Szent László a koronát eleinte Géza ifjabb fiának, a daliás termetű Álmosnak akarta örökségül hagyni, pedig jogszerint Géza idősebb fiát, Kálmánt illette volna meg.
Gyönge és beteges, testben nem szép ember vala Kálmán. Mondták neki, hogy legyen pap s az ifjú herceg buzgóan forgatta a könyveket, sokat tanult, sokat is tudott, de szivében nem érzett vágyat a papi pálya iránt. A testben gyönge Kálmán uralkodónak született. Érezte magában a hivatottságot s inkább elhagyta László tudta nélkül a hazát, hogysem azzá legyen, amivé lenni nem akart.
László nem haragudott meg emiatt, sőt még becsülte öccsének ezt a határozottságát. Tudta, hogy Kálmánt illeti a trón; örömmel tapasztalta, hogy öccse ragaszkodik ehhez a jogához s azért nyomban haza hivatta, őt jelölte ki utódjául, Álmosra pedig Horvátországot hagyta.
Így került Szent László után Kálmán a magyar trónra. Kálmán a „könyves”, mert így nevezték őt nem annyira elismerésből, mint félig-meddig gúnyból. Mert hogy is tudták volna be érdemül akkortájban egy királynak a könyvek forgatását!
Csakhogy Kálmán király nemcsak a könyvek forgatásához értett, hanem a kardot is tudta forgatni, a hadvezéri kard sem vala kezében idegen.
Lelke nagy és művelt vala, sokat tudott, nemesen érző szive volt s így kortársai nem tudták minden rendeletét kellőképen méltányolni, de bárcsak megértették volna!
A régi krónikaírók szeretik Kálmánt úgy tüntetni fel, mint valami szörnyet. Mondják, hogy púpos volt, szőrös, kancsal, sánta, sőt még azt is ráfogták, hogy hebegett.
Igaz-e, nem-e, mit törődünk ma evvel? A csúnya testben rejtőző nagy lélek előtt fejet kell hajtanunk. Kálmán megmutatta, hogy az a hivatás, mely őt ösztönözte, kellő képességgel vala párosulva.
Legtöbb keserűséget Kálmánnak Álmos nevű öccse okozott, kit László eleinte a trónra szemelt ki. Ez az Álmos nyughatatlan vérű, izgága, külsejében tekintélyes és daliás férfiú volt, de uralkodásra sehogysem való.
Már beleképzelte magát az uralkodásba – mivelhogy reá nézett a trón s így zokon vette, hogy a kis Horvátország jutott osztályrészeül. Még azt a kis országot sem tudta kormányozni. Folytonos zavarok voltak ott, mert a horvátok nem kedvelték meg a szeszélyes, minden tapintat nélkül való Álmost. A zavargásból lázadás lett, s hogy e lázadásnak véget vessen, maga Kálmán király jelent meg serege élén s a pártütést lecsendesítve Horvátországhoz a kis dalmát partvidéket csatolva úgy intézkedett, hogy Álmostól elvette Horvátországot s ezt Dalmátországgal egyesítve más emberre bízta a kormányzást.
Ez a – különben méltányos – eljárás szörnyen bántotta Álmost s még inkább fokozta elégedetlenségét szemben a királlyal. Az országnak avval a részével, mit Kálmán neki kárpótlásul juttatott, nem volt megelégedve.
Ime a gyönge Álmos azon törte fejét, hogy királyi bátyja ellen felbujtogassa a magyarokat, az igazságosztásban szigorú Kálmán nem is vala híjával ellenségeknek. Ezek Álmos köré csoportosultak, elhitették vele, hogy őt nemcsak megilleti a trón, de méltóbb is reá bátyjánál.
Igazságtalan ügy ritkán jut szerencsés megoldásra. Kálmán szembeszállott a pártütőkkel, sőt midőn a két sereg testvér-testvér ellen nem akart harcolni, Kálmán arra is hajlandó volt, hogy öccsével egy szál kardra síkra száll, hadd döntse el a kar ereje, hogy kié az igazság.
Ezúttal megbékélt a két testvér. Bántotta Álmos gyarló hiúságát az első kudarc, s mig békejobbját nyujtá a királyi bátyjának, vérét forralta újabb gonoszság.
Kereste a német császár segítségét s titokban folytatta az ármánykodást bátyja ellen. A német császár nem segíthette, de segítette Boleszláv, lengyel király egy jókora sereggel. Magyarország északi részét hirtelen elfoglalta s úgy viselkedett, mintha már maga volna a király.
Kálmán hirtelen ott termett s mikor a gyáva Álmos látta, hogy bátyja erős seregével hasztalanul próbálná meg az összetűzést: bűnebánva járult Kálmán elé és térdenállva kért tőle bocsánatot, fogadást tett, hogy a jó útról többé nem tér le.
Összesúgott nemsokára ismét a gazokkal s most nem átallotta orvul a király életére törni. A dömösi kolostorba hivatta, hogy ott megölesse. Kálmán előtt fölfedezték még idején a gonosz tervet s most már elhatározta, hogy a veszedelmes embert megfosztja szabadságától.
Közbejártak a papok a királynál és ő ismét nagylelkűen megbocsátott Álmosnak. Álmos Németországba menekült, mert űzte a rossz lelkiismeret.
A német császárt harcra ösztönözte hazája ellen s mikor ez nem sikerült, a harcban vitéz Kálmán ellenében, ismét javulási szándékot szinlelt, sőt elzarándokolt a Szentföldre, hogy azért a sok árulásért, amit bátyja ellen elkövetett, megvezekeljen.
A jó király szivből örvendett, mert úgy vélekedék, hogy ennyi meghiúsult gonosz terv után öccse eszére tért, s többé őt háborgatni nem fogja.
Álmos elment a Szentföldre, vissza is jött, de szivében a nagyravágyás tüze nem hamvadt el. A magyar királyi trón képezte egyedüli vágyát.
Pedig a haragot tartani nem tudó Kálmán őszinte testvéri szeretettel ölelte szivére hazatérő öcscsét.
Lám, a vezeklő Álmos alighogy észreveszi bátyja betegeskedését, hallgat szive unszolására s ujra megkezdi fondorlatait. A király beteg. Rettenetes fejfájás kínozza. A beteg ember türelmetlen és mindent rosszabb szinben lát, mint az egészséges. Hogy hírét veszi Álmos hűtlenségének rémes szinben látja a jövendőt. Fél, hogy az áruló Álmos nem csak az ő életét, hanem a kiskorú fiáét, Istvánét is fenyegeti. A kínosan átvirrasztott éjszakák megtöltik szivét kimondhatatlan aggodalommal s az egykor bölcs és indulatát fékezni tudó király heves és ingerült lesz.
És egy ilyen pillanatban, midőn testi és lelki szenvedések marcangolják, irtózatos parancsot ad ki:
– Fogjátok el Álmost, öt éves fiával, Bélával együtt, vessétek börtönbe és fosszátok meg mind a kettőt a szemevilágától!
Ne vessetek követ Kálmánra ez itélet miatt. Igazságos, bölcs, nagytudományú és jó ember volt ő, de ember, s van-e ember, aki szenvedélyének olyan állapotban, mint ő vala, parancsolni tud?
Álmos megérdemelte sorsát, Béla ártatlanul lakolt atyja sokszoros bűneért.
Ime, egy gyönge ember gonoszsága milyen gyümölcsöt termett!