Pozsonyban gyűlt össze 1832-ben az országgyűlés. Erre az országgyűlésre egy zemplénmegyei 30 éves ügyvéd is eljött, mint távollevők követe.
Nem ismerték nevét, nem tudták micsoda ember, csak azt tudták róla, hogy ügyvéd. Nem volt magas termetű, csak középszerű, szép, férfias körszakálla, beszélő kék szemei, nemes arcvonásai voltak.
Úgy hívták: Kossuth Lajos.
Összetoborzott jurátusokat és kiadott egy írott lapot, az „Országgyűlési Tudósítások”-at. Megírta, hogy mikről beszélnek a követek, közbe-közbe, hozzá szólott ő is. Csupa tűz volt, amit ő mondott hozzá, aki olvasta, annak lángolt az arcája. Nem tett semmi rosszat, hiszen azt akarta, hogy minél több magyar tudja, miről tanakodnak a törvényhozók; az ő észrevételeiben csak azt a heves vágyat fejezte ki, mennyire szüksége van a magyar nemzetnek a haladásra.
És ime Metternich kormánya sietett, hogy Kossuth Lajos vakmerő hangját elnémítsa.
Betiltották az írott ujságot és az ifjak közül többet elfogtak. Az egyik ifjút: Lovassi Lászlót, várfogságra itélték. Eszes, derék ifjú volt. Mikor a börtönből kieresztették és hazájába visszahozták, már eleven halott volt: megőrült.
Kossuth Lajos Pesten újabb lapot indított meg: a „Törvényhatósági Tudósítások”-at.
Mohón olvasta az egész nemzet. Kossuth neve országos hírre emelkedett. A toll, melynek ő lelket, tüzet kölcsönzött, ismeretes lett az egész ország előtt. A százezrek kebelében szunnyadó érzés megnyilatkozása volt mindaz, amit Kossuth mondott.
Metternich kormánya itt is útjába állott. Betiltották ezt a lapját is, őt magát hűtlenségi pörbe fogták és 5 évi várfogságra itélték.
Miért? A szabad szóért, szabad gondolatért. Egy ember a nemzet jogaiért fölemeli szavát a mindenható kormány ellenében és jutalma: fogság.
Ilyen volt a Metternich igazságszeretete.
Kossuth a fogságban tanult idegen nyelveket: franciát, angolt. Mert nem tudja az ember, hogy idővel minek veheti még hasznát. A fogságból két év mulva kiszabadult, mert a kormány nem mert ellenkezni a mindinkább hatalomra jutó reform-párttal.
Ekkor megindította a „Pesti Hirlap”-ot, ez már nyomtatott ujság volt. Írt olyan cikkeket, melyek a nemzet szívét forrongásba hozták. Mintha tollát vérbe mártotta volna, oly velőkig ható volt a beszéde. Megeresztette hatalmas lelkének gúnyját és ostorozta a nemzet ellenségeit. Oly megdöbbentő, izgató hatása volt ennek a lapnak, hogy a nagy Széchényi lelkét aggódás töltötte el, féltette nemzetét, ki tőle elpártolva Kossuthoz csatlakozott.
Ő szép lassan akarta az újítást mind létrehozni, azért dolgozott évről-évre lankadatlan szorgalommal; Kossuth fiatal lelkének minden gondolatával azon munkálkodott, hogy a nemzet koronás királyától minél előbb megkapja azt, amiért a reformpárt állhatatosan küzdött.
Legyen független, felelős magyar miniszterium; legyen országgyűlés, melyre a nép képviselőket küld; egyesítsék Erdélyt Magyarországgal; legyen szabad a sajtó; legyen egyenlő joga minden polgárnak; legyen közös a teher: szabadság, egyenlőség.
Hiszen ezt akarta Széchényi István is, csakhogy ő előbb nevelni akarta a népet, gazdaggá tenni, így függetlenné és szabaddá.
Közös volt a cél, mert hiszen mindakettő szerette hazáját, mind a kettő a haladásnak bajnoka volt, de útjaik különváltak; nem ellenségek, hanem különböző pártban ellenfelekké váltak.
A megfontoló ész embere volt Széchényi; a türelmetlen szívé Kossuth.
A legnagyobb magyar töprengő lelke, mint egy jós-szellem belemélyedt a bizonytalan jövendőbe és elirtózott attól, amit látott:
– Vért… vért látok mindenütt. Haláltusájában elvérező nemzete tünt föl lelki szemei előtt és félt Kossuthnak napról-napra emelkedő népszerűségétől.
Láz vett erőt a nemzeten. Nagy napok elősejtelme, mint nagy szélcsend a vihar előtt, reá ült a szívekre.
Mit hoz a jövendő?