Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény kosárkötő, annak volt hét fia. Sok volt az áldásból egy végtében. De az áldást, ha sok is, szívesen kell venni, s a kosárkötő minden szegénysége mellett nagyon szerette a hét fiát.
Fura kis jószág volt valamennyi, egyik kisebb a másiknál, s mikor egymás mellett álltak, úgy meg voltak rövidűlve, akár csak az orgonasíp. És mivel a legfiatalabb születésekor alig volt nagyobb egy ujjnyinál, a minőnél parányibb embermagzatot már képzelni sem lehet, hát kis „Kótyonfitty”-nek nevezték. Ámbár azután még nőtt valamicskét, de bizony nem valami sokat, azért szépen rajta is száradt a kis Kótyonfitty elnevezés.
De a kis Kótyonfitty nagyon okos és furfangos kis jószág volt, a ki ügyesség és ravaszság dolgában túltett valamennyi testvérein.
A szülőknek nagyon rosszúl ment a soruk ekkortájt, mert hát kosárkötés és szalmafonás nem olyan tápláló mesterség, mint a zsemlyesütés meg a borjúvágás. És mikor az idő inségesre fordúlt, a kosárkötő és a felesége nagy aggodalomba esett, mikép elégítsék ki hét gyermeköket, a kik mindnyájan pompás étvágygyal valának megáldva.
Ekkor egy este, mikor a gyermekek lefeküdtek, a szülők tanakodni kezdtek: mit csináljanak? Végre abban egyeztek meg, hogy a gyermekeket kiviszik magukkal az erdőbe, a hol a kötőfűz terem, a melyikből kosarat fonnak, és őket ott hagyják.
Meghallotta ezt a kis Kótyonfitty, a ki még nem aludt, mint a testvérei, s nagy szeget ütött a fejébe a szülők elhatározása. Egész éjszaka nem tudta a szemét behúnyni; azon töprenkedett, mit tegyen, hogy magán is, meg a testvérein is segítve legyen.
Korán reggel, mihelyt pitymallott, kilopódzkodott a patakhoz, apró zsebeit teleszedte fehér kavicscsal és azzal szépen visszament. Testvéreinek arról, a mit hallott, egy árva szót sem szólott. Csakugyan útnak is indúltak a szülők az erdő felé s velök a gyermekek is. Mentökben a kis Kótyonfitty folyvást pergette az úton egyik kavics-szemet a másik után, a mit persze senki sem látott, mivel ő, mint legkisebb, legfiatalabb és leggyengébb, mindig leghátúl tipiskált.
Mikor beértek az erdőbe, ott még jó darabig haladtak befelé s akkor azt mondta az apa:
– No, gyerekek, most telepedjetek le itt ezen a tisztáson. Te meg, anyjok, szedd elő az elemózsiát és oszszad ki közöttök. Hadd egyenek szegény férgek.
Azután még egy darabig ott dib-dáboztak a szülők a gyermekek közelében és egyszerre csak odább állottak észrevétlenűl.
A mint ezt a gyermekek megtudták, elkezdtek mindnyájan keservesen jajgatni, kivéve a kis Kótyonfittyet. Ez kutyába sem vette a dolgot, oda se nézett a bajnak és így szólt a testvéreihez:
– Ne óbégassatok, ne jajgassatok olyan keservesen! Megtaláljuk mi az útat magunkban is.
Azzal megindúltak hazafelé. A kis Kótyonfitty nem kullogott most hátúl, mint jövet, hanem elől ment és szorosan a fehér kavics mentében irányozta mindenütt lépteit, s meg is találta az útat minden szorgos keresés nélkűl.
Mikor a szülők hazaérkeztek, örvendetes meglepetés érte őket: a szomszéd kifizette nekik a régi adósságot, a mire ők már régesrég keresztet vetettek. Nyomban beszereztek a kamrába egyet-mást, a mire szükségök volt, az asztalt is legott megrakták rég nem látott jóféle ennivalókkal, hogy szinte meghajlott belé. De most már eljött a megbánás is, hogy a gyerekeket olyan szívtelenűl eltaszították maguktól. Az asszony elkezdett jajgatni:
– Óh, édes Istenem! Csak a gyermekeket ne hagytuk volna ott kinn az erdőben! Bezzeg jóllakhatnának most szegények, de talán már a farkasok gyomrában vannak. Jaj csak itt volnának szegény gyermekeink!
– Anyám, hiszen itt vagyunk! – szólalt meg egész nyugodtan a kis Kótyonfitty, a ki testvéreivel épp az ajtó előtt termett és hallotta a jajgatást.
Az anya gyorsan kinyitotta az ajtót és betipegtek a kosárkötő apró csemetéi, – egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Jó étvágyukat magukkal hozták, és hogy az asztal éppen el vala látva, hát kész eledelre találtak. Nagy volt az öröm, hogy a gyermekek ismét ott voltak és nem is volt aztán semmi baj a háznál mindaddig, míg a pénzben tartott.
De nem soká tartott. A kosárkötő házacskájában fukarrá vált a konyha megint és a szülőkben feltámadt a szándék újra, hogy a gyermekeket az erdőben sorsukra hagyják. S minthogy a beszélgetés apa és anya közt lefekvés után és hangosan történt, hát a kis Kótyonfitty most is meghallott mindent. Hallotta az egész beszédet szóról-szóra és jól elméjébe véste.
Másnap kora reggel, mihelyest szürkűlt, a kis Kótyonfitty ki akart csuszszanni a házból, hogy teleszedje a zsebeit kavicscsal; de jaj! el volt reteszelve az ajtó, s a kis Kótyonfitty sokkal apróbb volt, hogysem a reteszt elérhette volna. Gondolta hát, majd máskép segít magán. Mikor az erdőbe indúlóban voltak, a kis Kótyonfitty kenyeret dugott zsebre s menés közben elszórta a morzsáját az úton, hogy annak a nyomán visszataláljon megint.
Útnak is eredtek mindnyájan hazafelé, épp úgy, mint először. Csakhogy most nagy lett a bökkenő: a kis Kótyonfitty nem találta meg a hazavivő útat, mivel a madarak a morzsát tisztára fölszedték. Most már bajos volt segíteni és a testvérek olyan keserves jajveszékelést csaptak az erdőben, hogy még a kő is megindúlt volna a hallatán.
Addig-addig tapogatóztak, addig-addig keresték a kivezető ösvényt az erdőben erre is, arra is, míglen utóljára rájok alkonyodott. Féltek rettenetesen és sírtak-ríttak folyvást, – a kis Kótyonfittyet kivéve, a ki se nem sírt, se nem félt.
Mikor aztán egészen besötétedett, egy fának védő gallyfödele alatt puha mohán szépen elaludt a hét testvér és föl sem ébredt, csak a hogy megvirradt. Ekkor a kis Kótyonfitty fogta magát, fölmászott egy igen magas fának a legtetejébe, hogy onnan széttekintsen. Eleinte semmit sem látott, csak csupa fát, azután pedig egy kis házacskának pillantotta meg a tetejét. Megjegyezte magának az irányt jól, a merre a kis ház feküdt, azzal hirtelen lemászott a fáról és vezette a testvéreit bátran arrafelé.
Sok járás és fáradság után, mert itt is, ott is beléjök csimpaszkodtak a bogácsok és a tövisek: egyszer aztán mindnyájan megpillantották a házacskát a cserjéken át és nem sokára odaérkezve, megzörgették egy kicsit az ajtót. A zörgetésre kilépett egy asszony és így szólt:
– Mit akartok, fiacskáim?
Erre megszólal a kis Kótyonfitty:
– Ereszszen be, jó nénike s adjon ennünk; eltévedtünk az erdőben s most nem tudunk hova lenni.
– Óh, ti szegény kis gyermekek! – mondta neki a jó asszony s avval tüstént beeresztette őket. – De tudjátok meg, fiacskáim – mondta aztán ott benn, – hogy az emberevő házában vagytok, a ki különösen szereti a gyermekhúst.
A gyermekek, a hogy ezt meghallották: megijedtek és reszkettek, mint a nyárfalevél és gondolták: ehol ni, ők szerettek volna enni s most őket eszik meg…
Hanem az asszony jószívű és könyörületes volt, elrejtette a gyerekeket és enni is adott nekik. Csakhamar azután lépések zaja hallatszott és erős kopogtatás az ajtón. Ez nem más volt, mint a hazatérő emberevő. Leült ebédelni az asztalhoz, közbe-közbe jót húzott az elejbé tett borból és szimatolt, mintha valamit szagolna, aztán odaszólt a feleségéhez:
– Asszony, én emberhúst érzek!
Az asszony ki akarta verni a fejéből ezt a gondolatot, de az ura megindúlt a szag után és rátalált a gyermekekre. Ezek oda voltak a réműlettől. Már fente a hosszú kését a szörnyeteg, hogy a gyermekeket leölje és csak nagynehezen engedett a felesége kérésének, hogy rövid ideig hadd maradjanak még életben, hadd hízzanak, mivel még nagyon soványak. Úgy lesz csak belőlök pompás falat.
Így aztán valahogy lecsillapúlt a gyermekevő szörnyeteg. A gyermekeket az asszony lefektette, még pedig ugyanabban a szobában, a hol egy rengeteg nagy ágyban hét leányka aludt, a kik olyan idősek valának, mint a hét testvér. A hét leányka egytől-egyig igen csúnya volt, de mindegyiknek arany koszorúcska volt a fején. Meglátta ezt a kis Kótyonfitty, szép csendesen leszállt az ágyról, fogta a maga és testvérei hálósipkáját s föltette azokat az emberevő leányainak, ezeknek a koszorúcskáit pedig magának és testvéreinek a fejére. Akkor aztán aludt nyugodtan.
Az emberevő sokat talált inni, s újra feltámadt benne a gonosz vágy, hogy a gyerekeket megölje. Elővette a kését és belopódzott abba a szobába, a hol azok aludtak, avval a szándékkal, hogy a fiúknak a nyakát elvágja.
De a szobában akkorra már koromsötétség volt; az emberevő nem látott, csak vakon tapogatódzott az ágyon, a benne alvók feje után. Egyszerre csak a kezébe akadnak a koszorúcskák s meghökkenve mormog magában: „Megállj, te részeg barom! Ezek a te leányaid. Most majd bolondot csináltál!”
Avval tovább tapogatódzott. A másik ágynál a kezébe akadt a hálósipka s legott sortában elvágta mind a hét leánynak a nyakát. Azután lefeküdt és kialudta a mámorát.
A mint a kis Kótyonfitty meghallotta a szörnyeteg hortyogását, fölkeltette a testvéreit, kiosont velök a házból és illa berek, nád a kert – elfutottak. De bármennyire törték is magokat, nem találtak sem útat, sem ösvényt és tévelyegve futkostak erre-arra, még félelmesebb szorongatásban, mint azelőtt.
Mikor megvirradt, az emberevő felkelt és mondta a feleségének:
– Eredj, szedd rendbe a tegnapi porontyokat! Aztán délre jó paprikás meg töltött czomb legyen!
Az asszony gondolta, hogy a gyermekeket most már föl kell keltenie. Bemegy hozzájok, hát szörnyűködve látja, mi történt; majd hogy sóbálványnyá nem vált az irtóztató látványtól, a mi ott benn eléje tárúlt. Az emberevő nem győzvén kivárni a feleségét, maga is utána indúlt és akkor látta, mit cselekedett.
Az emberevő iszonyú dühbe jött. Nagysebten fölrántotta a nyilsebesen járó csizmáját, zsebre vágott egy zacskó aranyat és rohant a fiúk után. A szörnyeteg gyorsan haladt s véletlenűl arrafelé, a merre a fiúk mentek. A kis Kótyonfitty már messziről hallotta a közeledtét, mert úgy fújt a fáradságtól, mint a szélvész. Mondta is a testvéreknek:
– No, itt jön az emberevő! Hanem azért ne féljetek, majd segítek én a bajon.
Éppen ottan, a hol mentek, egy szikla volt. Rajta a kis Kótyonfitty megpillantott egy szűk nyílást, a melyik csak akkora volt, hogy rajta csak ők férhettek be.
– Most már jöhetsz, vén dezentor! – kiáltott a kis Kótyonfitty bátran, hetykén. – Bújjatok be hamarosan! Itt nem fog meg, ha száz lelke van is.
Mikor az emberevő a sziklához ért nagylihegve, leült előtte, hogy megpihenjen, mert kifáradt a futástól. A mint ott ült egy darabig, egyszerre csak hátradőlt és végignyúlt a puha fűben, mire aztán elaludt és úgy hortyogott, hogy elhallatszott egy jó mérföldnyire.
A gyermekek persze nem mertek a barlangból kijönni, mert hátha éppen akkor talál fölébredni. Csak leskelődtek. Jól láttak mindent; rajta volt a szemök folyvást. Látták azt is, hogy egyszer egy kígyó – talán a nagy hortyogásra – valahonnan előkerűlt. Szépen-lassan odacsúszott a hortyogó szörnyeteghez, (mert a kígyó szereti ám a muzsikát) s tátott száján fél testével belecsúszott a torkába…
A gyermekek lesték, várták, mikor fog már fölébredni? De hasztalan lesték, várták órák hosszat: nem ébredt föl. Ekkor így szól a kis Kótyonfitty a többiekhez:
– No, fiúk, ti várjatok; én kimegyek, megnézem a szörnyeteget: szuszog-e még? Hogyha szuszog, hát én nyomban futok vissza s várunk tovább.
Avval kiment a kis Kótyonfitty. Szép csendesen oda ment a szörnyeteghez, nézte, nézte… akkor is még kilógott a szájából a kígyó farka… hozzáhajolt s hallgatódzott: szuszog-e még?… De biz’ az már nem szuszogott: meg volt halva.
Erre aztán megörűlt a kis Kótyonfitty, hadonázva, kurjongatva szaladt vissza a barlanghoz s a szájánál bekiabált nagy örömmel:
– Nosza fiúk, kijöhettek! Vége most már minden bajnak, mert vége az emberevő szörnyetegnek. Hosszú kígyó belemászott a szájába, onnan pedig a torkába és megölte… Jertek hamar, nézzétek meg; kilóg még a szájából a kígyó farka…. Nincsen most már mitől félnünk.
A kis Kótyonfitty szavára bátrak lettek mindannyian. Előbújtak a barlangból és mentek az emberevő nézésére. Nézték aztán egy darabig szörnyűködve…
De a mint a kis Kótyonfitty körűlötte sertepertél, egyszerre csak nagyot kiált:
– Nini, mi ez? Mi áll itt ki a zsebéből?
És avval a kis Kótyonfitty nekiesett, megragadta két kezével, a mi kiállt, s kirántotta az egészet a mély zsebből… s megcsörrent a nagy zsacskóban az aranypénz, a tömérdek fényes arany. A gyermekek sorra nézték mindannyian, de nem tudták, milyen kincs van a zsacskóban, mert ők olyant még nem láttak; csak azt tudták, hogy a mi a zsacskóban van: mind egyforma sárga s fényes.
– No, most gyerünk hazafelé! – szólalt meg a kis Kótyonfitty. – Hazaviszszük ezt a zsacskót, így, a hogy van, mindenestől és otthon majd megmutatjuk… azután meg széjjelosztjuk a sok csengő sárga-fényest magunk között s az udvaron játszunk szépen…
Erre aztán megindúltak, s addig jártak, addig mentek: utóljára hazaértek.
No, volt öröm odahaza. Kivált mikor megmutatták, a mit hoztak a zsacskóban: apjok, anyjok majd elszédűlt látásának örömétől, mert azonnal megösmerték, hogy az a sok sárga-fényes – egytől-egyig tiszta arany. Láttak ők már életökben ilyen pénzből egyet-kettőt, hanem csak a más kezében; de hogy együtt ennyit látnak s mi több, az övék is legyen: álomnak is sok lett volna…
Ettől fogva nem volt szükség a kosárkötő házában. A fiúkat fölnevelték lassan, szépen, jóravaló emberekké, a jó Isten félelmében.