A nagy esőzés után roppant megdagadtak a hegyekről völgybe csörgedező patakok és csak úgy öntötték a vizet a völgyek ölén bandukoló folyókba. De a folyók álmodozásukból hirtelen fölébredtek s a megsokasodott vízzel neki iramodtak szilajon. Majd neki feküdtek itt-ott a gátaknak, töltéseknek s egyszerre csak kiszabadult a töméntelen víz a mederből és ijesztő zubogással száguldott a kis falu felé.
A krassó-szörényvármegyei pici falucskában ijedten futottak a templomhoz az emberek s ijedtségük még fokozódott, mikor a torony harangjai megszólaltak. Most nem azt mondta a harang:
– Bim, bam! Békesség, gyertek imádkozni!
Most azt verte:
– Bim, bam! Jajjaj, fussatok, emberek! Bim, bam! Jön az árvíz! Bim, bam! Elszabadult a folyó! Szaladjunk, szaladjunk!
És a gyönge szalmafedelű, fa-falu házak egymás után roskadtak össze a rájuk rohanó víz ölelésében. Három-négy óra mulva csak a templom állott még a dombon s a mellé épített papi lakást nem rongálta meg az árvíz; de már annak is nyaldosta, öntözte a lábát a tajtékzó, habotvető hullám.
Bent a papi házban a tiszteletes úr kis lánya, Benkő Juliska ragyogó szemmel nézte a csillogó, ringó roppant vizet; nem tudta megérteni pici eszecskéje még a falu végtelen veszedelmét. Tapsikolva kiáltotta:
– Nézd csak, kanári madárkám, ide jött a tenger. Látod: az a sok-sok víz a tenger. Anyuka úgy mesélte nekem.
A kis kanári kisétált a nyitott ajtón a finom sárga drót kalickából. Leült a Juliska tenyerére s úgy bámulta a beláthatatlan vizet; közben-közben pedig egy-egy szép dalba kezdett.
– Igen, kanári, ez az óperenciás tenger; ezen túl van a kidűlt-bedűlt kemence, melyben a soha el nem fogyó kalácsot sütik.
A kis kanári abba-abba hagyta a trillázó éneket s okos szemét hol a kis Juliskára vetette, hol a végtelen tengert nézegette. Aztán hol a vállára, hol a fejére, hol a karjára röppent kis gazdájának, aki cukorral is kinálgatta.
Úgy magához kapatta már Juliska az ő kis kanári madarát, hogy az még a cukrot se fogadta el soha mástól. Kinyithatták akár az ablakot is: ki nem repűlt azért a kanári, míg Juliska ki nem sétált az udvarra s onnan nem hivogatta, csalogatta dalos pajtását magához.
Odakint pedig a víz egyre emelkedett. Az egész falu a templomba menekűlt. Ott énekelt és imádkozott. A tiszteletes úr szép prédikációt mondott az özönvízről nekik. Majd leszállott a szószékből s a templom udvarán így szólt a bíróhoz:
– Rójjunk össze hamar egy kis tutajt s három-négy ember evezzen át a vízen és siessen a rossz hírrel az alispán úrhoz. Kérjünk segítséget; mert itt reggelig még talán megleszünk; de ha tovább is nő a víz: ránk omlik holnapra a templom is, a papilak is.
Hamar munkába álltak az emberek s nemsokára már a vízen úszott a tutaj…
És este több száz katonával megérkezett az alispán is. Mindjárt látta, hogy a bíró nem nagyította a dolgot: csakugyan komoly veszedelem fenyegette a kis falu lakóinak az életét is. Ha már elpusztúlt házuk, veteményes kertjük; odaveszett sok-sok állat is; egyiknek a malackája, másiknak a tehénkéje, harmadiknak egyetlen lovacskája: meg kell menteni az ő életüket legalább.
A toronyból jól látták a remegő emberek a több száz katona közt mutogató, magyarázó alispánt; boldogan villant meg a szemük, mikor észrevették, hogy négy-öt szekérről csónakokat szednek le s a vízbe eregetik őket. Egybe-egybe két katona ugrott és gyors evezéssel közeledtek a templom felé. A többiek meg a fákat döntögették ki sorra s tisztán látták, hogy azokból tutajokat faragnak, eszkábálnak össze.
S először a gyerekeket és asszonyokat vitték ki a szárazföldre a pusztító víz hátán ringó csónakokban a katonák.
Az egyik csónakba a tiszteletes asszony ült a kis Juliskával. A csöpp lányka csak most kezdte érezni, hogy ez az óperenciás tenger a falu veszedelme.
– Nem hagyom itt a kanárit, anyuka; ledűl a mi házunk is s akkor meghal az én kanári madaram is; nem hagyom itt; nem hagyom!
Sok veszteni való idő nem volt. A tiszteletes úr beszaladt hát a házba gyorsan; kihozta a kalickában nyugtalanúl ugrándozó madárkát s odaadta kis leányának.
Aztán siklott a könnyű csónak. Hamar elhagyták az egyik előttük úszkáló tutajt, melyen hét-nyolc gyerek s három-négy asszony szorongott.
De ekkor valami váratlan, erős hullám úgy kapta oldalt a kis csónakot, hogy az egy szempillantás alatt fölborult. A katonák a már-már elmerűlő kis Juliskát és a tiszteletes asszonyt emelték ki a halál öléből. Belekapaszkodtatták őket a csónak orrába s úgy várták az utánuk úszó tutajt, honnan jól látták a veszedelmet az emberek.
A kis Juliska egyik kezében szorongatta most is a kalickát s mikor egy kicsit magához tért: kinyitotta az ajtaját.
– Menekűlj, kis kanárim, menekűlj.
Még a két hős katona is csudálkozva nézett a bátor kis leányra. S mikor a madárka kiröpűlt, eldobta Juliska az üres kalickát.
A tutajon aztán szerencsésen partot értek a gyerekekkel, asszonyokkal ők is.
Ekkor hirtelen a Juliska vállára repűlt egy csöpp didergő sárga madárka és a fülébe zengett valami szép-szép éneket. Bizonyosan hálaadó zsoltár volt.
Juliska fölrebbent:
– Te vagy, édes kis kanárim?
Az pedig azt dalolta rá:
– Persze, hogy én vagyok; a tied maradok.