent? – faggatta a kis herceg, mert segíteni akart rajta.
– Szégyenemet, mert iszom! – fejezte be az iszákos, s ezzel végleges hallgatásba merült.
És a kis herceg zavarában szinte megdöbbenten állott odább.
“A felnőttek kétségtelenül igen-igen különösek” – gondolta magában utazása közben.
13
A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ez a férfiú annyira el volt foglalva, hogy még a fejét sem emelte fel a kis herceg érkezésére.
– Jó napot – szólította meg a kis herceg. – Kialudt a cigarettája.
– Három meg kettő az öt. Öt meg hét tizenkettő. Tizenkettő meg három tizenöt. Jó napot. Tizenöt meg hét az huszonkettő. Huszonkettő meg hat huszonnyolc. Nincs időm, hogy újra rágyújtsak. Huszonhat meg öt az harmincegy. Hő! Ez tehát összesen kitesz ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegyet.
– Ötszázmillió micsodát?
– Hogyan? Te még mindig itt vagy? Ötszázegymillió… már nem tudom… Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, nincs időm ostobaságokkal szórakozni! Kettő és öt az hét…
– Ötszázegymillió micsoda? – ismételte a kis herceg, aki soha életében nem tágított a kérdéstől, ha egyszer feltette.
Az üzletember felkapta a fejét:
– Ötvennégy esztendeje, amióta ezen a bolygón lakom, összesen háromszor zavartak meg. Az első alkalommal, huszonkét évvel ezelőtt, egy cserebogár, amely isten tudja, honnan pottyant ide. Borzalmas zajt csapott, és négy hibát ejtettem egyetlen összeadásban. Másodízben, tizenegy éve, csúz gyötört. Kevés testmozgást végzek. Nem érek rá sétálni. Én komoly ember vagyok. Harmadszor… az most van! Ott hagytam abba: ötszázegymillió…
– Millió micsoda?
A pénzember megértette, hogy nem lesz békessége:
– Millió kis apró izé, amit az ember néha az égen lát.
– Légy?
– Dehogy, kis fénylő valamik.
– Méhek?
– Dehogy. Apró, aranyos izék, amelyek álmodozásra késztetik a semmittevőket. De én komoly ember vagyok! Nekem nincs időm álmodozni.
– Ó, csillagok!
– Az, az, csillagok.
– És mit csinálsz ötszázmillió csillaggal?
– Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharminceggyel. Én komoly ember vagyok. Én pontos ember vagyok.
– És mit csinálsz ezekkel a csillagokkal?
– Mit csinálok velük?
– Igen.
– Semmit. Tulajdonomat alkotják.
– A csillagok a te tulajdonodat alkotják?
– Igen.
– De hát én találkoztam egy királlyal…
– A királyoknak nem tulajdonai a csillagok. Ők uralkodnak rajtuk. És ez egészen más.
– És mi hasznod van belőle, hogy a csillagok a te tulajdonodat alkotják?
– Az a hasznom, hogy gazdag vagyok.
– És mi hasznod abból, hogy gazdag vagy?
– Hogy további csillagokat vásárolhatok, ha valaki újabbakat talál.
“Ez félig-meddig éppúgy okoskodik, mint az én iszákosom” – mondotta magában a kis herceg.
De azért tovább kérdezősködött:
– Hogyan lehet egy csillag valakinek a tulajdona?
– Hát ki a csillagok tulajdonosa? – mordult fel zsörtölődő hangon az üzletember.
– Nem tudom. Senki.
– Akkor hát én vagyok, mert én gondoltam rájuk először.
– Ennyi elég?
– Természetesen. Ha egy gyémántot találsz, amelyik senkié, akkor az a tied. Ha egy szigetre bukkansz, amelyik senkié, akkor az a tied. Ha elsőnek neked jut eszedbe egy ötlet, szabadalmaztatod: a tied. És a csillagok az enyémek, mert előttem senki sem gondolt arra, hogy tulajdonának tekintse őket.
– Ez igaz – mondotta a kis herceg. – És mit csinálsz velük?
– Igazgatom őket. Számba veszem őket, és ellenőrzöm a számbavételt – mondotta az üzletember. – Ez nehéz feladat. De én komoly ember vagyok.
A kis herceget még ez sem nyugtatta meg.
– Ha nekem van egy sálam, azt a nyakam köré csavarhatom, és viselhetem. Ha van egy virágom, leszakíthatom és elvihetem. De te nem szedheted le a csillagokat!
– Nem, de bankban letétbe helyezhetem.
– Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy egy darab papírra felírom csillagaimnak a számát. És aztán ezt a papirost kulccsal egy fiókba zárom.
– Ennyi az egész?
– Ez elég!
“Ez mulatságos – gondolta a kis herceg. – Eléggé költői. De nem nagyon komoly.”
A kis hercegnek merőben más elképzelései voltak a komoly dolgokról, mint a felnőtteknek.
– Én – mondotta még -, tulajdonosa vagyok egy virágnak, amelyet mindennap megöntözök. Tulajdonosa vagyok három tűzhányónak, amelyeket hetenként kisöprök. Mert azt is kisöpröm, amelyik már nem működik. Az ember sohasem tudhatja. Mindez hasznára van a tűzhányóimnak, hasznára van a virágomnak. De te nem vagy hasznára a csillagoknak…
Az üzletember kinyitotta a száját, de nem tudott mit felelni, és a kis herceg indult egy bolygóval odébb.
“A felnőttek kétségtelenül egészen különösek” – csak ennyit mondott magában utazása közben.
14
Az ötödik bolygó igen furcsa volt. Valamennyi közül ez volt a legkisebb. Éppen annyi hely volt rajta, amennyin egy utcai lámpa és egy lámpagyújtogató elfér. A kis herceg semmiképpen sem tudta magának megmagyarázni, mi célja lehet egy utcai lámpának és egy lámpagyújtogatónak egy olyan bolygócskán, amely házak és lakók nélkül kering valahol az égen. De azért így okoskodott magában:
“Lehet, hogy ez az ember a képtelenségig ostoba. Mégis kevésbé ostoba, mint a király, mint a hiú, mint az üzletember vagy az iszákos. Munkájának legalább van valami értelme. Amikor meggyújtja a lámpáját, munkájából mintha még egy csillag vagy egy virág születnék. Amikor kioltja lámpáját, elalszik a virág, kihuny a csillag. Ez igen szép foglalkozás. Valóban hasznos, mert szép.”
Amikor a bolygócskára ért, tiszteletteljesen köszöntötte a lámpagyújtogatót:
– Jó reggelt. Miért oltottad el a lámpákat?
– Ez a szabály – felelte a lámpagyújtogató. – Jó reggelt.
– Mi a szabály?
– Hogy eloltsam a lámpámat. Jó estét.
És újból meggyújtotta.
– De miért gyújtod meg?
– Ez a szabály – felelte a lámpagyújtogató.
– Nem értem – mondotta a kis herceg.
– Nincs mit érteni – mondta a lámpagyújtogató. – A szabály az szabály. Jó reggelt.
És eloltotta lámpáját.
Azután megtörölte homlokát egy piros kockás zsebkendővel.
– Borzalmas mesterség az enyém. Valamikor volt értelme. Reggel eloltottam a lámpát, este meggyújtottam. És a nap többi része az enyém volt, hogy pihenjek, és az éjszaka többi része is, hogy aludjam…
– És közben a szabály megváltozott?
– A szabály nem változott – mondotta a lámpagyújtogató. – Éppen ez a tragédia! A bolygó évről évre egyre gyorsabban forog, és a szabály nem változott!
– Tehát? – mondotta a kis herceg.
– Tehát most percenként tesz egy fordulatot, nekem nincs egy pillanatnyi pihenésem. Percenként egyszer gyújtok és oltok.
– Ez mulatságos! Nálad egy percig tartanak a napok?!
– Ez egyáltalán nem mulatságos – válaszolta a lámpagyújtogató. – Már egy hónapja, hogy itt beszélgetünk.
– Egy hónapja?
– Igen. Harminc perce. Harminc napja! Jó estét.
És újra meggyújtotta a lámpáját.
És a kis herceg nézte és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki annyira hűségesen ragaszkodott a szabályhoz. Eszébe jutottak a naplementék, amelyeket ő maga keresett meg, odább húzva a székét. Segíteni akart barátján:
– Figyelj csak… én tudok egy módot, hogy akkor pihenhess, amikor akarsz…
– Mindig akarok – felelte a lámpagyújtogató.
Mert az ember nem lehet egyszerre hűséges is meg lusta is.
A kis herceg folytatta:
– A te bolygód oly kicsi, hogy három lépéssel megkerülöd. Csak olyan lassan kell járnod, hogy mindig a napon maradj. Amikor pihenni akarsz, sétálsz… és addig tart a nappal, ameddig akarod.
– Ezzel nem sokra megyek – felelte a lámpagyújtogató. – Egyet szeretek az életben: aludni!
– Nincs szerencséd – mondotta a kis herceg.
– Nincs szerencsém – mondotta a lámpagyújtogató. – Jó reggelt.
És eloltotta lámpáját.
“Ezt – mondotta magában a kis herceg, miközben tovább folytatta útját -, ezt lenéznék a többiek mind, a király, a hiú, az iszákos, az üzletember. És mégis, ez az egyetlen, akit nem tartok nevetségesnek. Talán azért, mert másvalamivel foglalkozik, nemcsak önmagával.”
Bánatosan sóhajtott, és még hozzátette magában:
“Ez az egyetlen, akit barátommá fogadhattam volna. De bolygója valóban túlságosan kicsiny. Nincs hely rajta két ember számára…”
A kis herceg még önmagának sem merte bevallani, hogy főként a napi ezernégyszáznegyven naplementéért sajnálja, hogy nem maradhat ezen az áldott bolygón!
15
A hatodik bolygó tízszerte akkora volt. Egy öreg bácsi lakott rajta. Szörnyű nagy könyveket írt.
– Nini! Itt egy felfedező! – kiáltott, amikor megpillantotta a kis herceget.
A kis herceg felült az asztalra, és kifújta magát egy kicsit. Már annyit utazott!
– Honnan jössz? – kérdezte tőle az öreg bácsi.
– Mi ez a vastag könyv? – válaszolta a kis herceg. – Mit csinálsz te itt?
– Földrajztudós vagyok – mondotta az öreg bácsi.
– Mi az a földrajztudós?
– Az a fajta tudós, aki tudja, hol vannak a tengerek, a folyók, a városok, a hegységek és a sivatagok.
– Ez nagyon érdekes – mondotta a kis herceg. – Ez végre egy igazi foglalkozás.
És egy pillantást vetett maga köré a földrajztudós bolygóján. Még sohasem látott ilyen méltóságos bolygót.
– Szép, igazán szép az ön bolygója! Vannak itt óceánok?
– Azt nem tudhatom – mondotta a földrajztudós.
– Jaj! – (A kis herceg nagyot csalódott.) – És hegyek?
– Azt sem tudhatom – mondotta a földrajztudós.
– És városok és folyók és sivatagok?
– Azt szintén nem tudhatom – mondotta a földrajztudós.
– De hiszen ön földrajztudós!
– Igaz – mondotta a földrajztudós -, de nem vagyok felfedező. Teljesen híján vagyok minden felfedezőnek. A földrajztudósnak nem az a hivatása, hogy számba vegye a városokat, a folyókat, a hegységeket, a tengereket, az óceánokat és a sivatagokat. A földrajztudós sokkal jelentősebb személy, semhogy világgá induljon. Nem mozdul el íróasztala mellől. Fogadja azonban a felfedezőket. Kikérdezi őket, és jegyzeteket készít beszámolóikról. És ha valamelyikük beszámolója érdekesnek látszik, a földrajztudós vizsgálatot indíttat a felfedező erkölcsi megbízhatóságára vonatkozóan.
– Miért?
– Mert egy hazug felfedező végzetes tévedéseket okozhat a földrajzkönyvekben. Az olyan felfedező is, aki sokat iszik.
– Miért?
– Mert az iszákosok duplán látnak, így azután a földrajztudós két hegyet jelölne be a térképen ott, ahol csak egy van.
– Ismerek valakit, akiből rossz felfedező lenne – mondotta a kis herceg.
– Az lehetséges. Tehát, ha a felfedező erkölcsi megbízhatósága jónak bizonyul, megvizsgálják felfedezését.
– Elmennek megnézni?
– Nem. Az túlságosan körülményes. Hanem megkövetelik a felfedezőtől, hogy mutassa be bizonyítékait. Ha például egy nagy hegység felfedezéséről van szó, megkövetelik, hogy hozzon onnan hatalmas köveket.
A földrajztudóst hirtelen izgalom fogta el.
– De hát te, te messziről jössz! Te felfedező vagy! Írd le nekem a bolygódat!
A földrajztudós felütötte jegyzőkönyvét, és kihegyezte a ceruzáját. Először ceruzával jegyzik fel a felfedezők beszámolóit. Ahhoz, hogy tintával jegyezzék fel, megvárják, míg a felfedező bizonyítékokat szolgáltat.
– Tehát? – kérdezte a földrajztudós.
– Ó! Az én bolygóm – mondotta a kis herceg – nem nagyon érdekes. Icipici. Van három tűzhányóm. Kettő működik, egy kialudt. De az ember sohasem tudhatja.
– Az ember sohasem tudhatja – mondta a földrajztudós.
– Van egy virágom is.
– Virágokkal nem foglalkozom – mondotta a földrajztudós.
– Miért nem? Az a legszebb!
– Mert a virág efemer természetű.
– Mit jelent az, hogy “efemer természetű”?
– A földrajzkönyvek – mondotta a földrajztudós – valamennyi könyv között a legértékesebbek. Nem avulnak el soha. Igen ritka dolog, hogy egy hegy megváltoztassa a helyét. Igen ritka, hogy egy óceán vize kiapadjon. Mi örökkévaló dolgokat írunk le.
– De kihunyt tűzhányók újra kitörhetnek – vágott közbe a kis herceg. – Mit jelent az, hogy “efemer természetű”?
– Hogy a vulkánok kihunytak vagy működnek, az a mi számunkra egyre megy – mondotta a földrajztudós. – Nekünk egy számít: a hegység. Az nem változik.
– De mit jelent az, hogy “efemer természetű?” – ismételte a kis herceg, aki életében sohasem tágított egy kérdéstől, ha egyszer feltette.
– Azt jelenti: “amit közeli pusztulás fenyeget.”
– Az én virágomat közeli pusztulás fenyegeti?
– Természetesen.
“Virágom efemer természetű – mondotta magában a kis herceg -, és csak négy tövise van, hogy védekezzék a világ ellen! Én meg teljesen magára hagytam odahaza!”
Ekkor támadt fel benne először a megbánás. De erőt vett magán:
– Mit tanácsol ön, mit nézzek meg? – kérdezte.
– A Föld bolygót – felelte a földrajztudós. – Annak jó híre van…
A kis herceg elindult, és a virágja járt az eszében.
16
A hetedik bolygó tehát a Föld volt.
A Föld nem akármilyen bolygó! Száztizenegy királyt tartanak ott számon (nem feledkezve meg természetesen a néger királyokról), hétezer földrajztudóst, kilencszázezer üzletembert, hét és fél millió iszákost, háromszáztizennégy millió hiút, vagyis körülbelül kétmilliárd felnőttet.
Hogy valamelyes képet adjak a Föld méreteiről, meg kell mondanom, hogy a villamosság feltalálása előtt a hat világrészen valóságos hadsereget, négyszázhatvankétezer-ötszáztizenegy lámpagyújtogatót kellett alkalmazni.
Kissé távolabbról nézve ez ragyogó hatást keltett. Ennek a hadseregnek a mozdulatait úgy szabályozták, mint egy operai tánckar mozgását. Először az új-zélandi és ausztráliai lámpagyújtogatókon volt a sor. Ezek aztán, hogy meggyújtották lámpáikat, aludni tértek. Ekkor kezdtek táncukba a kínai és szibériai lámpagyújtogatók. Azután ők is eltűntek a színfalak mögött. Ekkor következett az orosz és indiai lámpagyújtogatók kara. Azután az afrikaiaké és az európaiaké. Azután a dél-amerikaiaké. Azután az észak-amerikaiaké. És sohasem vétették el a színrelépés sorrendjét. Mesésen nagyszerű volt.
Csak az Északi-sark egyetlen lámpájának gyújtogatója meg szaktársa, a Déli-sark egyetlen lámpájának gyújtogatója folytatott henye és nemtörődöm életmódot: évente kétszer dolgoztak.
17
Ha az ember szellemes akar lenni, megesik, hogy füllent egy kicsit. Nem voltam egészen becsületes, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem nektek. És lám, most az a veszély fenyeget, hogy hamis képet festettem bolygónkról azok számára, akik nem ismerik. Az emberek nagyon kevés helyet foglalnak el a Földön. Ha az a kétmilliárd ember, aki a Földet lakja, egy kissé szorosan egymás mellé állana, mint, mondjuk, egy népgyűlésen, kényelmesen elférne egy húsz mérföld hosszú és húsz mérföld széles téren. A Csendes-óceán legapróbb szigetére rá lehetne rakni az egész emberiséget.
A felnőttek, természetesen, nem fogják nektek ezt elhinni. Azt képzelik, hogy sok helyet foglalnak el. Fontosnak tartják önmagukat, akárcsak a majomkenyérfák. Ajánljátok hát nekik, hogy végezzék el ők is ezt a számítást. Imádják a számokat: ez tetszeni fog nekik. De ti ne pazaroljátok az időtöket erre a feladatra. Fölösleges. Ti megbíztok bennem.
A kis herceg tehát nagyon meglepődött, hogy – amint földet ért – egy lelket sem látott. Már attól tartott, hogy talán eltévesztette a bolygót, amikor egy holdszínű gyűrű megmozdult a homokban.
– Jó estét – kockáztatta meg vaktában a kis herceg.
– Jó estét – felelte a kígyó.
– Milyen bolygóra pottyantam? – kérdezte a kis herceg.
– A Földre, Afrikába – felelte a kígyó.
– Igazán?… De hát a Földön nincs senki?
– Ez itt a sivatag. A sivatagokban nincs senki. A Föld nagy – mondotta a kígyó.
A kis herceg leült egy kőre, és az égre emelte szemét.
– Azon tűnődöm – mondotta -, vajon azért fényesek-e a csillagok, hogy egy napon mindenki újra megtalálhassa a magáét? Nézd az én bolygómat! Pontosan fölöttünk van… De milyen messze!
– Szép a bolygód – mondotta a kígyó. – Miért jöttél ide?
– Összevesztem egy virággal – mondta a kis herceg.
– Igazán? – mondta a kígyó.
És elhallgattak.
– Hol vannak az emberek? – kezdte újra a beszélgetést a kis herceg. – Egy kicsit egyedül érzi magát az ember a sivatagban.
– Az emberek között is egyedül van az ember – mondta a kígyó.
A kis herceg hosszan elnézte:
– Furcsa egy állat vagy – mondotta neki végül. – Mint egy ujj, olyan vékony…
– De én hatalmasabb vagyok a király ujjánál – mondta a kígyó.
A kis herceg elmosolyodott.
– Nem vagy te olyan hatalmas… még lábad sincs… még utazni sem tudsz…
– Messzebbre elvihetlek, mint egy hajó – mondotta a kígyó.
A kis herceg bokája köré tekerőzött, mint egy aranyabroncs.
– Akit én megmarok, azt visszaadom a földnek, amelyből vétetett – tette hozzá. – De te tiszta vagy, és egy csillagról jöttél…
A kis herceg semmit sem válaszolt.
– Szánlak téged, hisz oly gyenge vagy ezen a gránitkemény Földön. Ha egy napon nagyon hiányozni fog neked a bolygód; segíthetek rajtad. Tudod, én…
– Ó! Tökéletesen megértettelek – szólt a kis herceg -, de miért beszélsz mindig talányokban?
– Valamennyit megfejtem – mondta a kígyó.
És elhallgattak.
18
A kis herceg keresztülvágott a sivatagon, és nem találkozott mással, csak egy virággal. Egy háromszirmú virággal, egy kis semmivirággal.
– Jó reggelt – mondotta a kis herceg.
– Jó reggelt – mondotta a virág.
– Hol vannak az emberek? – kérdezte udvariasan a kis herceg.
A virág egy napon látott egy elhaladó karavánt:
– Az emberek? Van belőlük, úgy gondolom, hat vagy hét. Valamikor, évekkel ezelőtt láttam őket. De sohasem lehet tudni, hogy hol találhatók. Elhordja őket a szél. Nincs gyökerük, s ebből sok bajuk származik.
– Isten veled – mondotta a kis herceg.
– Isten veled – mondotta a virág.
19
A kis herceg felkapaszkodott egy magas hegyre. Eddig nem ismert más hegyet, mint a három tűzhányót, amelyek a térdéig értek. És a kialudt vulkánt zsámolynak használta.
“Egy ilyen magas hegyről – mondotta magában – belátom az egész bolygót, és meglátok minden embert…”
De nem látott semmit, csak nagyon hegyes sziklacsúcsokat.
– Jó reggelt – kockáztatta meg.
– Jó reggelt… Jó reggelt… Jó reggelt… – felelte a visszhang.
– Ki vagy? – kérdezte a kis herceg.
– Ki vagy… ki vagy… ki vagy… – felelte a visszhang.
– Legyetek a barátaim, egyedül vagyok – mondotta.
– Egyedül vagyok… egyedül vagyok… egyedül vagyok… – felelte a visszhang.
“Milyen különös egy bolygó! – gondolta ekkor. – Teljesen száraz, mindenütt hegyes és egészen sós. És az embereknek nincs képzelőerejük. Azt ismétlik, amit az ember mond nekik… Otthon volt egy virágom: az mindig először szólalt meg…”
20
A kis herceg sokáig bolyongott a homokban, sziklákon és havon, végül egy útra bukkant. És minden út az emberekhez vezet.
– Jó napot – mondotta.
Virágzó rózsakert előtt állt.
– Jó napot – mondották a rózsák.
A kis herceg nézte őket. Mind az ő virágjához hasonlított.
– Kik vagytok? – kérdezte tőlük elámulva.
– Rózsák vagyunk – mondták a rózsák.
– Ó! – mondta a kis herceg…
És nagyon szerencsétlennek érezte magát. Virága azt mesélte, hogy ő az egyetlen a maga nemében az egész világmindenségben. És íme, egyetlen kertben van belőle vagy ötezer teljesen hasonló!
“Milyen nyugtalan lenne az én virágom, ha ezt látná… – mondotta magában a kis herceg – rettenetesen köhögne, és úgy tenne, mintha haldokolna, csak hogy ki ne nevessem. Én meg kénytelen lennék úgy tenni, mintha ápolnám, mert különben, hogy engem is megalázzon, képes lenne valóban meghalni…”
Aztán még azt is mondotta magában:
“Azt hittem, gazdag vagyok, azt gondoltam, hogy senki másnak nincsen olyan virága, mint az enyém. És csak egy közönséges rózsám van. Meg három tűzhányóm, amelyek a térdemig érnek, és ezek közül is az egyik talán mindörökre kialudt. Mindez nem tesz engem valami nagyon nagy herceggé.”
S leborult a fűbe és sírt.
21
Ekkor jelent meg a róka.
– Jó reggelt – mondta a róka.
– Jó reggelt – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de semmit sem látott.
– Itt vagyok – szólt egy hang -, az almafa alatt…
– Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Nagyon csinos vagy…
– Róka vagyok – mondta a róka.
– Gyere, játsszál velem – ajánlotta neki a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…
– Nem játszhatom veled – mondotta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.
– Ó, bocsánat! – mondotta a kis herceg.
De némi gondolkodás után hozzátette:
– Mit jelent az, hogy “megszelídíteni”?
– Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel itt?
– Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent “megszelídíteni”?
– Az embereknek puskájuk van és vadásznak. Ez nagyon kellemetlen. Tyúkokat is tenyésztenek. Egyedül ez érdekes bennük. Tyúkokat keresel?
– Nem – mondotta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent, “megszelídíteni”?
– Ez egy olyan dolog, amit az emberek már túlságosan elfelejtettek – mondotta a róka. – Annyit tesz, mint “köteléket teremteni”…
– Köteléket teremteni?
– Bizony – mondotta a róka. – Te most az én számomra még csak egy kisfiú vagy, százezer más kisfiúhoz hasonló. És nincs szükségem rád. És neked sincs szükséged rám. Én a te számodra csak egy róka vagyok, százezer más rókához hasonló. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Az egész világon egyetlen leszel számomra. Az egész világon egyetlen leszek számodra…
– Kezdem már érteni – mondotta a kis herceg. – Van egy virágom… úgy hiszem, megszelídített engem…
– Lehetséges – mondotta a róka. – Az ember csuda dolgokat lát a Földön…
– Ó! ez nem a Földön történt – mondta a kis herceg.
A rókát roppant kíváncsiság fogta el:
– Egy másik bolygón?
– Igen.
– Vannak vadászok azon a bolygón?
– Nincsenek.
– Roppant érdekes! És tyúkok?
– Azok sincsenek.
– Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka.
De a róka visszatért első ötletéhez:
– Egyhangú az életem. Én a tyúkokra vadászom, az emberek rám vadásznak. Minden tyúk egyforma, és minden ember egyforma, így hát unatkozom egy kissé. De ha te megszelídítesz, egy kis napsütés kerül az életembe. Megismerem olyan lépések zaját, amelyeket fülem majd minden más zajtól megkülönböztet. Más léptek zajára meg a föld alá bújok. A tied, mint valami muzsika, előhív föld alatti odvamból. És aztán, figyelj csak! Látod arra messzebb a búzamezőket? Én kenyeret nem eszem. A búzának semmi hasznát sem veszem. A búzamezők nem emlékeztetnek semmire. És ez szomorú! De a te hajad aranyszínű. Milyen csodás lesz, ha már megszelídítettél! Az aranyló búza rád fog emlékeztetni. És szeretni fogom a kalászok között susogó szél neszét…
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
– Légy szíves… szelídíts meg engem! – mondotta.
– Nagyon szívesen – felelte a kis herceg -, de nincs sok ráérő időm. Barátokat kell keresnem, és sok mindennel meg kell ismerkednem.
– Az ember csak azokat a dolgokat ismeri meg, amelyeket megszelídített – mondotta a róka. – Az emberek már nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Kész dolgokat vásárolnak a kereskedőnél. De minthogy barátokat nem árul egy kereskedő sem, az embereknek már nincs barátjuk. Ha barátot akarsz, szelídíts meg engem!
– Hogyan kell azt csinálni? – kérdezte a kis herceg.
– Nagyon türelmesnek kell lenned – felelte a róka. – Először leülsz egy kicsit messze tőlem, így, a fűben. Én rád sandítok, és te nem szólsz semmit. A beszéd félreértések forrása. De mindennap egy kicsit közelebb ülhetsz…
Másnap visszajött a kis herceg.
– Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet… Szertartásokra szükség van.
– Mi az a szertartás? – kérdezte a kis herceg.
– Ez is olyasmi, amiről túlságosan elfeledkeznek – mondotta a róka. – A szertartás teszi, hogy egyik nap különbözik a másiktól, az egyik óra a többitől. Az én vadászaimnak például van szertartásuk. Minden csütörtökön táncolnak a falubeli lányokkal, így aztán a csütörtök csodálatos nap! Elsétálok egészen a szőlőkig. Ha a vadászok akármelyik napon táncolnának, valamennyi nap egyforma lenne, és nekem nem volna soha szabadnapom.
Így szelídítette meg a kis herceg a rókát. És amikor a válás perce közelgett:
– Jaj! – mondta a róka. – Sírni fogok…
– Te tehetsz róla – mondotta a kis herceg -, én nem akartam neked semmi rosszat, te kívántad, hogy megszelídítselek…
– Igazad van – mondta a róka.
– De sírni fogsz! – mondta a kis herceg.
– Sírni… – mondta a róka.
– Hát akkor miért volt jó neked az egész?
– Azért volt jó, mert a búza aranyszínű.
Azután így folytatta:
– Menj, nézd meg még egyszer a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiednek nincs párja ezen a világon. Azután gyere vissza hozzám elbúcsúzni, és én megajándékozlak egy titokkal.
A kis herceg elment újra megnézni a rózsákat.
– De hiszen ti nem is hasonlítotok az én rózsámhoz! – mondta nekik. – Ti még nem sokat értek, rózsák! Benneteket még senki sem szelídített meg, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint az én rókám volt. Százezer hasonló róka van. De én barátommá tettem, s most egyetlen az egész világon.
És a rózsák roppant zavarban voltak.
– Szépek vagytok, de üresek – mondotta még nekik. – Értetek nem halhat meg az ember. Az én rózsámról is azt hihetne a közönséges járókelő, hogy hasonlít hozzátok. De ő egymagában fontosabb, mint ti valamennyien, mert én megöntöztem. Mert üvegburát borítottam rá. Mert szélvédővel óvtam. Mert elpusztítottam hernyóit (kivéve azt a kettőt-hármat, a pillangók miatt). Mert hallottam panaszkodni vagy dicsekedni, sőt, olykor egy szót se szólni. Mert… az én rózsám.
És visszament a rókához.
– Isten veled – mondta.
– Isten veled – mondta a róka. – Íme, a titkom. Egyszerű: az ember csak a szívével lát jól. A lényeges a szemnek láthatatlan.
– A lényeges a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy visszaemlékezzék rá.
– Az az idő, amit reá vesztegettél, teszi oly fontossá rózsádat.
– Az az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – mondotta a kis herceg, hogy visszaemlékezzék rá.
– Az emberek elfeledték ezt az igazságot – mondotta a róka. – De neked nem szabad elfeledned. Mindörökre felelőssé válsz azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…
– Felelős vagyok a rózsámért… – ismételte a kis herceg, hogy visszaemlékezzék rá.
22
– Jó napot – mondotta a kis herceg.
– Jó napot – mondotta a váltóőr.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a kis herceg.
– Ezres csoportokba osztályozom az utasokat – mondta a váltóőr. – Elirányítom a vonatokat, amelyek viszik őket, egyszer jobbra, másszor balra.
Mennydörgésszerű robajjal rohanó, kivilágított gyorsvonat remegtette meg az őrházat.
– Ugyancsak sürgős dolguk van – mondta a kis herceg. – Mit keresnek?
– Ezt még a mozdonyvezető sem tudja – felelte a váltóőr.
Feldübörgött az ellenkező irányból egy második kivilágított gyors.
– Már visszajönnek? – kérdezte a kis herceg.
– Ezek nem ugyanazok – mondotta a váltóőr. – Cserélődnek.
– Ahol voltak, nem érezték jól magukat?
– Az ember sohasem érzi magát jól ott, ahol van – mondta a váltóőr.
A harmadik gyorsvonat mennydörgő robaja hallatszott.
– Ezek az előző utasokat üldözik? – kérdezte a kis herceg.
– Nem üldöznek ezek a világon semmit – mondta a váltóőr. – Alszanak vagy ásítoznak a kocsikban. Csak a gyermekek lapítják orrukat az ablaküveghez.
– Csak a gyermekek tudják, mit keresnek – szólt a kis herceg. – Idejüket rongybabára vesztegetik, s a rongybaba olyan fontos lesz nekik, hogy ha elveszik tőlük, sírva fakadnak…
– A gyermekeknek szerencséjük van – mondta a váltóőr.
23
– Jó napot – mondta a kis herceg.
– Jó napot – mondta a kereskedő.
Ez a kereskedő olyan labdacsokat árult, amelyek tökéletesen oltják a szomjúságot. Hetenként egyet bevesz az ember, s nem érzi többé az ivás szükségét.
– Miért árulod ezt? – kérdezte a kis herceg.
– Nagy időmegtakarítást eredményez – mondta a kereskedő. – A szakértők pontos számításokat végeztek. Hetenként ötvenhárom percet szabadítunk fel.
– És mit kezd az ember ezzel az ötvenhárom perccel?
– Mindenki arra fordítja, amire neki tetszik…
“Ha nekem – mondotta magában a kis herceg -, ha nekem ötvenhárom felesleges percem volna, szép csendesen elindulnék egy forrás felé…”
24
A sivatagbeli motorbalesetem nyolcadik napján voltunk, és a kereskedő történetét hallgatva vízkészletem utolsó cseppjét ittam meg.
– Bizony – mondtam a kis hercegnek -, igazán szépek az emlékeid, de még nem javítottam meg a repülőgépemet, nincs semmi innivalóm, és én is nagyon boldog lennék, ha szép csendben elindulhatnék egy forrás felé!
– Az én barátom, a róka mondta nekem…
– Pöttöm kisfiam, már nincs szó a rókáról!
– Miért?
– Mert szomjan pusztulunk…
Nem értette meg okoskodásomat, így felelt:
– Ha az embernek volt egy barátja, az akkor is jó, amikor a halál küszöbén áll. Én nagyon örülök, hogy volt egy róka barátom…
“Nem tudja felmérni a veszélyt – mondottam magamban. – Sohasem éhes, sohasem szomjas. Egy kevés napfény elég neki…”
De ő rám nézett, és megfelelt gondolatomra:
– Én is szomjas vagyok… keressünk egy kutat!
Fáradt mozdulattal legyintettem: képtelenség a sivatag végtelenségében csak úgy találomra kutat keresni. De azért elindultunk.
Amikor már órákon át hallgatagon gyalogoltunk, leszállt az éj, és a csillagok kezdtek kifényesedni. Mintha álomban láttam volna őket, mert egy kis lázam is volt a szomjúságtól. A kis herceg szavai táncoltak emlékezetemben.
– Hát te is szomjas vagy? – kérdeztem tőle.
De nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak azt mondta:
– A víz jót tehet a szívnek is…
Nem értettem válaszát, de hallgattam… Megtanultam már, hogy nem szabad kérdezni.
Elfáradt. Leült. Leültem mellé. És egy kis hallgatás után még azt mondta:
– A csillagokat egy virág szépíti meg, amelyet nem lehet látni…
Azt feleltem: “persze, persze”, és aztán szótlanul néztem a homok türemléseit a holdfényben.
– Szép a sivatag – jegyezte meg.
És ez igaz. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokpadra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. És mégis, valami ragyog a csendben…
– Az szépíti meg a sivatagot – mondotta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejteget…
Meglepődtem, mert hirtelen megértettem a homoknak ezt a titokzatos ragyogását. Mikor kisfiú voltam, egy régi házban laktam, s a legenda azt tartotta, hogy valahol kincs van benne elásva. Természetesen soha senki nem találta meg, talán nem is kereste senki. De a kincs varázsba borította a házat. Házam titkot rejtegetett a szíve mélyén…
– Igen – mondottam a kis hercegnek -, vedd példának a házat, a csillagokat vagy a sivatagot, ami megszépíti őket, az láthatatlan!
– Örülök – mondotta -, hogy egyetértesz a rókámmal.
A kis herceg elaludt, én hát karomba vettem, s úgy folytattam utamat. Megindultság vett rajtam erőt. Úgy éreztem, mintha törékeny kincset vinnék. Sőt, úgy éreztem, mintha semmi sem volna ennél törékenyebb a Földön. Néztem a Hold fényében ezt a sápadt homlokot, ezeket a lehunyt szemeket, ezeket a szélben táncoló hajfürtöket, és azt mondtam magamban: amit itt látok, csak kéreg. Ami lényegesebb, láthatatlan…
És mert félig nyitott ajkán mintha halvány mosoly derengett volna, még azt is gondoltam: “Az hat meg ennyire ebben a kis hercegben, hogy oly hűséges egy virághoz; még alvás közben is egy rózsa képe ragyog benne, mint egy lámpa lángja…” És még törékenyebbnek éreztem. A lámpákat óvni kell: egy szélroham elolthatja őket…
És amint így mentem, napfelkeltekor megtaláltam a kutat.
25
– Az emberek – mondotta a kis herceg – belebújnak a gyorsvonatokba, de nem is tudják, mit keresnek, így aztán tesznek-vesznek, sürögnek-forognak, s egy helyben topognak…
És hozzátette:
– Kár a fáradságért…
A kút, amelyhez értünk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak homokba ásott egyszerű lyukak. Ez itt falusi kúthoz hasonlított. De errefelé nem volt falu, és én azt hittem, álmodom.
– Különös – mondottam a kis hercegnek -, minden készen vár bennünket: a csiga, a vödör, a kötél…
Nevetett, megfogta a kötelet, megforgatta a csigát. És a csiga csikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha soká aludt a szél.
– Hallod? – mondta a kis herceg. – Felébresztjük ezt a kutat, és énekel…
Nem akartam, hogy fáradjon:
– Add ide – mondtam neki -, nehéz ez neked.
Lassan felhúztam a vödröt a káváig. Rátettem, hogy biztosan álljon. Fülemben csengett még a csiga csikorgása, és a még gyűrűző vízben a remegő napot láttam.
– Erre a vízre szomjazom – mondotta a kis herceg. – Adj innom…
És rájöttem, hogy mit keresett…
Felemeltem a vödröt egészen az ajkáig. Ivott, behunyt szemmel. Mint valami ünnepen, oly nyugalmas volt minden. Ez a víz bizony más volt, mint puszta ital. A csillagok alatti gyaloglásból, a kút csigájának énekéből, karjaim erőfeszítéséből született. Jó volt a szívnek, mint az ajándék. Amikor kisfiú voltam, a karácsonyfa fénye, az éjféli mise muzsikája, a mosolyok édes szelídsége tette ily ragyogóvá karácsonyi ajándékaimat.
– Az emberek nálad odahaza – mondotta a kis herceg – ötezer rózsát termesztenek egyetlen kertben… és nem találják meg benne azt, amit keresnek…
– Nem találják… – feleltem.
– Pedig megtalálhatnák, egyetlen rózsában, egy cseppnyi vízben…
– Megtalálhatnák – feleltem.
És a kis herceg hozzátette:
– De a szem vak. Keresni a szívvel kell.
Ittam. Könnyebben lélegzettem. A homok napfelkeltekor mézszínű. Boldoggá tett ez a mézszín is. Miért is kell az embernek szenvednie…
– Be kell váltanod ígéretedet – mondta nekem szelíden a kis herceg, és megint odaült mellém.
– Milyen ígéretemet?
– Tudod… a szájkosarat a báránykámnak… Felelős vagyok azért a virágért!
Elővettem zsebemből rajzvázlataimat. A kis herceg megnézte, és nevetve mondta:
– A majomkenyérfáid káposztához hasonlítanak egy kicsit.
– Igazán?
S én milyen büszke voltam a majomkenyérfáimra!
– A rókádnak… a füle… olyan, mintha szarva nőtt volna… és milyen hosszú!
És újra nevetett.
– Igazságtalan vagy, kicsi fiam, hiszen én nem tudok mást rajzolni, csak nyitott és csukott óriáskígyókat.
– Nem baj! Ez így nagyon jó! – mondotta. – A gyermekek megértik.
Rajzoltam hát egy szájkosarat. És összeszorult a szívem, amikor odaadtam neki.
– Nem tudom, milyen terveid vannak…
De nem felelt. Azt mondta:
– Tudod, a Földre érkezésemnek… holnap lesz az évfordulója…
Azután egy kis szünet múlva még azt mondta:
– Itt egészen a közelben értem földet…
És elpirult.
Én meg újra, magam sem értettem: miért – furcsa fájdalmat éreztem. Hirtelen egy kérdés jutott eszembe:
– Akkor hát nem véletlenül sétálgattál itt magadban ma egy hete, amikor megismertelek, ezer mérföldnyire minden emberlakta helytől! Visszajöttél érkezési helyedre?
A kis herceg ismét elpirult.
Én meg bizonytalanul hozzátettem:
– Talán az évforduló miatt?…
A kis herceg újra elpirult. Sohasem felelt a kérdésekre, de ha valaki elpirul, az “igent” jelent, nem igaz?
– Te! – mondottam neki. – Én félek…
De ő így felelt:
– Most munkához kell látnod. Vissza kell menned a gépedhez. Én megvárlak itt. Gyere vissza holnap este…
Én azonban nem voltam nyugodt. Eszembe jutott a róka. Az ember könnyen sírva fakadhat, ha engedte magát megszelídíteni…
26
A kút mellett vén kőfal romja volt. Amikor másnap este visszatértem munkámból, már messziről észrevettem az én kis hercegemet. Ott ült fenn a fal tetején, lábát lelógatta. Hallottam a hangját:
– Hát nem emlékszel? – mondta. – Nem egészen pontosan itt volt!
Egy másik hang valamit válaszolhatott neki, mert most meg ezt mondta:
– De igen, de igen! Biztosan ez a napja, csak nem pontosan ezen a helyen történt…
Folytattam utamat a fal felé. Még mindig nem láttam és nem hallottam senki mást. Pedig a kis herceg ismét felelt:
– Egészen biztosan. Meglátod majd, hol kezdődik a lábam nyoma a homokban. Csak várj rám ott. Ma éjszaka ott leszek.
Húsz méterre voltam a faltól, és még mindig nem láttam semmit.
Kis szünet után a kis herceg még azt mondta:
– Jó a te mérged? Biztos vagy benne, hogy nem fogsz sokáig kínozni?
Megálltam, összeszorult szívvel, de még mindig nem értettem.
– Most menj – mondotta. – Le akarok mászni.
Ekkor magam is odanéztem a fal tövéhez és félreugrottam. Ott volt, ott ágaskodott a kis herceg felé egy sárga kígyó. Ez a fajta harminc másodperc alatt kivégzi az embert. Revolverem után kotorásztam zsebemben, és közben már futottam is a fal felé, de lépteim zajára a kígyó csendesen, mint egy halódó szökőkút, elfolyt a homokban, és könnyű fémes zajt hallatva, minden sietség nélkül eltűnt a kövek között.
Épp idejében értem a falhoz, hogy hószínre sápadt kis hercegemet a karomba fogjam.
– Hát ez meg micsoda? Most már kígyókkal beszélgetsz?
Leoldottam nyakáról örökös aranysálját. Megnedvesítettem halántékát, és megitattam. És aztán nem mertem tőle semmit sem kérdezni. Komolyan nézett rám, és karját nyakam köré fonta. Éreztem, hogy úgy ver a szíve, mint egy haldokló madáré, amelyet puskagolyó ért. Azt mondta nekem:
– Örülök, hogy megtaláltad a hibát a gépeden. Hamarosan hazatérhetsz…
– Honnan tudod?
Hiszen éppen most akartam neki megmondani, hogy minden várakozás ellenére sikerült a gépet rendbe hoznom!
Kérdésemre semmit sem felelt, de még ezt mondta…
– Én is… ma én is hazamegyek…
És aztán bánatosan:
– Az sokkal messzebb van… sokkal messzebb…
Éreztem, hogy egészen rendkívüli dolog történik. Karomba szorítottam, mint egy kis gyermeket, és közben mégis úgy rémlett, mintha meredeken zuhanna egy szakadékba, és én sehogy sem tudom visszatartani.
Komoly, messze révedő volt a tekintete:
– Megvan a báránykád. És megvan a bárányka ládája is. És megvan a szájkosár…
Szomorkásan mosolygott.
Sokáig vártam. Éreztem, amint lassanként átmelegszik:
– Kicsi fiam, féltél valamitől?…
Félt, de mennyire félt. Ám most kedvesen felnevetett:
– Ma este sokkal jobban fogok félni…
Jéggé dermedtem, mert úgy éreztem, hogy valami helyrehozhatatlan vár ránk. És megértettem: nem bírom elviselni a gondolatot, hogy többé ne halljam ezt a nevetést. Mint a forrás a sivatagban, olyan volt nekem ez a kacagás.
– Kicsi fiam, nevess, szeretném hallani…
De ő azt mondta nekem:
– Ma éjjel betelik az esztendő. Csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol a múlt évben földet értem.
– Kicsi fiam, ugye, csak rossz álom ez a história a kígyóval, a találkával meg a csillaggal?…
Így kérdeztem, de nem felelt. Azt mondta nekem:
– Ami lényeges, azt nem látni…
Igaz…
Így van ez a virággal is. Ha szeretsz egy virágot, amely egy másik csillagon van, oly édes-békés az égre nézni éjszaka. Valamennyi csillag virággal ékes.
– Igaz…
– Így van ez a vízzel is. A víz, amit velem itattál, olyan volt, mint a csiga és a kötél muzsikája… emlékszel… jó víz volt.
– Igaz…
– Fölnézel majd a csillagokra éjjel. Az enyém túlságosan icipici, meg sem tudom mutatni, hol van. Jobb ez így. Az én csillagom neked csak egy csillag lesz a többi közt. Tehát minden csillagra szeretettel fogsz felnézni… Valamennyi a barátod lesz. És aztán ajándékot is adok neked…
Felnevetett.
– Ó, kicsi fiam, édes kicsim, szeretem a nevetésedet hallani!
– Éppen ez lesz az ajándékom… úgy lesz, mint a vízzel…
– Hogy érted?
– A csillagok az embereknek mást és mást jelentenek. Azok számára, akik utaznak, a csillagok útmutatók. Mások szemében csak apró fények, ismét másoknak, a tudósoknak, a csillagok problémák. Az én üzletemberemnek aranyat érnek. De ezek a csillagok mind némák. Neked olyan csillagaid lesznek, mint senki másnak!
– Hogy érted?
– Amikor felnézel az égre éjszakánként, hát akkor, mivel én ott lakom az egyik csillagon, és mivel én ott nevetni fogok, te majd úgy hallod, mintha valamennyi csillag nevetne. Nevető csillagaid lesznek!
És újra nevetett.
– És ha majd megvigasztalódtál (az ember mindig megvigasztalódik), örülni fogsz, hogy megismerkedtél velem. Mindig a barátom leszel. Ezért majd olykor kedved kerekedik velem nevetni. Hát kinyitod néha az ablakod, csak úgy, kedvtelésből… És barátaid ugyancsak elcsodálkoznak, ha majd nevetni fogsz, amint az eget nézed. Akkor azt mondod nekik: “Igen, a csillagok mindig megnevettetnek!” És majd bolondnak tartanak. Ugyancsak komisz tréfát fogok veled járatni…
És ismét nevetett.
Olyan lesz ez, mintha csillagok helyett egy halom apró csengettyűt adtam volna neked, amelyik mind nevetni tud…
És ismét nevetett. Aztán elkomolyodott.
– Ma éjjel… tudod… ne gyere el…
– Nem hagylak magadra.
Gondterhelt volt.
– Azért mondom ezt neked… a kígyó miatt is. Nem szabad, hogy megmarjon téged… A kígyók gonoszak. Puszta kedvtelésből is megmarhat.
– Nem hagylak magadra.
De valami megnyugtatta:
– Igaz, hogy a második maráshoz már nincs mérgük…
Ezen az éjszakán nem láttam útnak eredni. Nesztelenül szökött meg. Amikor sikerült utolérnem, eltökélten, határozott léptekkel ment. Csak annyit mondott nekem:
– Hát itt vagy?…
És kézen fogott. De még mindig kínozta a gondolat:
– Nem jól tetted. Szenvedni fogsz. Olyan leszek, mintha meghaltam volna, pedig ez nem lesz igaz.
Én hallgattam.
– Megértheted. Nagyon messze van. Nem tudom magammal vinni ezt a testet. Túlságosan nehéz.
Én hallgattam.
– Olyan lesz, mint valami öreg, elhullatott fakéreg. Az öreg fakéreg nem szomorú dolog…
Én hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De még egyszer összeszedte magát:
– Olyan kedves lesz, majd meglátod. Én is nézni fogom a csillagokat. Valamennyi csillag rozsdás csigájú kút lesz. Valamennyi csillag inni ad majd nekem…
Én hallgattam.
– Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom…
Ő is elhallgatott, mert sírt…
– Itt vagyunk. Engedd, hogy egyedül menjek egy lépést.
És leült, mert félt.
Azt mondta még:
– Tudod… a virágom… felelős vagyok érte! És ő olyan gyenge! És olyan gyerekesen együgyű! Négy haszontalan tövise van, ez minden oltalma a világgal szemben…
Leültem, mert nem volt erőm állva maradni.
Azt mondta:
– Igen… Ennyi az egész.
Egy kicsit még habozott, aztán felállt. Egyet lépett. Én nem tudtam mozdulni.
Csak egy sárga villanást láttam a bokája táján. Egy pillanatig mozdulatlan maradt. Nem kiáltott. Csendesen eldőlt, ahogyan egy fa dől el. Még zajt sem ütött, a homok elnyelte neszét.
27
És most, hát igen, ennek már hat éve… Sohasem meséltem ezt a történetet. Barátaim, amikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak viszont. Szomorú voltam, de azt mondottam nekik: “A fáradtság…”
Most már kissé megvigasztalódtam. Azaz… nem egészen. De tudom, hogy visszatért bolygójára, mert napfelkeltekor nem találtam meg testét. Nem is volt oly nehéz az a test… És szeretem a csillagokat hallgatni éjente. Olyan, mint ötszázmillió csengettyű…
De valami egészen rendkívüli dolog jut eszembe. A szájkosárra, amit a kis hercegnek rajzoltam, elfeledtem feltenni a bőrszíjat. Sohasem tudja felcsatolni a báránykára. Azt kérdem hát magamban: “Mi történt a bolygóján? Csak nem legelte le a bárányka a virágot…”
Máskor azt mondom magamban: “Semmi esetre sem! A kis herceg éjszakára mindig leborítja üvegburával a virágot, és jól őrzi a báránykáját…” Ilyenkor boldog vagyok. És valamennyi csillag szelíden nevet.
Máskor meg azt mondom magamban: “Az ember egyszer vagy másszor szórakozott! Az egyik este elfeledkezett az üvegburáról, vagy pedig a bárányka éjjel nesztelenül kiosont…” Ilyenkor a csengettyűk mind könnyre fakadnak!
Csodálatos, nagy rejtelem ez. A ti szemetekben is, akik szintén szeretitek a kis herceget, ugyanúgy mint az én szememben, egy csapásra minden megváltozik a világegyetemben, aszerint, hogy valahol, nem tudni hol, egy bárányka, amelyet nem ismerünk, lelegelt-e vagy sem egy rózsát…
Nézzetek az égre. Kérdjétek meg magatoktól: lelegelte-e vagy sem a bárányka a virágot? És meglátjátok, hogyan változik meg minden… És egyetlen felnőtt sem fogja soha megérteni, hogy ennek micsoda jelentősége van!
Ez itt számomra a legszebb és a legszomorúbb táj a világon. Ugyanaz a táj ez, mint az előző oldalon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól megmutassam nektek. A kis herceg itt jelent meg a Földön, és itt tűnt el.
Nézzétek meg figyelmesen ezt a vidéket, hogy biztosak legyetek: felismeritek, ha egy napon Afrikában, a sivatagban utazgattok. És ha véletlenül arra jártok, könyörgök, ne siessetek, várakozzatok egy csöppet – pontosan a csillag alatt! Ha akkor egy gyermek közeledik felétek, ha rátok nevet, ha arany a haja, ha nem felel, amikor kérditek, ugye, kitaláljátok, hogy ki az… Akkor legyetek hozzám kedvesek! Vigasztaljatok meg nagy szomorúságomban: írjátok meg nekem gyorsan, hogy visszatért…