A kiskacsa illegve-billegve világkörüli útra készült, amikor odajött hozzá az ugribugri béka, és megkérdezte:
– Hová, hová, kiskacsa?
– Messze, a nagyvilágba! –
Felelte a kiskacsa.
– Én is veled tarthatok? –
A béka így vartyogott.
– Hát ülj fel a farkamra! –
Felelte a kiskacsa.
Azzal a béka feltelepedett a kiskacsa farkára, és elindultak együtt. Akkor jött a nagy malomkő, és megkérdezte:
– Hová, hová, kiskacsa?
– Messze, a nagyvilágba! –
Mondták kacsa és béka.
– Veletek tarthatok-e? –
Malomkő ezt kérdezte.
– Hát ülj fel a farkamra! –
Ezt vartyogta a béka.
A nagy malomkő felpattant a béka farkára, és így indultak lassan, lépésben tovább.
Akkor jött a piros arcú parázs, és megkérdezte:
– Hová, hová kiskacsa,
Malomkő meg kisbéka?
– Messze a nagyvilágba! –
Felelték rá mindhárman.
– Veletek mehetek-e? –
A parázs ezt kérdezte.
Malomkő meg azt mondta:
– Ülj fel hát a farkamra!
Erre a pirosan izzó kis parázs is felkuporodott, és nagyon vidám és boldog volt, hogy lám, ő is világot láthat! Így utaztak tovább, és elértek a folyóhoz.
A kiskacsa beúszott, és mikor a víz közepére ért, megszólalt:
– Most tartsátok fönt magatokat, énnekem le kell merülnöm, hogy halacskát fogjak magamnak!
Ó, jaj! Bizony jaj volt ekkor a malomkőnek meg a parázsnak: mindketten beleestek a vízbe. A malomkő azon nyomban lemerült a folyó fenekére, és soha többé senki nem látta. A parázs ugyan fönnmaradt a víz színén, de egyszeriben nem volt többé piros az orcája, hanem olyan feketére vált, mint a halál, s így csorgott le a tengerig.
Csupán a kiskacsa meg a béka maradtak életben, mivel ők mindketten tudtak úszni, és majd megpukkadtak a nagy nevetéstől, és még a mai napig is nevetnek tán egyvégtében. Azok az emberek azonban, akik ezt a történetet nem ismerik, csak azt mondják rájuk, hogy hápognak és brekegnek!